Hullámzó hajzuhatagú lányok, meseszép, éteri nőalakok: irodalmi, mitológiai, bibliai szereplők megtestesítői a festményeken. A preraffaelita festészet látszólag a nőket helyezte a középpontba, kérdés azonban, hogy csupán esztétikai eszközként, allegóriaként, vagy a hús-vér asszonyokkal is tudtak mihez kezdeni ebben a korban. Gerevich József a Magyar Nemzeti Galéria Vágyott szépség című kiállítása kapcsán tartott előadásában ennek járt utána – múzsák, modellek és alkotónők sorsáról mesélt.
A művészettörténeti kánon úgy tesz, mintha nem is léteztek volna női alkotók a preraffaeliták között, emelte ki Gerevich József. A nőket szinte kizárólag múzsaként mutatja be, akik csupán a férfiak játékszerei. Nem véletlen, hogy az irányzathoz tartozó női alkotókat későn fedezték fel. A londoni Portait Galley-ben – nem a Tate-ben – 2019-ben rendeztek egy nagyszabású kiállítást „Pre-raphaelite Sisterhood” azaz Preraffaelita Nővériség címmel, amely elsőként koncentrált kifejezetten a női alkotókra. Külön figyelemreméltó volt a kiállítás megrendezésében, hogy a nőművészeknél inkább az alkotói kvalitásokat, vagy a férfialkotókhoz való viszonyt helyezték előtérbe.
Az irányzat művészeinek képeire – bármilyen témát is ábrázoltak – legtöbbször a családtagok, legtöbbször feleségek vagy lánytestvérek, kerültek. Bonyolult, belterjes kapcsolatrendszer állt fenn a preraffaelita művészek közösségében.
A preraffaeliták körében találunk nagyon érdekesen ellentmondó személyiségeket, például John Ruskint, az elismert esztétát megnyerő modora, előkelő származása, hatalmas műveltsége és vagyona emelte a kor fő művészeti ideológusává. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy a nőkhöz való viszonya nagyon ellentmondásosnak bizonyult.
Felkarolta, és évente egy bizonyos összeggel támogatta az általa nagyon tehetségesnek ítélt Elisabeth Siddalt,
Rossetti modelljét és feleségét, ugyanakkor a saját feleségével, Effie Grayjel (1828-1898), megdöbbentően kíméletlenül bánt.
Hosszú udvarlás után házasodtak össze, a férfit azonban a nászéjszakán olyan undor fogta el a meztelen nő látványától, hogy nem is hálták el a házasságot. Magához kötötte az asszonyt, miközben nem tudott vele mit kezdeni.
Kettejük hivatalos válása a korszak egyik legnagyobb botránya lett azt követően, hogy miközben John Everett Millais barátja, Ruskin portréját festette, a festő, és az asszony egymásba szerettek. Akkoriban ugyanis példátlan volt, hogy egy nő elváljon a férjétől, főleg a társaság olyan prominens tagjai esetében, mint amilyen Effie és a köztiszteletben álló Ruskin voltak.
Az angol közélet végül a nőn állt bosszút: a korábban a társaság középpontjának számító Effie-t kivetették maguk közül, elsősorban a királynőhöz közeli körökből. Ezzel fizetett a Millais-vel kötött, boldog házasságáért, amelyből hat gyerekük is született. Házasságuk során Gray valamennyi lánytestvére felkerült férje vásznára.
Millais festészete átalakult magánélete radikális megváltozásával:
korábbi elvont nőalakjait, történelmi mitológiai figuráit vásznain élete érzelmileg fontos személyei váltották fel.
Alapvetően három kategóriába sorolhatóak azok a hölgyek, akik kapcsolatba kerültek a preraffaelita közösséggel.
Voltak, akik kizárólag modellként, múzsaként töltöttek be fontos szerepet. Akadtak, olyanok, akik modellszerepüket ugródeszkának használták festői tevékenységük kibontakozásához. Végül találunk olyan nőket, akik mind múzsaként, mind alkotóként maradandót életművet hagytak maguk után.
Elizabeth Siddal
Festészeti tanulmányait megelőzően a kor legemblematikusabb múzsája volt. Ő volt a modellje Millais legismertebb festményének, az Opheliának, majd Rossetti állandó modellje, múzsája, később felesége lett.
Modellként vált ismetté Jane Morris, illetve Burn-Jones felesége, Georgiana MacDonald is, akikről később derült ki, hogy kiváló művészek. A modellkedés ekkoriban veszélyes szakmának számított. A köztudatban összemosódott a prostitúcióval. Úgy tartották, hogy aki meztelenül odaáll a vászon elé, másra is képes. Éppen emiatt válogatták meg nagyon ezek a nők, hogy kinek ülnek modellt.
A közösség egyik vezéralakja, William Holman Hunt azért szakította meg jegyességét korábbi modelljével, Annie Millerrel, mert a nő Dante Gabriel Rossettinek is modellt ült. Amikor Hunt a Közel-Keletre utazott, hagyott egy listát Millernek azokról a művészekről, akikkel megengedte, hogy a távollétében együtt dolgozzon. Rossetti nem volt a listán. Ennek ellenére Annie neki is modellt ült. És mivel Rossettiről az a hír járta, hogy a legtöbb modelljével testi kapcsolata is volt, Huntnál betelt a pohár.
Marie Spartali Stillman (1844 –1927)
szintén modellként szívta magába a művészet levegőjét. Az egyik leggyönyörűbb preraffaelita nőnek tartották: magas volt, igazi manöken alkat, ezért imádták. Amikor Swinburne, a kiváló angol költő meglátta Stillmant, kijelentette, olyan gyönyörű, hogy legszívesebben leülne és sírna.
Stillmann már a preraffaeliták második nemzedékhez tartozott. Nagyon magas kort ért meg: hatvan éven keresztül alkotott, több mint 150 művet készített. Nagyon erős intellektuális kapcsolatokat tartott fenn férfiakkal, akik inspirálták ugyan, de emellett nagyon jellegzetes, egyedi stílusa alakult ki, melyet messziről meg lehet ismerni.
Ha a szociális háttér szempontjából egy kicsit jobban megvizsgáljuk a modelleket és az alkotókat, a két szélső pólust, akkor egyértelműen látszik, hogy
a modellek az alacsonyabb társadalmi rétegekből kerültek ki, az alkotók pedig a kifejezetten magas körökből.
Utóbbiak voltak ugyanis azok, akik megtehették, hogy művészettel foglalkozzanak. Ilyen volt Joanna Mary Boyce és Evelyn De Morgan, akik olyan társadalmi pozíciót foglaltak el, hogy nem kellett „kijárniuk a múzsaiskolát”.
Joanna Mary Boyce (1831-1861)
„csak” festő volt, viszont annak nem is akármilyen. Szerencsésnek mondhatta magát: az édesapja és a legidősebb fivére támogatták a festészeti ambícióit. Ha a férfiak, ráadásul fontos férfiak támogatnak valakit, akkor volt esélye egy nőnek is művészeti karriert létrehozni, hiszen így lehetősége nyílt külföldön is képezni magát, Párizsban Thomas Couture műtermében tanult, és sokat utazott.
A modellek és az alkotók között egy további, igen jelentős különbségnek bizonyult, hogy az előbbiek soha nem hagyták Londont vagy tágabban nézve Nagy-Britanniát. A női művészek azonban ellátogattak Firenzébe vagy Párizsba, ahol megismerkedtek a középkori festészettel és emellett kiváló mesterektől tanulhattak.
Joanna Mary Boyce művészetét Ruskin, az irányzat teoretikusa is nagyon hamar fölfedezte, egy-egy festményéről tanulmányt is írt, de Millais is nagyon dicsérte. Sajnos, Stillmannel ellentétben tragikusan korán, 30 esztendős korában elhunyt: a második gyermeke születése után fellépő szövődmény következében veszítette életét. A festőnő lezáratlan életművet hagyott maga után. Kiemelkedő műveket készített.
Evelyn de Morgan (1855-1919)
a második preraffaelita nemzedék egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt. Szintén magas társadalmi rétegből érkezett, minden megadatott neki, hogy jó festő legyen. Korán elkezdte képezni magát, emellett szigorúan beosztotta mindennapjait, hogy mindenre jusson elég idő.
Naplójában rendszeresen megdorgálja magát, hogy teázni ment aznap, és nem a műterembe. Hihetetlenül céltudatos, ambiciózus nő volt. Amikor úgy döntött, hogy festeni fog, elment Rossettihez, hogy megkérdezze, kitől érdemes tanulni. Eljutott Firenzébe is, ahol különösen Raffaello tett nagy hatást a művészetére. Már 1876-ban, tehát talán huszonegyéves korában a Dudley Galériában állították ki a képeit, ami akkor ritkaságszámba ment.
Azonban elutasított minden olyan kezdeményezést, hogy részt vegyen a társasági életben. Még a családja sem tudta rávenni, hogy a kor társadalmi normái szerint érintkezzen az emberekkel.
Jane Morris (1839 – 1914)
az egyik leghíresebb preraffalita múzsa volt, egyúttal William Morris felesége és saját jogán is alkotó ember. Fantasztikus anyagokból készített remek gobelineket és textileket, létrehozta az irányzaton belül elkülöníthető „Arts and crafts” kézműves vonalat. Két lányával és húgával együtt az ő kezük munkái voltak a lakberendezési és egyéb dísztárgyakat készítő Morris & Co. termékei, amelyek azonban hivatalosan a családfő neve alatt futottak. A cég termékei jelentős befolyást gyakoroltak a korabeli házak berendezésére és visszahozták a kézművesipar megbecsülését.
Jane Morris munkáját azonban akkoriban úgy interpretálták, hogy amíg a férfiak a nagy alkotásokat hoztak létre, addig az asszonyok csendben kézimunkázgattak. Ma már azonban egyre inkább felfedezik ezeknek a kézimunkáknak a valós értékeit.
Jane Morrisról csodálatos képeket festettek az irányzat neves alakjai közül férje és Rossetti is. A művésznőt azonban megviselte az özveggyé válás: megőszült a haja, megöregedett. A férfi preraffaelita festők pedig nem festettek idős nőt, szépségeszményükbe nem illett bele.
Egyetlen művész volt, aki éppen ekkor, immár ősz hajjal, örökítette meg őt. Nem véletlen, hogy ez a festő nő volt, Evelyn de Morgan. De Morgan bár maga is preraffaelita volt, de nem eszményekben gondolkozott, hanem a hús-vér valóságban. Igenis így, teljes valójában akarta megörökíteni Jane Morrist. A modellek közt is sok érdekes személyiséget találunk.
Fanny Cornforth
Rossetti házvezetőnője volt. Egyszerű származása ellenére Rossetti szívesen örökítette meg legerotikusabb alkotásain. Vonásai azonban sok esetben sajátosan keveredtek egy másik nő, Alexa Wilding alakjával. Utóbbi finomabb szépség volt.
Így gyakran fordult elő az, hogy Rossetti megfestette a megrendelt képet, amelyhez Fanny Cornforth ült modellt, s ha a megrendelő elégedetlen volt, a művész átfestette a képet. Ilyenkor Wilding arca került Cornforth alakjára.
Alexa Wilding
és Rossetti a tengerparton ismerkedtek meg: tekintetük összetalálkozott, majd a férfi azonnal ostromolni kezdte a nőt, hogy legyen a modellje és másnap keresse fel a műtermében. Wilding megígérte, de másnap mégsem jelent meg. Titokzatos, tartózkodó attitűdje miatt Rossetti élete végig rajongott érte.
Fanny Eaton
Dél-Amerikából érkezett Nagy-Britanniába. Félvér volt, egzotikus külseje miatt nagyon kedvelt modellként vált ismerté, különösen a női alkotók között.
Maria Zambaco (1843 – 1914)
egy gazdag görög kereskedő család sarja volt. Stillmannel és az unokatestvérével, Aglaia Coronióval hármójukat „görög gráciákként” emlegették. Maria Zambaco azonban nem ragadt meg a modellszerepben, hanem maga is megtanult festeni: apja halálát követően az örökség kellő pénzforrást biztosított számára, hogy szabadon rendelkezzen az életével, és képezze magát.
Párizsban szobrászatot tanult többek közt Rodinnál.
Ebből az időből is maradtak fenn főleg fiatal lányokat ábrázoló munkái, jellemzően büsztök és plakettek.
Zambaco a már házas Burne-Jonesszal tartott fenn szerelmi viszonyt, aki többször megfestette őt. A férfi megpróbálta elhagyni a feleségét, Georgianát a szeretője kedvéért, de akkora botrány lett belőle, hogy végül úgy döntött, szakít Zambacóval, és visszatér a feleségéhez. A nő ekkor kettős öngyilkosságra próbálta rávenni Burne-Jonest. A férfi erre nem volt hajlandó, az egyedül vízbe ugró Zambacót pedig kimentették. A viharos történet ellenére Zambaco alakját még évekkel később is felfedezhetjük Burne-Jones festményein.
