Nem az izgalom netovábbja, ha jazzben szólal Szomorú meg, nem a fantasztik nóvum, mikor füstös-fojtott hangon orált a dal. Ellenben van benne mindég valami, ami hol ellazít, hol vérrel tölt; ami kellemel testet, balzsamol fület, hullámol testet.
Van, hogy több opciót is ikszel az alkotás, vegyesen szemezve érzelmi rezgésből, értési vágyból. Amolyan intim csengetés a műfaja jazzelve Vasárnap. A kifejezést rég kerestem, nemrég leltem. Ennek zenéje inspirál betűkre, gondolkodni újra, létezni megintcsak. Julia Werup neve nem cseng a magyar jazzszférában oly csillogón, de hangulatállapottól függően igen betalálós a feldója, tud magaragadni igencsak; ölelt melódia tetőtől-talpig, visszajelzett gyönyörnyöggelve csengő intimitás.
