Szeptember 26-án mutatta be a Radnóti Színház Shelagh Delaney Egy csepp méz című kultikus darabját, Mészáros Blanka és Kováts Adél főszereplésével. Az új generációs, korszakváltó mű olyan aktuális témákat dolgoz fel, mint a fiatal nemzedék kilátástalansága és elveszettsége, a társadalmi determináció, a kirekesztés, a szegénység, vagy anti-humanitárius rendszerek. Súlyos analógiák, kíméletlen tükrök és „mélymenetek.” Valló Péterrel, a darab rendezőjével beszélgettünk.
– Valóban 10 nap alatt született meg az 1958-as színmű, amit egy mindössze 20 éves lány írt?
– Shelagh Delaney megnézett egy darabot Manchesterben és kijelentette, hogy ilyet bizony ő is tud! Megírta az Egy csepp mézet, amely frissessége és eredetisége miatt azonnal jelentős sikert aratott. Rengeteg a személyes elem a drámában, a szerzőnő a társadalom legaljáról indult, óriási tehetség és felhajtóerő kellett, hogy ebből kitörjön.
– A kitörésről, annak lehetőségeiről, vagy éppen anti-lehetőségeiről is szól ez a történet?
– Többek között igen. A mű leginkább azt a réteget mutatja be, ahol nem létezik a társadalmi mobilitás. Hatalmas tehetségre van szükség, hogy valaki pusztán önerőből kikeveredjen a gödörből. Nem is csodálkozom tehát, hogy mindössze 10 nap kellett, hogy ez a darab elkészüljön.
– A darab többek között a kilátástalan, kiszámíthatatlan jövőképű fiatal generációra reflektál. Lehet itt valamiféle analógia a kortárs fiatalokat tekintve?
– Ezért is vettem elő ezt a darabot. Kísértetiesen hasonló a helyzet itt és most, Magyarországon és világviszonylatban egyaránt. A jelenséggel a gyermekeim és generációjuk által szembesültem. A fiatalok nem látják pontosan, hogy merre visz az útjuk és ezen egy jó egyetem sem segít. Hogyan lesz családom, lakásom, munkám, egzisztenciám, jövőm? Kilátástalan, definiálhatatlan minden jövőre vonatkozó pont, szemben mondjuk saját nemzedékemmel, amely behatárolt, viszonylag biztos mozgástérrel rendelkezett. A kortárs fiatalok elől lényegében „elélték” a lehetőségeket az idősebbek.
– Társadalmi kirekesztés, szegénység, marginalizált karakterek. Zűrös, kellemetlen témák reprezentálódnak az előadás során.
– Minden elem felsorakozik a darabban, amit ma Magyarországon üldöznek. Léteznek a társadalmon belül olyan csoportok, amelyek a kirekesztettségen belül további kirekesztettséget „élveznek”. Erős átiratokat tettünk Hárs Anna dramaturggal és Totth Benedek fordítóval. Az eredeti történetben egy fekete, nálunk egy cigány származású fiú a matróz. Egyszerűen azért, hogy a magyar társadalom értse, miről beszélünk, és szerintem érti is.
Hiába nagyon tehetséges valaki, ha nem kapja meg a kellő muníciót, nem jut sehova. Ha nincs társadalmi gondoskodás, minden bukik. Büszkén fitogtatjuk itt a 21. században a nagy nyugati civilizációt és a modernséget, miközben például humanitárius tehetséggondozásból a 19. század lepipált minket. A papság annak idején „elvégezte” a tehetséggondozást, gondoljunk csak Arany János, Móra Ferenc, vagy Illyés Gyula sorsára. Elég, ha egyetlenegy ember észreveszi, hogy a tehetséggel állunk szemben. Ma ez senki nem teszi meg. A főszereplő lány, Jo esetében sincs senki, aki észlelné, hogy különlegesen képességgel rendelkezik.
– Miért hiányozhat a figyelmes, gondoskodó, nem pedig „kizsigerelő” tehetséggondozás manapság?
– A kész termékek világát éljük. Azok az emberek, akik az anyagiakat kezelik, megvárják, amíg valaki kiverekszi magát, és csak akkor fektetnek valakibe, ha biztos profitot hoz. Ma nem létezik olyan, aki egy kezdőbe pusztán humánus szempontból pénzt, energiát áldozna. Csak azt támogatják, aki biztos anyagi nyereséget hoz. Semmilyen fórum nincs a pályakezdők valódi mentorálására. Gazdasági, politikai érdekek vannak, humánus döntések nincsenek. Remélem, hogy a darab végén, a magára hagyott kislányt látva elgondolkozik a nező, hogy ami jelenleg zajlik a világban, egyszerűen embertelen és tarthatatlan.
– Az előadás rendkívül kellemetlen tükröt tart a valóságnak, ugyanakkor a rendezés „oldja a fájdalmakat”.
– Megpróbáltam minél több humorral ábrázolni ezt a végletekig letargikus és szomorú történetet. Kifejezetten célom volt, hogy ne szociológiai felvilágosító irodalmat, hanem szívhez közeli, megindító élményt kapjon a néző. A humor rendkívül jó partner egy drasztikus téma ábrázolásához.
Jelenet az Egy csepp méz című darabból – fotó: Dömölky Dániel
– Még ha ez nem is volt cél, de minden bizonnyal átfogó szociológiai ismeretre volt szüksége a rendezéshez. Honnan kapta mindezt?
– A feleségem szociológus, erős hatásokat, inspirációkat kapok tőle. Ő közelről ismeri azt, amiről beszélgetünk. Nekem, mint színházi rendezőnek feladatom, hogy felhívjam a figyelmet: mérhetetlen igazságtalanságok zajlanak a társadalomban. Elmehetnék aktivistának, azonban nem vagyok egy mozgalmár típus. Színházrendezőként így tudok tiltakozni az ellen például, hogy a magyar társadalomban kirekesztenek csoportokat.
– Mennyire determinált ma valakinek a helyzete Magyarországon?
– Teljes mértékben. A kis minimális számú ellenpélda csak erősíti a „törvényt”, hogy ahová születtél, ott is maradsz. Két nagyon vékony mezsgyéje a társadalmi mobilitásnak azért van, az egyik a sport, a másik a művészet. A kispályás szisztéma, ami a Kádár-rezsim egyik fő jellemzője volt, ma is itt van, de említhetném például a „kis pörkölt”, „kis fröccs” jelenséget is. Tartalmilag és esszenciálisan ezek a mai napig élnek. A Kádár-korszakban nem lehetett kimondani, hogy szegénység van. Kemény István szociológus vetette fel ezt akkoriban először, el is kezdték üldözni érte. Most hasonlóképpen mennek a dolgok, a kormánymédiában a szegénység tabutéma, hiszen rád jönnek, hogy hol van itt szegénység? „Dübörög a gazdaság!” Ma Magyarországon a társadalom mintegy egyharmada minimális életnívón kényszerül élni, és rengetegen vannak önhibájukon kívül ebben a helyzetben.
