Az Eck Imre-díjat kétévente adják át olyan alkotóművészeknek, akik szemléletmódjukban és világlátásukban folytatói annak a színházi kultúrának, melyet Eck Imre teremtett: egyszerre képviselnek magyar és európai értékeket, a művészeti ágak komplexitásában fejezik ki az emberi élet érzelmi-gondolati világát és viszonyrendszerét, illetve élő kapcsolatot biztosítanak az alkotás és a befogadó között. Az alapítvány kuratóriuma idén Szabó Györgynek ítélte az elismerést, az indoklás szerint azért, mert a Trafó menedzser-igazgatója tette a legtöbbet azért, hogy Magyarországon tere legyen az innovatív tánckultúrának.
– Obligát a kérdés: mit jelentenek neked a díjak?
– Soha nem a díjakért dolgoztam, hanem azért, mert volt egy elképzelésem, egy vízióm, egy misszióm. Ha ment is a szekér, akkor is csak az érdekelt, hogy tovább fejlesszük a munkánkat, figyeljük mások tapasztalatait, hogy még előbbre lépjünk. Az Eck Imre-díj egyetlen szempontból mégis megkülönböztetni való: a táncszakmából soha nem kaptam díjat. Az elmúlt negyven évem arról szólt, hogy a mozgásművészetet valamilyen módon helyzetbe hozzam, mindig azokra koncentrálva, akik az innováció és a minőség szempontjából számomra az élcsapatot jelentették, persze, voltak, akik sértve érezték magukat. Jólesett ez a díj, azért is, mert bizonyos értelemben outsiderektől, a rendszeren kívüli emberektől kaptam. Mostanában olvastam egy könyvet, annak az előszavában Báron György míg Földényi F. László egy régi előadásában arról szólnak, hogy az újítás, , a firssítő erő mindig a rendszeren kívülről jön. Itt viszont eljutok ahhoz az alapkérdéshez, hogy jelenleg mi a rendszer, és mit jelent azon kívül lenni.
– Ma hogyan válogatsz? Az anyagi feltételeken túl mi alapján dől el, kit hozol el a Trafóba?
– A Covid miatt bizonyos értelemben válságválogatásról beszélhetünk. Azt érzékelem, hogy
az elmúlt két évben történt egy nagyon nagy fordulat. A klasszikus dolgokra nincs érdeklődés, mert egyre kevésbé rendelkezik a társadalom azzal a tudással, fölkészültséggel, ami elengedhetetlen egy-egy alkotás megértéséhez.
A mélyebb kontextus nélküli jelenszerűségre van igény, azt talán jobban érzékelik, és a humorra, amin meg nem csodálkozik az ember. A kontemplatív, elemző közönség lecsökkent, és az egyszerűbben, leginkább vizuálisan kommunikáló előadásokra van fogékonyság nálunk, de Európa más tájain azonban jobb a helyzet.
– Összegezhetjük úgy, hogy az innováció és a nyitottság eltűnt?
– Ezen nagyon sokat vitatkozunk a Trafón belül is. Egyrészt az újdonságba belefáradt a közönség, bár az is kérdés, mi az új, van-e új a Nap alatt, másrészt viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy az újdonságot elő kell készíteni, kontextusba kell helyezni. Ez a folyamat azonban a mai kommunikációs felületekre gyakorlatilag alkalmatlan. Míg nézőként azt mondom, hihetetlen a zaj, a tájékozódás szinte lehetetlen, intézményként ennek az inverzével szembesülünk, tehát azzal, hogy hogyan találnak ránk az emberek, és különösen a fiatalok. Teljesen át kell alakítani a stratégiáinkat a kultúra fogyasztójaként és előállítójaként is.
– Ez mit jelent a programszervezésen túl?
– Ugyanazokat a platformokat próbálja mindenki: Facebook, Instagram, TikTok, YouTube, podcast, lehetne sorolni tovább. Az egyes generációk egészen eltérő nyelve, ízlése, fókusza azzal jár, hogy többgenerációs stábbal kell dolgozni, ezzel együtt pedig a tartalmat és a formát össze kell hangolni.
Nem lehet mindenkinek mindent eladni, és mindenkinek ugyanúgy kommunikálni. Eddig jóval magabiztosabbak voltunk.
Programszerkesztői szinten, bevallom, egyfajta válságban érzem magam.
– Azt mondod, a probléma általános. A Trafó nemzetközi hálózat tagja, látsz jó gyakorlatokat, amiket át lehet venni?
– Az okos intézményeknek le kell lassulniuk, és ennek több oka van. A változáshoz, a kísérletezéshez és az áthangoláshoz idő, türelem és figyelem kell. Ha közben rohansz, és ugyanúgy viszed a napi rutint, erre nem vagy képes. Ha lelassultál, elkezdheted keresni az új eszközöket, és ha ezeket úgy érzed, hogy megtaláltad, újra lehet gyorsulni, hogy visszatérj egy korábbi szintre. Bár, hozzáteszem, a tao diktálta ritmust magunk mögött kéne hagyni, és egy értékorientáltabb világ felé kéne elmenni.
– Túltermelést érzel?
– Egyértelműen. Ezzel szemben szerintem
a művészet szabadságát kéne fokozni, és ezt nem politikai értelemben mondom. Eddig azzal próbálkoztunk, hogy a gazdasági modelleket áthúzzuk a kulturális területre. Most viszont az a cél, hogy ezeket olyan irányba fejlesszük tovább, hogy a művészi szabadságból minél több legyen. Ennek az egész folyamatnak még nagyon az elején járnak Európában is, ráadásul rettenetesen összetett a helyzet.
Egy teljesen új alapot, új jövőt kell építenünk, és nemcsak a vírus, hanem a klímaváltozás miatt is, ami jóval nagyobb kihívás.
– Ezt én értem és támogatom. De vajon érti és támogatja a fenntartó is a tudatos lassítást, aminek az eredményei nem növekvő nézőszámban vagy jegybevételben mérhetők?
– A piaci mechanizmusok valóban megjelennek az intézményekben az elvárásokon, pályázatokon, fenntartókon keresztül, és a művészi minőség számokba van fojtva. Miközben gazdasági modell alapján dolgozunk, egy nagyon furcsa ellentét alakul ki: a gazdaságot működtető, számokkal leírható versenyszellemmel szemben egy másik rendszert kell megfogalmazni és elfogadtatni. Összetett a probléma, de a művészetnek nem a termelés a feladata.
– Ez viszont magában hordozza a kultúratámogatás teljes átalakítását, a kultúrpolitika szemléletváltását.
– Óriási kérdés, ezeket az érdekeket hogyan lehet összhangba hozni, mert amit itt most elmondtunk a tánc kapcsán a kultúráról, a művészetről, az egész társadalomra ugyanúgy érvényes. Az a lényeg, hogy a korábbi logikából képesek vagyunk-e kilépni és egy új logika mentén élni. Amíg a gazdaságban egy szorító mechanizmus működik, az, hogy ne lépj ki, mert kimaradsz, lemaradsz, nem lesz jövedelmed, nagyon nehéz lesz, de a Trafónak ebből a változásból ki kell venni a maga részét. Akár úgy, hogy Don Quijote módjára meghívunk bizonyos produkciókat, akár úgy, hogy kerekasztal-beszélgetésekkel és egyéb programokkal teret biztosítunk a közös gondolkodásra. De van egy másik probléma is:
ahhoz szoktunk hozzá, hogy a művészet mindig szolgál. A társadalmi érzékenység rendben van, de hol a szabadság, ha a művészet csak valamihez kötődően létezik? Rengeteg érdekes kérdés merül fel, amiket eddig még táncban, színházban nem tematizáltak.
Épp birkózom egy szöveggel, az a címe, hogy Szabadság. Úgy látom, hogy a szabadság azért van veszélyben, és a művész azért egyre inkább foglya az egésznek, mert amikor ez a folyamat elkezdődött a 80-as években, szabadság volt, pénz nem, de az élet nem volt drága. Ennek a luxusa megmaradt a 90-es években, mert a pályázati rendszer kiépülése a szabadságot tudta biztosítani, és még az élet se volt olyan drága. Ezt az időszakot az infláció jellemezte, de a források növekedtek, a művészet megkapta a figyelmet a közmédia részéről, a közönségbővítésben volt perspektíva. 2000, de főként 2004 után a fejlődés megtorpant, 2008 után egyrészt a támogatások visszavágása, másrészt a tao miatt az innovatív művészeti intézményeknél és társulatoknál egyre tervezhetetlenebbé vált a munka. A fő probléma az, hogy a területet hosszú ideje maradékelv alapján finanszírozzák, a pályázatok rendszere pedig áttekinthetetlen. A piaci körülményeket nem lehet biztosítani, a közpénz viszont megteremthetné a művészek alkotói szabadságát. Egész egyszerűen másképpen kéne értelmezni azt, hogy mit és hogyan finanszírozunk.
– Komplex a rendszer, ezért inkább arra kérlek, hogy mondj egy konkrétumot, ami a pénzen és a transzparencián túl hiányzik a rendszerből a tánc szempontjából.
– A kis befogadó színházak és a produkciós házak, krónikusan alulfinanszírozottak, gyakorlatilag alíg vannak. Ezen a háborgó tengeren nagyon kellenének azok a kis bárkák, ahova fölkapaszkodhatnak a művészeknek, de ha a produkciós ház eredeti szándékát agyonnyomja az előadáskényszer, mindenki megfullad. A fenntartó azt értékeli, ha taps van, ezért a szerkezettel általában soha nem foglalkozik. A Trafót sem ilyennek akartam, én is csak próbahelyet kerestem. Aztán előbb-utóbb rá kell az embernek jönni arra, amiről már beszéltünk, hogy a politikusokat a számok érdeklik. És ez a világ minden táján igaz.
– Tudsz bármi optimistát mondani?
– Nézzük máshonnan a válsághelyzetet, és fogalmazzunk úgy, hogy épp egy forradalom zajlik, új gondolatok fogalmazódnak meg, és ezek egy idő után láthatóvá válnak.
Ha van nyitottság a közvetlen fenntartó, tágabban nézve pedig a kultúrpolitika részéről, a válság előrelépést generálhat.
Az adhat optimizmusra okot, hogy el kell jönni egy pillanatnak, amikor az újratervezés elkerülhetetlenné válik. De ebben a helyzetben nemcsak az a kérdés, lesz-e terv, hanem az is, hogy lesz-e bátorság kiállni az elvek mellett, akár a konfliktusokat is felvállalva.
