A címben szereplő szavakat Fodor Antal koreográfus használta Eck Imrére, aki 1930. december 2-án született és 1999. december 20-án hunyt el. A táncművész-koreográfus nevéhez köthető a Pécsi Balett, az ország második állandó balettegyüttesének a megalapítása.
- hirdetés -
„Rendkívüli egyéniség volt, alkotóként hatalmas erő sugárzott belőle. A hatása alól senki nem vonhatta ki magát. Nem mondhatnám, hogy mindig és mindenki tudta, hogy pontosan mit akar, nem volt könnyű követni ezt a hitvilágot, mitológiát, történelmet, képzőművészetet alaposan ismerő embert, de hitét, elszántságát, megszerzett tudását és veleszületett tehetségét mindannyian tiszteltük. Alapvetően azért, mert végtelenül hiteles volt, és hitt abban, amit csinál” — rajzolta meg Eck Imre személyiségét a Pécsi Balett egykori táncosa, Zarnóczai Gizella.
Eck Imre Nádasi Ferencnél tanult, majd 1949-ben az Operaház tagja lett, ahol egy évvel később, egészen 1960-ig a társulat magántáncosa lett. Ezt követte a Pécsi Balett megalapítása egy osztálynyi frissen végzett balettnövendékkel. „Itt soha nem volt balett, tehát számíthattunk arra, hogy a városnak az jelenti majd a balettet, amit mi csinálunk. (…) Egy esztendőt kértem tőlük a bizonyításhoz. Megszavazták. (…) Valósággal megrészegültünk attól a lehetőségtől, hogy valami újat teremthetünk, és megesküszöm rá, egy hónap múlva már senkit sem izgatott a lehelyezés” — emlékezett vissza a kezdetekre.
Kísérletező kedvű, rendkívül nyitott művész volt, aki a klasszikus balettnek új irányt adva azt a jazztánc, az akrobatika, a pantomim elemeivel kiegészítve kortárs színpadi kifejezésformává emancipálta. Koreográfiái tematikai megújulást is hoztak: bátran és frissen fogalmazott emberségről és kegyetlenségről, egyén és közösség, alkotó és hatalom viszonyáról, a nő és férfi kapcsolatának sokféle dimenziójáról, és a múlt (újra)értelmezését is többször megkísérelte, minden egyes alkalommal izgalmas és releváns, saját korának szóló kérdéseket felvetve. Sokoldalúságát jelzi, hogy előadásai látványvilágát is több ízben maga jegyezte.
1965, a Pécsi Balett előadása, Bartók Béla: A csodálatos mandarin. Balra az előadás koreográfusa, Eck Imre táncművész, elöl Bretus Mária táncművész. – forrás: Fortepan, adományozó: Szalay Zoltán
Valódi műhelymunkában készített alkotásai a 80-as évekig meghatározták a Pécsi Balett repertoárját, s ezek között a magyar és nemzetközi klasszikusok — különösen a vissza-visszatérő Bartók — mellett jó néhány kortárs magyar zeneszerző darabjára készített koreográfia is szerepelt: „Első korszakunkban magyar szerzők akkori, kortárs zenéjére táncoltunk elsősorban. (…) Céljaink között szerepelt a kortársi magyar zene terjesztése, népszerűsítése, sőt: a mecenatúra is. Megrendeléseink nélkül jó néhány kompozíció meg sem született volna. Ez nem taktika volt a részünkről, hanem politika. Művészetpolitika, ha úgy tetszik. Kifejezésre juttattuk vele, hogy mennyire kötődünk a hazai talajhoz, a hazai muzsikához, a hazai gondokhoz.” Nem véletlen, hogy Petrovics Emil e szavakkal búcsúzott tőle: „Ambíciója és kíváncsisága pezsgésbe hozta az akkortájt önmagát keresgélő újabb magyar zenét.
Figyelmének és felkéréseinek senki sem tudott ellenállni, s aki a Pécsi Balett munkatársává szegődött, tudta: eredetit, eddig nem hallottat, érdekeset, jót kell írni, mert Imrét nem lehet közhelyekkel kifizetni, s a bemutatókon az egész újat és szépet igénylő magyar értelmiség, a zenét és a művészet teljességét szerető színházi közönség előtt kell vizsgázni.
(…) Bátorsága olyan egyszerű volt, hogy még ellenfelei, ellenségei sem tudták megfejteni titkát. Nem volt rá ideje, hogy féljen, csak belső parancsainak engedelmeskedett, és – csodák csodájára – senki és semmi sem tudta megakadályozni, hogy saját útját járja. Barátai elbűvölten követték remek alkotásainak születését és lelkesen tapsoltak, ellenségei meghajtották fejüket és – tapsoltak.”
https://youtu.be/vbVPbIta20c
Önmagát így jellemezte egy interjúban: „Én nem vagyok »lelkes«. Kényszeresen dolgozom. Egyszerűen nem vagyok képes nem dolgozni. Még be sem fejeztem az egyik koreográfiámat, máris a másik foglalkoztat. Nem tudok lelkesedni, csak dolgozni, akár kell, akár nem. Akár sikere van annak, ami foglalkoztat, akár elutasítás a részem. Dolgozni, ha esik, ha fúj. Hajó idők járnak, ha rosszak.”
