A balettzene szakértőjeként ismert brit karmester, David Coleman júniusban több alkalommal vezényli A Pygmalion-hatás című koreográfiát a Magyar Állami Operaházban. A zeneszerzőként is aktív művésszel a darabról, az OPERA Zenekaráról és Rudolf Nurejevről is beszélgettünk.
– Hogyan került kapcsolatba a budapesti OPERÁ-val?
– Három évvel ezelőtt a milánói Scala szervezésében készültünk egy rangos produkcióra, melyhez szükség volt egy szimfonikus zenekarra. Ideutaztam, néhány próba után pedig már indultunk is a kuvaiti turnéra. Tavaly a Giselle-t vezényeltem, legközelebb pedig júniusban kerül sor újabb közös projektre.
– Milyen tapasztalatai voltak az együttessel?
– Már az első közös munka is nagyon jó hangulatban telt, a minőség is magáért beszélt. Mióta a világ operaházai saját szimfonikus zenekart tartanak fenn, az a tapasztalatom, hogy az együttesek hangzása nagyon hasonló, mondhatnám, egysíkú, de a Magyar Állami Operaház esetében valami egészen mással találkoztam. Egy markáns, de nagyon is puha, melegséget árasztó vonóshangzással rendelkeznek, ami számomra nagyon vonzó.
– Önt leginkább balettkarmesterként ismeri a világ. Lehet ilyen különbséget tenni?
– Nos, az, hogy én a balettben érzem magam a legjobban, nem tudatos választás, egyszerűen így alakult. Londonban kezdtem a tanulmányaimat, majd olyan mestereim voltak, mint Herbert von Karajan, mígnem megismerkedtem a kiváló táncos-koreográfussal, Rudolf Nurejevvel, aki Párizsba hívott. Nagyon sok közös előadást hoztunk létre, aminek köszönhetően aztán a párizsi Opera állandó balettkarmestere lettem. Azt kell mondanom, hogy balettet vezényelni szinte egy külön szakma. Sokkal nagyobb figyelmet igényel, hiszen míg egy opera esetén a zenekar hallja az énekeseket, addig a táncosokat nem látja.
Az egyetlen kapocs a színpadon zajló események és a zenekar között a karmester.
Ahhoz, hogy minden a helyén legyen, együtt kell lélegezni a táncosokkal, ismerni kell a habitusukat. Egyrészt ezért is szoktam bemenni a táncpróbákra, hogy megfigyeljem a művészeket, másrészt pedig ezért is vezénylem fejből a darabokat, hogy az előadáson csakis rájuk és a zene folyására tudjak koncentrálni.
– Említette, hogy személyesen ismerte Rudolf Nurejevet. Sokat tanult tőle?
– Nagyszerű táncos volt, aki hitt a színház és a dráma erejében. Nagyon sokat tanultam tőle arról, hogy mi a művészet lényege. Még a pályám elején jártam, amikor a berlinieket kellett vezényelnem. Zavarban voltam, mert nem tudtam, hogy mit mondhatnék én nekik. Nurejev a próba közben felhívott a színpadra és azt mondta, hajoljak meg, de ne csak egyszerűen, hanem úgy, mintha a szeretteim, a számomra fontos emberek ott lennének a nézőtéren. Ő tudatosította bennem, hogy a karmester feladata ebben az esetben is a kapcsolatteremtés, csak éppen a színpad és a nézőtér között. Nagyra tartott engem és általában a karmestereket. Még csak a harmincas éveimben jártam, amikor az egyik brit csatorna portréfilmet akart forgatni rólam. Én tiltakoztam, hiszen úgy éreztem, nem áll még mögöttem semmi. Nurejev ebben az anyagban is elmondta, hogy az előadás minden egyes résztvevője a karmester kezébe kell, hogy tegye az életét, mert másképp nem működik.
– Júniusban az ifj. Johann Strauss műveiből összeállított A Pygmalion-hatást vezényli. Mit lehet tudni erről a darabról?
– Ismerem a zenét. Abban persze nem vagyok biztos, hogy minden részletet így fűztem volna fel, mindenesetre egy nagyon energikus és változatos darab született, ami tele van váratlan ötletekkel. Az előadás előtt szükségem volt néhány hétre, hogy végül minden a helyére kerüljön.
– Zeneszerzőként is aktív. Darabot írt például az OPERA brácsaművészének, Botos Veronikának.
– Van egy befejezetlen operám is, amelynek középpontjában egy popzenész és egy operadíva szerelme áll. A komponálás lendülete a covid miatt veszett el, de újra elő fogom venni a darabot. Visszatérve a brácsára, leszámítva néhány nagyon izgalmas művet, a szólórepertoárja viszonylag szűkös. Én nagyon kedvelem ezt a hangszert, szinte mindent ki lehet vele fejezni, sokkal nagyobb megbecsülést érdemelne, csakúgy, mint a bariton szerepek az operában. Mindig is nagy hatással volt rám Bach G-dúr csellószvitje, ezért ez adta a kompozícióm kiindulását, majd pedig a rezesek kaleidoszkópszerű bevonásával folytattam. Van egy angol vers, amely arról szól, hogy ha egy rózsa legszebb arcát szeretnéd látni, vedd a kezedbe és morzsold szét szirmaira. Ebben a darabban valami ilyesmit szerettem volna megírni.
