Szeptember 19-étől látható a mozikban a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon három díjjal is jutalmazott Fekete pont. A produkció az ifjúsági film konvencióival incselkedik: tartalmilag, formailag, gyártásilag is újragondolja a rögzült műfaji kereteket. Iskolai menzán innen és túl, közösségi finanszírozás, társadalmi elhivatottság, különutas-passport, elnyomás kontra szolidaritás, Cervantes, miegymás. Szimler Bálinttal beszélgettünk.
– Nagy a mozgás most körülötted a film kapcsán, számos helyen nyilatkozol a produkció keletkezésének körülményeiről, inspirációiról, szóval lehet, hogy kicsit random úton kanyarognánk – az improvizáció egyébként sem áll távol tőled, hiszen, ha jól tudom, a forgatáson a színészvezetés is ilyen formában történt. Mesélsz kicsit erről? Miért izgalmas egy improvizatív jelenetfelépítés egy film esetében?
– Engem leginkább a kíváncsiság mozgat, érdekelnek az emberek, és mindig is jobban motivált ez a fajta megközelítése a filmkészítésnek. Nagyon érzékenyen reagálok viszonyokra, kapcsolódásokra. Van egy elég erős megfigyelő attitűdöm és mindig volt nálam egy erős kívülállás is. Érdekelnek a viselkedés- és magatartásformák, a gesztusok, a bizonyos helyzetekre adott reakciók. Nagyon szeretek nézelődni, ellesni, megtalálni olyan momentumokat, amelyek például csak ott, egy konkrét helyzetben – és csakis úgy – történhetnek meg. Azok az a különlegesen őszinte pillanatokat, amik arról szólnak, milyen embernek lenni.
A Fekete pont esetében volt forgatókönyv konkrét jelenetekkel, pontosan tudtam, honnan hová kell tartani, csak sokkal izgalmasabbnak tűnt számomra, hogy közösen hozzuk létre a jeleneteket együttgondolkodás mentén. Nem egy írott szöveget kaptak a szereplők, amit aztán meg kellett tanulni és pontról pontra visszaadni a kamera előtt. Olyan karaktereket választottunk, akik nagyon autentikusak, nagyon erős karakterek, olyan vonásokkal, amik valamiért nagyon működnek a filmen. Sok esetben, ha írott szöveget adsz nekik, akkor éppen ezeket a nagyon izgalmas személyiség jegyektől „fosztod meg” őket. Fontos számomra, hogyan lehet hitelesen megtalálni a színészi jelenlétet, ezért régóta kísérletezem az improvizációval, most is így dolgoztunk. Mondok egy szituációt, amit aztán a szereplő a saját lendületével, gesztusával alakít, formál; beleteszi magát. Például a Zsuzsa nénit alakító hölgynek, csak azt mondtam, hogy felháborodva kérlelje a többieket, hogy ne szoktassák oda a kóbor macskát az iskolához – az előadásmód már az ő személyiségéből ered. Például a „sétatéri’ kifejezés tőle jött, sőt, mivel egy nőgyógyászati klinikán volt korábban ápolónő, a toxoplazmózistis ő hozta be.
– 19 producer és 10 filmgyártó segítségével, közösségi finanszírozás keretében készült el ez a produkció, állami támogatás nélkül. Hogyan látod az NFI-s helyzetet jelenleg?
– Az első perctől kezdve egyetlen helyszínre írtam az egészet. Tudtam, hogy olyan tervem van, amivel nem fogom megkeresni az NFI-t, felesleges lenne, csak időt vesztegetnénk. Egész egyszerűen hűtlen kezelésnek tartom azt, ami ott folyik. Például a Most vagy soha büdzséjén – nem olyan pici, mint a miénk, hanem – 30-40 normál költségvetésű film készülhetett volna el. Mondok egy másik szemléltető példát. Az egyik legjobb barátom felesége biológus, egy olyan szervezetben dolgozott, amiben az élővizek ökoszisztémájának mérésével, mentésével foglalkoztak. Ő mesélte, hogy ennek az intézménynek az élére beállítottak egy embert, akinek pontytelepe van, és ezért az a megoldás mindenre, hogy mindenhova pontyokat ültetnek be – amivel természetesen nem menti, hanem éppen ellenkezőleg, visszafordíthatatlan károkat okoz a helyi ökoszisztémában. Az NFI-ben is ez történik és az ország más területein is. A nagyobb probléma viszont az, hogy sehol nem szólunk, emeljük fel a szavunkat és mentjük meg az értékeinket. Pedig folyamatosan kapjuk a pontyokat az arcukba. Azt gondolom ugyanakkor, hogy az sem feltétlen jó hozzáállás és megoldás, hogy nem forgatunk semmit. A művészetnek politikától függetlenül kell léteznie, mert csak így lehet hiteles.
– Lehet-e éppen ez a helyzet inspiráció az összefogás és a szakmai kapcsolódások erősödésére szerinted?
– Eljutottunk oda, hogy egyre többen jönnek rá, hogy ez így nem mehet tovább. Folyamatosan nő a szolidaritási, támogatási igény és kedv a filmeseknél is. Esetünkben nem megkerestük embereket, hanem konkrétan ők maguk jelentkeztek az előkészítésnél. Különösen a producerek körében ment el a híre, hogy filmet készítünk. Megható élmény volt ez az egész. Osváth Gábor volt egyébként az a producer, aki végigcsinálta ezt az „összefogó folyamatot”, én már csak azt hallottam, hogy ő is beszállt, ő is, ő is… Minden kis hozzájárulás is messzire visz egy ilyen produkcióesetében, a legapróbb gesztus is. Azt éreztem, hogy ez már nem csak a filmről, hanem egy közös ügyről szól. Megható volt újra megélni, hogy számíthatunk egymásra.
– Egyfajta társadalompszichológiai íve (is) van a filmnek. A néhol „fekete pedagógiával” spékelt, poroszos sulis körvonalak nyíltan buzdíthatnak pad alatti titkos evésekre, fű alatti bizniszelésre, csordaszellemre, agresszióra, kiskapukra, félelemorientált életre, zárt világnézetre… Lehet, hogy a történet nemis feltétlen arról szól, amiről énekel?
– Ez a gondolat az egyik indítója volt a filmünknek. Találtam egy párhuzamot aközött, hogyan és miket tanulunk meg az iskolában, pontosabban, miket tanítanak meg és aközött, hogyan működik most is az ország. Nagyon erősen az él az oktatásban, hogy szinte mozdulatlanul ülni, hallgatni kell, nyitottság helyett inkább bezárkózással. Ez a módszer nem csupán félelmeket, frusztrációkat kapcsol be, hanem konkrétan arra inspirál, hogy csalj és mutyizz. Nem arra kíváncsi, hogy mit tudsz és miben vagy jó, hanem arra, hogy mit nem tudsz. Ezek mellett megutáltatja a műveltséget a gyerekekkel. Nem megnyit bizonyos kapukat a diákokban és felkelti az érdeklődést a világ elképesztően izgalmas dolgai iránt, hanem elvárásokat helyez rájuk, amivel kapcsolatban számon kérhetők és bajba kerülhetnek. Természetszerűleg egy idő után nem a tudásvágy hajtja őket, hanem hogy hányadik lap tetejétől hányadik aljáig kell bemagolni valamit. Rengeteg felesleges száraz információ, amit aztán már másnapra elfelejt valószínűleg a legtöbb gyerek. Sok gimnáziumi tanár mesélt arról, hogy ez az általánosban annyira beépül, hogy már a gimiben is nagyon nehezen tudják felkelteni az érdeklődésüket.
– Honnan ered nálad az erős társadalmi érzékenység és elhivatottság?
– Két különböző kultúrában volt lehetőségem felnőni, ez biztos nagy hatással volt rám. A rendszerváltás idején édesapám kapott egy munkalehetőséget Amerikában, így az egész család kiköltözött, ott is éltünk. Amikor visszatértünk ’96-ban, még nagyon erősen jelen voltak a szocializmus lenyomatai – most is jelen vannak, (vagy visszakerültek) – csak akkor még inkább. Az emberi viszonyoknak, hozzáállásoknak, a betanult mintáknak sokkal több idő kell, hogy változzanak, lassan és nehezen alakulnak át. De igazából nem túl sok változás, inkább egyfajta konzerválás történt ilyen szempontból. Rettenetesen fájdalmas nézni, hogyan működik a mostani hatalmi rendszer, amely nem képvisel igazán olyan emberi értékeket, amelyek alapjai az egészséges együttélésnek egy társadalomban. Gondolok főként olyan alapfogalmakra, mint a nyitottság, az empátia, az elfogadás, a szolidaritás, vagy a tisztességesség. Ezeknek a dolgoknak a hiánya az oktatásban is megjelenik. Nem tanítanak meg az emberségre, a társas együttélésre, az alapvető szociális helyzetkezelésre. Nem gondolkodni, hanem megfelelni tanít.
Nagyon magas igazságérzettel rendelkezem, és már az általános iskola évei a magamért való kiállást erősítették bennem. Rendkívül foglalkoztat az a téma, hogy vajon mitől válik introvertálttá egy társadalom, de ehhez vissza kellene menni a múltunkhoz, főként a szocializmushoz, vagy azokhoz az elnyomásos rendszerekhez, amelyek azt eredményezik, ahol például most is tartunk. Az elnyomásra törekvő rendszerek nem a megnyilvánulásra inspirálnak, hanem kifejezetten az elfojtásra, a szűkülésre. Nem arra ösztönöz minket az oktatás sem, hogy amiről gondolataink vannak, azokat kifejezzük, hanem, hogy elfojtsuk, lenyomjuk. Végülis ez a diktatúra és a demokrácia közti különbség. Szent Györgyi Albertnek van egy évnyitó beszéde 1930-ból, nagyon érdekes. Arról beszél benne, hogy mire egyetemre érnek a diákok, addigra már használhatatlanok, a gimnáziumi tanárok pedig azt vallják, hogy mire a gimnáziumba térnek, már használhatatlanok a fiatalok, hiszen legtöbbjüket nem érdekli semmi, nagyon nehéz őket gondolatokra buzdítani, megszólaltatni, nem interaktívak, nem vesznek részt, nem szólnak hozzá témákhoz. „Ki lehet mondani, az operáció sikerült, a beteg halott.” Ezt a súlyos tendenciát csak egy nagyon jó pedagógus is csak valamennyire tudja kompenzálni, rendszerszintű változásra van szükség.
– Van a filmben két olyan jelenet, amelyek hangsúlyosak, sőt műfajilag, stílusilag kicsit mintha meg is törnék a menetrendet. Az egyik ilyen rész, amikor a gyerekek előadnak egy forradalmi jelenetet. Honnan vetted ezt darabot?
– Ez egy Cervantes színdarabból van, a Numantia ostromából. Szívesen rendeznék színházban is egyébként, de az iskolai színjátszás drámapedagógusként vagy drámainstruktorként kifejezetten érdekel. Nagyon adottnak tűnt számomra ennél a filmnél, hogy legyen egy ilyen jelenet. Tudtam, hogy ez egy nagyon más rész lesz, formailag, zeneileg, minden szempontból. Kicsit ilyen film a filmben. Az operatőr is más itt, nem Rév Marcell, aki a film operatőre volt, hanem Nagy Zágon. Felmerült, hogy Aradi vértanúk vagy március 15-ei előadás koncepció legyen vagy valami hasonló, viszont tágíthatja a horizontot egy világtörténelmi, kicsit univerzálisabb tematika. Fontos szempont volt, hogy egy külső szemszöget hozzon be ez a rész, emelkedettebbé tegye a témát és egy olyan mintát mutasson, aminek hatására talán nem csak a történet szintjén tudjuk értelmezni a filmet, hanem a valóságunk és az egyéni felelősség kontextusából is.
– A másik ilyen jelenet egy szülői értekezlet, amely során egy szociálisan kiszolgáltatott helyzetben élő édesanya története bontakozik ki. Kapcsolódnak ehhez a részhez esetleg azok a benyomások, tapasztalatok, amiket a korábbi filmes „társadalmi munkáid” során csíptél el?
– Nagyon izgatott a csoportdinamika, ez a Közgyűlés készítése kapcsán indult. Az ott ért impulzusok ösztönösen integrálódtak és tudtam, hogy a legélesebb dolgokat majd szeretném később a filmembe is beépíteni. Leginkább az volt itt a kihívás a vágásnál, hogyan lehet egy kaotikusnak tűnő, csoportos beszélgetést világossá, lineárissá tenni. Hogyan lehet egymás mellé terelni a beszélgetéseket, miközben azok sokszor inkább csak egymás mellett léteztek. Vagy milyennek hatott, amikor valaki egyedül maradt például a véleményével, és azt hogyan támadták le a többiek. Elkezdett érdekelni, hogy mesterségesen, hogy lehet ilyen helyzetet teremteni, megrendezni. Az elnyomásnak kismillió ága van, amit érdekes lehet megjeleníteni egy filmben. Éppen Locarnóban jött ki számomra is élesebben ez a rész, mert itthon elviszi a fókuszt a sok geg, nosztalgikus részlet.
Célom volt, hogy felmutassa a film, hogy mennyi hétköznapi helyen is megjelenhet a szolidaritás teljes hiánya és az elnyomás, milyen reakciót adunk az önkényre, mennyire fontos a becsület, a saját értékrendünk képviselése. Ezeket a kérdéseket szerettem volna felvetni, mert társadalmilag itthon óriási hiányosságot érzékelek ezek szintjén. Semminek nincs következménye, emellett tétlenség van. Elképesztő dühös leszek, amikor valaki azt mondja, hogy nem lehet semmit csinálni. Ez nem így van, vagyis nem lehet így.
– Milyen terveid vannak a közeljövőt illetően?
– Több közönségtalálkozó és vetítés is lesz a Fekete pont kapcsán, bekerült még több nemzetközi fesztiválra is, szóval lesz egy útja külföldön. Most szervezzük a Budapest International Film Festivalt (BIFF), ami október 29 és november 3 között lesz a Corvin moziban. Ez egy független kezdeményezés, ami a legizgalmasabb nemzetközi filmeket mutatja majd be, köztük sok olyat is, ami nem is kerül magyar mozikba később, csak a BIFF-en lesz lehetőség látni.
