A karácsonyi mozimaratonból nem maradhat ki a Michael Curtiz (azaz Kertész Mihály, született Kaminer Manó) rendezte Fehér karácsony, Irving Berlin dalaival, köztük a filmcímadó, több, mint egy évtizeddel korábbról reciklált, de csak ekkor, 1954-ben megaslágerré váló szerzeménnyel.
1944-ben nem kifejezetten békés körülmények között készülnek a karácsonyra Európában. Az otthonuktól távol állomásozó amerikai katonák hangulatát két társuk, a korábbi Broadway-sztár, Bob Wallace és a színpadra áhítozó Phil Kaye próbálja feldobni az ünnepen, ami véletlenül egybeesik a szeretett parancsnok búcsúztatásával. Az ellenségnek azonban még a karácsony se szent (ez már nem az I. világháború, ahol a nyugati fronton 1914. december 25-én elhallgattak a fegyverek), bevetetik a bombázókat, hőseink épp csak megmenekülnek. Pontosabban a közlegény Phil menti meg felettese életét, akitől azt kéri cserébe, álljanak össze, és legyenek ők a szórakoztatóipar egén a legragyogóbb páros csillag.
Lesznek is! És nemcsak előadók, hanem producerek! Ez indokolja, hogy elindulnak egykori katonatársuk levelének hatására megnézni két ígéretes fiatal hölgyet, Bettyt és Judyt. A szálak persze szorosabbra fonódnak, az útirányt pedig Vermont felé veszik, ahová a hölgyeket szerződés szólítja. A télen általában havas Vermontban azonban szokatlanul enyhe az idő (a globális felmelegedés első hulláma lenne?), így aztán a rendes, igazi télre vágyó vendégek hazamennek, a turizmusból élő vállalkozók pedig csődközelbe kerülnek. Köztük a nyugalmazott ezredes, akinél az ifjú tehetségek fellépnének.
De ezen a dramaturgiai ponton sem fordul tragikusba a történet, hiszen Bob Wallace-t és Phil Kaye-t nem olyan fából faragták, hogy ne mentenék meg Waverley ezredest! A szerelem mellett (mert mondanunk sem kell, hogy Bobból és Bettyből, illetve Philből és Judyból egy pár lesz) a bajtársiasság eszményét is kimaxolták az alkotók. És akinek ennyi nem lenne elég a happy endből: a havazás is megérkezik.
A főszerepeket a kor sztárjai, Bing Crosby és Rosemary Clooney, illetve Danny Kaye és Vera-Ellen játszották (közülük Vera-Ellen tényleg csak játszotta és tánclta, a dalait nem ő, hanem Rosemary Clooney és Trudy Stevens énekelte), az ezredest Dean Jagger alakította. A kétmillió dollárból, és az akkori csúcstechnológiával készült film egyes források szerint harminc-, mások szerint csak (csak…!) tizenkétmilliós bevételt hozott a mozipénztárakban.
Kétségtelen, hogy a legnagyobb sláger,
a címadó White Christmas, egy kétszeresen is újrahasznosított dal:
először a The Kraft Music Hall című rádióműsorban hangzott el 1941-ben, 1942-ben Bing Crosby elénekelte a Holiday Inn című filmben, de az áttörést ez az 1954-es mozi hozta meg neki és Irving Berlin szerzeményének. Fun fact: a Holiday Inn panziója is duplázott, ezt a díszletet használták a White Christmashoz is.
De van még példa a recyclingra! A Snow című dal eredetileg Free címmel szerepelt Berlin Call Me Madam című musicaljében. Próbálták ide is betenni, de azzal a szöveggel sehova nem passzolt. Ezzel szemben a zene nagyon is. Mi hát a megoldás? A szöveg részleges átírása.
És ha már ennyire benne vagyunk az érdekességekben, jöjjön még néhány meglepő és mulatságos tény.
Az élesszemű nézők felfedezhetik a filmben táncosként George Chakirist, aki később a West Side Story Bernardójáért kapott Oscar-díjat. Az ő neve ugyanúgy (nem) szerepel a stáblistán, mint a több koreográfiát jegyző Bob Fosseé.
Eredetileg a Holiday Inn sikerét megismétlendő, Fred Astaire lett volna Bing Crosby partnere, de akkorra ő már szögre akasztotta a tánccipőt. Megkeresték Donald O’Connort is, aki nemet mondott, így került be a produkcióba Danny Kaye, aki miatt kissé át kellett dolgozni a karaktert.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy ez a film az eredeti tervek szerint egyáltalán nem ilyen lett volna. De gyorsan leszögezhetjük: teljesen jól jártunk így is, sőt!
