A Royal Albert Hall egy márciusi koncert kapcsán végeztetett kutatást arról, hogy a nemek meghatározzák-e a hangszerválasztást. A koncerten Alison Balsom trombitaművész lép fel barátaival.
A kutatás eredménye: a megkérdezettek mindössze két százaléka párosítja a trombitát nővel, míg a hegedűhöz három százalék rendel férfit. (Nem tudni, a muzikológusokra kiterjedt-e a vizsgálat, mindenesetre úgy tűnik, a BBC körbenézett háza táján, és felhívást tett közzé, amelyben különböző műsoraiba zeneszakértő nőket keres.)
A többszörös BRIT-díjas trombitaművész nem ért egyet azzal, hogy a nőknek a bizonyítás és az előrejutás érdekében férfias dolgokat kell csinálni: „A társadalomnak nem a tehetség és tudás nélküli nagyképűséget és az arroganciát kellene támogatni. De egész életemben hangos zenét játszva, az ösztöneim ellenére mégis azt mondom, ez erősíti az ember önbizalmát.”
Lucy Noble szerint, aki a kutatást megrendelő londoni koncerthelyszín programjaiért felel, a hangszerválasztást illető nemi sztereotípiáknak változnia kellene, és inkább a Balsom-, mint Donald Trump-féle nézetek felé kellene tendálnia. „A szimfonikus zenekarok fúvósszekciója szinte csak férfiakból áll, a vonós pedig szinte csak nőkből. Ennek az az oka, hogy tudatosan vagy tudat alatt, de a gyerekeket bizonyos hangszer felé orientáljuk, ami egyáltalán nem helyes. Akkor, amikor a szabad világ vezetője Donald Trump, és közel sincs egyenlőség a nemek tekintetében, van még dolgunk. Nekünk az a feladatunk, hogy a zene és a művészetek területén nemétől függetlenül mindenkit bátorítsunk.”
További önbizalom-erősítőként következzen néhány olyan nő, akinek sikerült áttörni az üvegplafont.
Hildegard von Bingen – az első nő, akinek a kompozícióit lejegyezték. A német szerzetesnő mintegy hetven zeneművet írt, ezek legismertebbje az 1150 körül keletkezett Ordo Virtutum.
Raphaela Aleotta – az első nő, akit karmesternek tekinthetünk. 1584-ben ő dirigálta a ferrarai San Vito zárda kórusát.
Louise Farrenc – az első nő, aki tanári állást kapott európai zenei felsőoktatási intézményben. A zeneszerzőnek sem utolsó zongoraművész 1842 és 1872 között volt a párizsi Conservatoire professzora.
Rebecca Clarke és öt társa – az első nők, akik szimfonikus zenekar tagjai voltak. Sir Henry Wood, a Queen’s Hall Orchestra karmestere azokat a nőket nem szerette, akik harsonán vagy nagybőgőn játszottak (kérdés persze, voltak-e ilyenek), de abban biztos volt, hogy hegedülni tudnak. Ennek megfelelően 1912-ben ő volt az első zenekarvezető Európában, aki nőket vett fel az együttesbe. Hegedűsnek és brácsásnak.
Elizabeth Taylor Greenfield – az első fekete szoprán, akit szinte popsztárként ismertek el. Az 1820 körül született, Fekete hattyúnak is hívott, rabszolgából lett énekesnő repertoárján olyan dalok voltak, amelyeket – különösen a korabeli kritikusok – kizárólag fehér énekesekhez kapcsoltak. „Fekete nőt látunk, de angyali hangot hallunk” – csodálkoztak a korabeli lapokban.
(A Royal Albert Hall, a BBC, a classical-music.com és a Smithsonian magazin alapján.)
