Sokan ellenezték, mert a nemzeti függetlenség eszméjének elárulását látták benne. Mások örömmel üdvözölték, kedvező változásokat remélve a fordulattól. Nekik lett igazuk: 1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot követő, közel két évtizedes dermedtség után sok jót hozott az országnak, végeredményben a magyar történelem egyik legjobb fél évszázadának feltételeit teremtve meg. Idén ünnepeljük az esemény százötven éves jubileumát – ez előtt tiszteleg budapesti fellépésén a Bécsi Filharmonikusok együttese is.
Az utóbbi években nemcsak azt szokhattuk meg, hogy a Müpa és Európa egyik legfényesebb múltú, legendás szimfonikus zenekara között kialakult gyümölcsöző kapcsolat révén a Bécsi Filharmonikusok a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem visszatérő, rendszeres vendégeivé váltak, hanem azt is, hogy látogatásaikor az önkormányzati rendszerére büszke zenekar különleges műsorokkal kedveskedik a magyar közönségnek. Megesett, hogy kiváló szólamvezetőjük, Rácz Ödön tolmácsolta nálunk Vanhal nagybőgőversenyét, máskor Eötvös Péter vezényelhette Esterházy Péter szövegére komponált új művének magyarországi bemutatóját a Bécsiek budapesti koncertjén.
Az eddigi legszebb gesztus alighanem idén októberben várható:
a Zubin Mehta vezényletével Budapestre érkező Wiener Philharmoniker olyan speciális, osztrák–magyar műsorral emlékezik meg a kiegyezés százötvenedik évfordulójáról, amelynek ebben a kontextusban minden száma önmagán túlmutató jelképként értelmezhető.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg
Ki tudja, játszottak-e valaha is a Bécsi Fiharmonikusok Erkelt? Nem valószínű. Még kevésbé, hogy valaha is megszólaltatták a magyarság két nemzeti énekét, a Himnuszt és a Szózatot. A három körülmény most egyszerre valósul meg, amikor a koncert élén felhangzik a Bánk bán és a Hunyadi László alkotójának Ünnepi nyitánya. A művet a zeneszerző a Nemzeti Színház fennállásának fél évszázados jubileumára komponálta 1887-ben, az igazgató, Paulay Ede felkérésének eleget téve. A kompozíció más idézetek mellett (Erkel saját operája, a Sarolta egy részletét is feleleveníti) utal a Himnusz (1844) és a Szózat (1843) dallamára – mindkettőt maga a zeneszerző írta.
Ezek nem teljes alakjukban megjelenő idézetek, hanem reminiszcenciák: a Himnuszra történő utalás szemérmesebb: rejtettebb és töredékesebb, a Szózatra való hivatkozás hangsúlyosabb, körvonalazottabb, s így jobban is felismerhető. Mindenesetre a két dallam kétségkívül megjelenik a műben, amely a legutolsó taktusokban a „hazádnak rendületlenül” témakezdet búcsúgesztusszerű, emblematikus felidézésével egyértelműen hazafias színezetet nyer, s így a keletkezése óta eltelt idők során méltán válhatott a legkülönfélébb ünnepi alkalmak nemzeti zenéjévé.
Joseph Haydn ritkán hallható műve, az oboa, hegedű, gordonka és fagott négyesét foglalkoztató B-dúr sinfonia concertante (Hob. I:105) érzékeny jelkép a koncert műsorán: azt szimbolizálja, hogyan találkoznak össze a nemzetek az egyéni sorsokban, hiszen Haydn osztrák volt, de életének jelentős részét egy magyar főúri család, az Esterházyak szolgálatában töltötte, rezidenciális muzsikusként. A szólókat egytől egyig a zenekar kiválóságai játsszák, a hegedűs Rainer Honeck például a három koncertmester egyike. Érdemes megemlíteni, hogy a csellószólista, Nagy Róbert esetében a zenekar ez alkalommal ismét magyar tagjainak egyikét állítja reflektorfénybe
(ilyenek számosan akadnak, a csellószólamban például jelenleg éppen négyen).
Ebben a műsorban valóban minden jelkép. Akként értékelhetjük a szünet után felcsendülő nagy művet, Bartók Concertóját is (sz. 116, BB 123), hiszen a kompozíció, amelyet a zeneszerző 1943-ban, amerikai emigrációjában alkotott, a honvágy, a távoli haza iránti fájdalmas szeretet jelképe – de hasonlóképpen megtalálható benne a sorskérdések fölötti töprengés és a közösségi érzés megjelenítése is. Bartók Concertója a maga öttételes, szimmetrikus szerkezetével és komoly gondolati tartalmaival a műsor legjelentősebb, legsúlyosabb száma. Első látásra különös ötletnek tűnik, hogy befejezésül egy olyan mű követi, amely valószínűleg még soha nem csendült fel Bartók hangjai után: ifjabb Johann Strauss Kék Duna-keringője (op. 314).
Ám ha jobban meggondoljuk, a választás tökéletes. Először is a műsort záró derűsdiadalmas-könnyed darabot bízvást tekinthetjük a hivatalos programba illesztett ráadásszámnak, és e funkciójában máris tökéletesen a helyén van. másodszor – s ez még fontosabb – a Kék Duna-keringő is jelkép a javából: a tánc az ünnepet, a közösséget szimbolizálja, a keringő a Nyugat kultúráját, amelyhez szent Istvántól Széchenyin át Babitsig mindig, minden bölcsen gondolkodó magyar tartozni akart, hiszen a Nyugat jelenti
a fejlődést, a kultúrát, a humanista értékrendet.
Végül a Kék Duna-keringőben ott a földrajzi térség népeket összekötő kapcsa, a Duna is, mely – ahogy egy későbbi költő írta – „múlt, jelen s jövendő”. Ugyanez a költő fogalmazta meg az örök kötelességet: „rendezni végre közös dolgainkat”. Ezt a feladatot végezte el a kiegyezés, amelynek évfordulóját ünnepeljük.
A Bécsi Filharmonikusok szokása, hogy egy fontos koncertjük próbáját felvételről minden évben Európa összes országába közvetíti az EBU (European Broadcasting Union), az Európai Rádiók Szövetsége. A Müpa és a magyar közönség büszkesége, hogy idén ez az esemény a Bartók Béla Nemzeti Koncert teremben hallható hangverseny lesz.
