Piotr Anderszewski: „Mozart az emberi faj muzsikáját írja”

Piotr Anderszewski fotó: Saint Venant / Virgin Classics

Pályafutásának leghíresebb története sokat elárul egyéniségéről: 1990-ben, huszonegy évesen kisétált a Leedsi Nemzetközi Zongoraverseny elődöntőjéből, mert nem volt elégedett saját játékával. Az anyai ágon magyar származású Piotr Anderszewski elmélyült, igényes előadó, aki nem vonzódik a sablonos megoldásokhoz. A Müpában visszatérő vendég, legközelebb május 22-én hallhatjuk: a Skót Kamarazenekar társaságában szólaltatja meg Mozart két zongoraversenyét.

Az egy híján ötvenesztendős lengyel művész egyike azoknak, akik felkeltették Bruno Monsaingeon érdeklődését. A francia filmrendező, aki az elmúlt fél évszázadban sorra készítette portréit az utóbbi évtizedek legjelentősebb muzsikusairól (Glenn Gould, Yehudi Menuhin, David Ojsztrah, Szvjatoszlav Richter, Grigorij Szokolov), már három munkáját szentelte a varsói születésű zongorista bemutatásának. Nyugtalan utazó — ez az egyik film címe, amely találóan jellemzi Anderszewski töprengő alkatát, járt utat a járatlanért szívesen elhagyó, kockázatvállaló és kritikus-önkritikus lényét. Kaliforniai tanulmányairól szólva a zongoraművész egy interjúban bírálja az amerikai egyetemeken zajló zeneoktatást, a mindent eluraló versenyszellemet, pár mondattal később azonban a lengyelországi zenepedagógia helyzetéről is kijózanító képet fest. Mi, magyar olvasók elégedettek lehetünk, mert a hazánkban zajló tehetséggondozást (ahogyan az oroszt is) elismerő szavakkal illeti a jelentős zongoraművész.

Skót Kamarazenekar fotó: Marco Borggreve

Anderszewski számos hanglemezt készített, és diszkográfiája sokat elárul művészi gondolkodásmódjáról. Felvételeinek listáján fontos szerepet játszik Bach, Beethoven, Schumann, Debussy — de Chopint például kevesebbet játszik, mint amennyit egy világhírű, lengyel zongoristától a közvélemény a megszokás alapján elvárna. Ha lengyelnek születtél, még nem biztos, hogy feltétlenül „chopinista” is vagy. Viszont Anderszewski felfedező gesztussal fordul a szláv komponisták közül Szymanowski vagy Janáček felé. És fontos számára Prokofjev — valamint Bartók, akit óriásnak tart. A legfontosabbak egyike pedig Mozart: több lemezt is áldozott a zeneszerző zongoraversenyeinek, amelyeket olyan zenekarokkal rögzített, mint a Sinfonia Varsovia, az Európai Kamarazenekar vagy a májusi Müpa-koncerten is fellépő Skót Kamarazenekar. A már idézett interjúban így beszél Mozart univerzalitásáról:

Beethovennél érezzük az egyenességet, a kutató szellem erejét, a szomjúságot az ideál iránt. Mozart nem kutat semmi után […], nem küzd az elemekkel, ehelyett az élet minden aspektusát felmutatja kristálygömbjében. Mozart zenéje dráma, párbeszéd, szereplőinek szüntelen jellemzése. Bármilyen állítást megfogalmazhatsz a zenéjéről, de az ellenkezőjét is — és igaz lesz. Beethoven volt a zenetörténet első komponistája, aki felismerte az ego jelentőségét a zenében. Mozart nem beszél önmagáról: ő mindnyájunkról szól, az emberi faj muzsikáját írja, miközben kezében tartja a fonalat, amely az isteni princípiumhoz köti.

Legújabb lemezén Anderszewski két Mozart-zongoraversenyt szólaltat meg, két eltérő karakterű művet állítva szembe egymással. Ehhez a módszerhez folyamodik a Müpában is, amikor műsorának első részében partnerével, az 1974-ben alapított, edinburghi székhelyű Skót Kamarazenekarral előadja a G-dúr zongoraversenyt (K. 453), majd a szünet után a c-moll versenyművet (K. 491). A két kompozíciót csupán nem egészen két év választja el egymástól (az első 1784-ben, a második 1785/1786 telén keletkezett), hangulatviláguk, karakterük azonban alapvetően különbözik egymástól, hiszen a G-dúr darab könnyed, játékos, szellemes és életigenlő alkotás, míg a c-moll kompozíció súlyos, sötét, drámai zene, amely űzött lelkiállapotot fejez ki, és ilyenformán szembeszegül a kor konvenciójával, amely problémátlan és derűs versenyműveket követelt meg a zeneszerzőktől (aligha véletlen, hogy Mozart egész életművében összesen két moll hangnemű versenyművet találunk — ezt és a 466-os Köchel-jegyzékszámú d-moll zongoraversenyt).

Mozart, az állatbarát

Kortársai és korai életrajzírói, Georg Nikolaus von Nissen és Franz Niemetschek feljegyezték, hogy Mozart szerette az állatokat, kiváltképp a madarakat. A történetünkben szereplő seregély iránt különösen nagy gyengédség élt szívében. Amikor a madár három év után, 1787. június 4-én meghalt, Mozart eltemette bérelt kertjében, sírkövet állított neki, s arra felirat is került. A hozzá közel állók közül mindenkinek, aki tudott énekelni, meg kellett jelennie a temetési ceremónián, mégpedig gyászban, a hölgyeknek lefátyolozva. Maga a zeneszerző pedig megemlékező beszédet mondott, melynek része volt egy saját költésű, megindítóan bájos, félig fájdalmas, félig humoros búcsúvers felolvasása.  A seregély története nem az egyetlen dokumentum Mozart és az állatok kapcsolatáról: gyermekkori utazásairól az otthon maradottaknak írt leveleiben is érdeklődik kedves madarai hogyléte felől, kanárit, cinkét, vörösbegyet említve.

A G-dúr zongoraverseny különlegessége, hogy zárótételének, egy rondónak fütyörészni valóan egyszerű slágerdallamát Mozart állítólag egy madártól: saját kedves seregélyétől hallotta. Tény, hogy a seregélyek jelentős utánzóképességgel bírnak, nagy a repertoárjuk, és Mozart alighanem valóban saját házi kedvencétől hallhatta a kedvesen csacsogó dallamot. 1784. május 27-én feljegyezte háztartási könyvébe, hogy 35 krajcárért vett egy seregélyt, s mindjárt e bejegyzés alatt egy dallam is található, amely majdnem pontosan egyezik a zongoraverseny rondótémájával. Mozart még azt is odaírta a madár által elénekelt dalocskához, hogy „ez szép volt”. Picit javított rajta — a madárka ugyanis egy helyen a hangnembe illő g helyett giszt énekelt —, aztán felhasználta a zongoraversenyben. Akárhogyan is volt, a G-dúr koncert felhőtlen derűjű fináléját hallgatva joggal juthat eszünkbe a madarak gondtalan csicsergése. Szellemes műsortervezési ötlet, hogy a két bécsi klasszikus mű között a Skót Kamarazenekar egy, a klasszikára visszatekintve reflektáló, neoklasszikus kompozíciót szólaltat meg: Francis Poulenc egyik fontos, ám Magyarországon ritkán hallható alkotása az 1947-ben komponált Sinfonietta, amelynek négy tétele a maga élénkségével, pezsgésével, játékosságával és szellemesen színes hangszerelésével méltóképpen reprezentálja a zeneszerző — a Francia Hatok csoportjának prominens tagja — könnyedén kommunikatív stílusát.