A gitár változásai – Egy nemzetközi fesztivál tanulságai

Eötvös József

Mi sem egyszerűbb, mint zongorázni, csupán a megfelelő időben a megfelelő billentyűt kell lenyomni – mondta egyes források szerint Liszt Ferenc. Ez a tréfás mondás amúgy nekem ki tudja miért, mindig nagyon fontos volt. Viszont mostanában megtaláltam a megoldást.

A legutóbbi olvasmányaim feltártak egy természettudományi jelenséget, amely hatványozottan érintett. A gyerekkori, korai zenélés későbbiekben kimutatható, egyben maradandó elváltozásokat, sejtburjánzásokat hoz létre az agy különböző területein. Ergo a korai zenetanulás az egyszerű ember nyelvén azt jelenti, hogy az ifjú zenészek nagyobb aggyal állnak neki muzsikálni, háttérbe szorítva azokat, akik később kezdték, ily módon agyuk kisebb, egyszersmind kevésbé rétegzett a cél, a hangszerjáték vonatkozásában mindenképp.

Magyarázatot nyert, mivel húsz éves korom után vágtam a gitározásba, a zenélés tekintetében behozhatatlan neuron deficittel indulok a zenei pályán. Amikor előkerült, hogy ész nélkül gitározol, nem használod a fejed, tudat alatt szíven ütött. Mert ebben a tekintetben valóban. És ezért szerettem meg a mondást, mert milyen jó lenne, ha amúgy tényleg ennyire egyszerű lenne a zongorázás, gitározás.

– fotó: Posztós János

És bár Liszt vicces kijelentésének, a gitárnak és nekem a fenti módon van egy személyes közös metszete, de most mégis egészen más ok miatt járt a fejemben, amikor is a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál különböző rendezvényein voltam. Nos, nem azért, mintha unalmas módon adaptálni akartam volna a fenti mondást a gitárra, hanem arra gondoltam, milyen lenne a szervezőknek ezt mondani a fesztiválra vonatkoztatva.

Milyen könnyű is fesztivált szervezni. Semmi különösből nem áll, megszerezni a legrangosabb létező helyszínt Budapesten, természetesen annak minden fontos helyszínét, nemzetközi hírű művészeket meghívni előadni, tanítani, kitalálni egy koncepciót, az egyéb részleteket megszervezni. Ja, és mellékesen pénzt találni hozzá. Kívülállónak úgy tűnt, mintha ez könnyedén ment volna, annyira professzionális volt a szervezés. Érdekes, a szervezés olyan munka, ami feloldódik az eredményben, akkor igazán jó, ha észre sem vesszük. Olyan az eredmény, jelen esetben a fesztivál, mintha magától menne. Nyilván óriási munka és kínlódás ilyen méretű és összetett rendezvényt végig vinni a kitalálástól a megvalósításig, de a szervezőket dicséri, hogy a külső szemlélő számára csak a programok élvezete maradt meg.

A nyitó koncerten Eötvös József Liszt-díjas gitárművész több mindent érintve beszélt a koncepcióról, strukturálisan fontos kiemelni, hogy a fesztivál hároméves ciklusokban változik, háromévente tartanak nemzetközi gitárversenyt, a köztes években pedig, mint most, idézőjelben „csak” koncertek és mesterkurzusok követik egymást a programban.

Minden egyes fesztivál külön gondolatra épül, a mostani, immáron ötödik a „Páros” nevet kapta.

Sikerrel zárult a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál

Ez különösen aktuális, a gitár nagy kísértést jelent a szervezőknek, hogy túlnyomó többségében szóló estekből állítsanak össze programot, ami amúgy nagyon izgalmas és érdekes lehet, de elsősorban a szűkebb szakma számára. Miközben ebben a kontextusban a nagyközönségnek tekinthető potenciális érdeklődő még így is a klasszikus zene iránt érdeklődő viszonylag szűkebb körből kerül ki. Így különösen jó volt látni a teltházas koncerteket, ami mutatja a hangszer iránti érdeklődést. Három koncert, kettő a Solti-teremben, a záró hangverseny a Nagyteremben, mellette mesterkurzusok délelőtt és délután adták a rendezvény gerincét.

Érdekes volt látni, érezni a pezsgő hangulatot a koncertek előtt, a szünetekben. Nagy előadóknál szoktam sokszor ezt érezni, vagy legalábbis olyan produkcióknál, ahol sokat várunk. A várakozást meghálálta a közönség: a többszöri visszatapsolás az előadókon túl a fesztiválnak is szólt. Ugyanis ennek a fesztiválnak sikerült egy saját karaktert, hangulatot adni. Jó érzés volt várni a koncertre, lapozgatni a fesztivál kiadványait, ismerősöket köszönteni, és látni a lelkesedést az arcokon. És látni a lelkesedést az arcokon.

– fotó: Valuska Gábor

Talán ez volt az egyik titok, amit utólag megfejtettem. Idegenek, sok, a gitáron, szakmán túli látogató volt jelen, az ő arcukon is a már említett lelkesedés és várakozás volt látható. Ez itt elérte azt a kritikus tömeget, ami egy közösen átélt hangulat manifesztumává vált. Tegyük hozzá, a páros mint alapgondolat nagyon termékeny választásnak bizonyult. Három este, három duókoncert, ahol természetesen felcsendültek szóló művek is, de e kettő aránya a gitáros élet megszokott trendjeivel ellentétben erősen elmozdult a kamara irányába. Szerencsére! Mert nagy élmény egy nagy szólista játékát hallgatni, de azért a kamarazenélés sok mást is meg tud mutatni, és amennyiben a koncertélet általános trendjeit figyeljük, a szólóestek előfordulási aránya kisebb.

A nyitánynak tekinthető első est, amely túlnyomórészt Schubertre épült, mintegy azonnal emlékeztette a hallgatót, hogy a gitár autentikus része az európai zenetörténetnek. A szerző művei, aki maga is gitározott és komponált a hangszerre, kamarában különösen hálás anyag a gitáron. A cselló-gitár (Anja Lechner – Pablo Márquez) kettőse megmutatta a schuberti változékonyságot és harmóniai átalakulásokat, ami a szerzőnél nekem mindig a konzervatív eszközökkel végigvezetett, alig észrevehető harmóniai transzformációkon keresztül visz forradalmi változásokhoz. A schuberti változások, változás! De oly módon, hogy észre sem vesszük, csak akkor látjuk, amikor megtörtént. De akkor már mi is kicsit mássá válunk. Schubert nagy varázsló! Elképzelem, ahogy szerényen ücsörög Bécsben, majd mint Uri Geller, elkezdi meghajlítani maga körül a teret. És nézegetünk, ki csinálhatja mindezt? Nem a csillagközi rendőrség, hanem a zenetudomány fejti meg egy évszázad után a rejtélyt – ez az átlagember álruhájába rejtőzködő óriás volt, aki ott ücsörgött, és Schubertnek hívtuk. A schuberti zenei nyelv a polgár, sokszor az átlagpolgár álruháját hordja, de amikor elkezd hatni, akkor az már titáni. A változékonyságot éreztem, viszont a drámaiságot hiányoltam az előadásból.

A második esten a virtuozitást, az igazi klasszikus gitározást halhattuk. Az írás elején említett neurontöbblet itt aztán látszott. Avagy, hogyan lesznek a csodagyerekek csodaművészek? Anabel Montesinos és Marco Tamayo adtak hangversenyt. A két Salzburgban élő művész világszerte koncertezik, a legnagyobb koncerttermekben arattak nagy sikereket. Amit olvastunk, tudunk róluk, megmutatkozott az esten fantasztikus hangulatú, nagy dinamikai pontokat mutató előadásukban. Ami személyessé tette a koncertet, hogy Marco Tamayo szinte minden darab vagy ciklus előtt adott egy narratívát. Személyes élmények, magyarázatok tették közvetlenné az estet. A világot bejárt videójuk, ahol ketten játszanak Mozartot egy gitáron, ráadásként felcsendült az esten is, itt tudta meg a szélesebb közönség, hogy egy házaspárról van szó. Közhely: egyik jobb volt, mint a másik. Csak kérdés, melyik? Mert a válasz: mindkettő. Igazi sodró erejű zenélés volt, jó hangokkal, kiegyenlített színekkel.

Eötvös Józseffel beszélgettem a harmadik estéről, a Meng Su és Yameng Vang gitárművészekből álló Beijing Gitár duó hangversenyéről. A szervezőktől nagy bátorság volt a helyszínválasztás, a szélesebb magyar közönség számára viszonylag ismeretlen művészek duóestje a nagyteremben. De a kockázatosnak tűnő lépés hatalmas eredménnyel zárult: egy gitárduó megtöltötte a Zeneakadémia nagytermét. Eötvös József, aki számtalan koncertet adott, rengeteg gitárhangversenyen vett rész, kiemelte, hogy még neki is megdöbbentő volt, milyen egyszerre tudott megszólalni a két hangszer – csukott szemmel olyannak tűnt, mintha egy hangszer szólna. Aki nem gitáros, talán bele sem gondol, hogy ez lényegében pizzicato duó. Minden pengetésnek egyszerre kell történnie. Továbbá kiemelte, hogy több kollégájával egyetemben, bár meglehetősen idegen a kultúra, meglepő módon a kínai kortárs mű különösen nagy tetszést aratott náluk. Végül három ráadás után nagy nehezen elengedte a közönség a gitárduót.

Ami némileg távolabb mutat, és a fesztivál hangszertörténeti jelentőségére világír rá, az az egész rendezvény üzenete. Kicsit távolabbról kezdve, annak idején Szendrey-Karper László elindította az Esztergomi Gitárfesztivált. A fesztivál egészen gyorsan világhírre tett szert, legalábbis a klasszikus gitárosok körében. Miért is? Egy kelet-európai vidéki, álmos kisvárosba, ami akkoriban Esztergom volt, idejöttek nemzetközi hírű gitárművészek koncertezni, tanítani. Vélhetően a helyszín adta a fesztivál különlegességét. Nevezetesen itt tudtak legkönnyebben találkozni az akkori vasfüggöny két oldalán élő művészek. És ezt az akkori politikum végül is engedte, hiszen semmilyen veszélyt nem jelentett, de közben a kialakuló kapcsolatok, a műhely jelleg, ahogy a kurzusok folytak az egész gitáros életnek adta az impulzusokat. Egyébként, mintegy lábjegyzetként, Magyarország zenei, kulturális élete, a gitár akkori, némileg marginális szerepe miatt mind a mai napig nem értékelte és helyezte el ezt a fesztivált.

– fotó: Posztós János

Azóta persze több gitárfesztivál került megrendezésre Magyarországon, némelyik nemzetközi súlyt is betölt. De a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál másfelé kezdett el nőni. Emlékszem, évekkel ezelőtt Eötvös Józseffel beszélgettem, aki elmondta, hogy szeretné folytatni az Esztergomi Gitárfesztivált, annak hagyományát. Ekkor még az Óbudai Társaskörben született meg ez a továbbiakban folyamatosan Budapesten megszervezett esemény. Nem tudom és nem firtattam, mennyire van és volt Eötvös Józsefben és feleségében, Zitában – aki a fesztivál másik fontos alkotója, szervezője – a szándék, hogy figyeljenek az Esztergomi Gitárfesztivál hagyományára és örökségére. Nekem kívülállóként az látszik, hogy megvalósul a régi centrális szerep, megszületik a rang, és a hangulat folytatódik: közvetlen, a szakma iránt lelkesedő, a gitár ügyében elkötelezett kommunikációk alkotják a fesztivál közbeszédét. Ez meg azt jelenti, hogy a fesztivál alapgondolata elérte a célját: ihletett közeget hoz létre. A Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál tovább folytatja és növeli az esztergomi fesztivál hagyományát, örökségét, miközben új dimenziókba juttatja a hangszert.

Ne legyenek illúzióink, folytatni valamit csak akkor tudunk, ha túlnőjük azt. Esztergomban megfogalmazásra került egy, a mindennapi gitározáson túli cél, a gitározás, tágabb értelemben zenélés és arról történő kommunikáció politikumon túli meghatározása és zavartalan működtetése. Mégpedig tartalmilag nemzetközi színtéren, formailag Esztergomban. A Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál története szorosan összefügg Eötvös József tevékenységével, szakmai pályájával, nevezetesen a gitár szerepének a magyar zenetörténetben történő megváltoztatásával. Sok kiváló művész, tanár egzisztál már Magyarországon, akik közül többen a nemzetközi gitáros életben is fajsúlyos szerepet töltenek be. Viszont a hely, az időzítés és a megfelelés hármasságát Eötvös József vindikálhatja magának, nevéhez köthető, hogy a gitár bekerült a Zeneakadémiára, mint hivatalos hangszer. Igen, az is igaz, méltánytalan volt, hogy nem volt ott ennyi ideig, ez olyan, mintha a hosszútávfutás vagy az ökölvívás egy országban valami fura oknál fogva nem lenne olimpiai sportág. Most zeneakadémiai hangszer a gitár, és jelen esetben a legnagyobb akadémiai tanszék, a vonós vezetője egy gitáros. Tudomásom szerint nem gyakran fordult elő ez a helyzet.

A helyszín exkluzivitása mögött magyar vonatkozású hangszertörténeti esemény van. A klasszikus instrumentárium egyik fontos tagja rehabilitálódik, visszakapja megérdemelt rangját, elfogadott, elismert hangszer lesz. A kanonizációs folyamat részének tartom a fesztivált; a rangos, pontosabban a lehető legrangosabb helyszín lehetőséget ad a magyar gitáros élet bemutatására, illetve jelképesen a magyar zenei élet, mint vendéglátó, mint befogadó közeg elfogadtatására a nemzetközi gitáros életben. Csak most nem esztergomi helyszínnel, hanem a zeneakadémiai színtérrel.

Mostantól egy gitárhangverseny valamely releváns koncerthelyszínen nem egzotikum, hanem teljesen természetes és megszokott, a koncertélethez tartozó jelenség. Ezek a fesztiválok szerintem vízválasztók. A Zeneakadémia befogadta a hangszert, a széles publikum is megértette és igényli a gitár hangját. A kis hercegben a török tudós, amikor megtalálja a Kis Herceg asteroidáját, és bejelenti egy nemzetközi szimpóziumon, nem hiszik el, mert török ruhában van. Évekkel később ugyanitt öltönyben mondja el, és hatalmas sikert arat. Tudom, nem szeretjük ezt a történetet, ha minket is érint, ugyanis gondolkodásunk egy speciális jelenségére hívja fel a figyelmet. Nem mindegy, kitől fogadunk el valamit, a helyszín, a személy meghatározó tud lenni. Amikor a Zeneakadémia lesz a színtere egy hangszeres fesztiválnak, a széles közönség könnyebben elfogadja és megérti a hangszert.

A fesztiválon hangzott el, hogy egyszer Chopin azt találta mondani: a legszebb hangú hangszer a gitár. Ennél szebb csak két gitár lehet.