A szerző nevét bizonyára mindenki ismeri – ha valaki mégsem, itt az ideje, hogy megismerje, és ne csak a nevét, hanem a műveit és magát az embert is. Amikor Nádas Péter felolvas, mindez egyszerre történik meg – felfüggesztődik az idő, a hangzó szöveg ritmusa magával ragad, dramaturgiája felkap és leejt, egyik pillanatban nevetünk, a másikban elkomorulunk, és utána biztosan úgy sétálunk a Duna-parton, hogy valami megváltozott bennünk. Amikor Nádas Péter felolvas, valami történik. Nádas Péter január 21-én, a Müpában olvas fel.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A 20. századi magyar irodalom emlékezetes „prózafordulatát” első nagy sikerű művének, az Emlékiratok könyvének és Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című kötetének megjelenésével szokás megjelölni:
1986 ez a bizonyos emblematikus év, amikor e két, eltérő prózapoétikát működtető, ám egyaránt paradigmaváltó nagy mű megszületett.
Bár korábban már publikált máig jelentős műveket – ilyen például az Egy családregény vége, de több drámát (Takarítás, Találkozás, Temetés) és esszékötetet (Nézőtér) is –, Nádas Péter ezzel a regénnyel vált széles körben ismertté, ráadásul nemcsak hazájában, hanem külföldön is, különösen Németországban, ahol az az Ingrid Krüger fedezte fel és adta ki a művet, aki felismerte Kertész Imre Sorstalanságának nagyságát is.
Az Emlékiratok könyve merőben újfajta poétikát teremt, miközben a hagyományra is épít: fontos vonatkozási pontja Thomas Mann, de Ottlik Géza Iskola a határonjának elbeszéléstechnikai bravúrját is megidézi.
Mindemellett a mű olyan időszakot dolgoz fel, amelyről egészen addig nyíltan nem lehetett szólni.
Ennek legerősebb példája, hogy először e könyv jeleníti meg 1956 eseményeit ennyire „testközelben”, és a szabadságharcot itt nevezik először forradalomnak. A történelem mellett azonban a mű „személyes” tétje is rendkívül magas: az identitás, a testhez való viszony, az emberi kapcsolatok lehetségessége vagy éppen lehetetlensége olyan kérdések, amelyekkel az olvasónak elkerülhetetlenül szembe kell néznie. Ezt követően Nádas Péter további jelentős elbeszélés- és esszéköteteket publikált (A Biblia és más régi történetek, Évkönyv, Minotaurus, Vonulás – Két filmnovella; Az égi és a földi szerelemről, Talált cetli és más elegyes írások), de jelent meg fotóalbuma is (Valamennyi fény), mivel a szerző egyben fényképész is.
Az elbeszélés és a fotográfia Saját halál (2004) című művében találkozott, melyben személyes halálközeli élményét írta meg oly módon, hogy a szöveggel az általa készített fényképek lépnek párbeszédbe: az író ablakából látható vadkörtefa képei vonulnak végig a köteten.
Mindeközben Nádas hosszú éveken át dolgozott egy, az Emlékiratok könyvéhez hasonlítható méretű, nagyobb vállalkozáson, amely egy évvel később, 2005-ben jelent meg, Párhuzamos történetek címmel. E műről is elmondható, hogy egyedülálló prózapoétikát teremt, amely azonban eltér a korábbi nagyregényétől.
Izgalmas megfigyelni, hogyan alakult át a szerző írástechnikája: elmozdulás érzékelhető az elbeszélő pozíció megválasztásában – az Emlékiratok könyvének rendkívül személyes én-elbeszélőjével szemben itt egy „személytelen”, az egyes szereplők perspektíváját sokszor felvevő egyes szám harmadik személyű elbeszélőt alkalmaz –, a mondatok szerkezetében, ritmusában, nyelvezetében, ahogyan a háromkötetes mű átfogó szerkezete is jelentősen eltér.
Míg az Emlékiratok könyve szerkezete gondosan megkomponált, zárt egységként tűnik fel, addig a Párhuzamos történetek nyitott, „kaotikus”, meglehetősen bonyolult és összetett szerkezettel rendelkezik.
Igen tág intervallumot fog át, a harmincas évektől egészen a berlini fal leomlásának évéig, mindeközben e kor súlyos történelme mindvégig áthatja a személyes sorsokat, azokon keresztül folyamatosan betör az elbeszélés jelenébe. Ugyanúgy szembesít az egyént érintő, sokszor húsba vágó, olykor igen zavarba ejtő kérdésekkel, mint a korábbi regény, ám ezt egészen más módon teszi, mondhatni, új fénytörésben vizsgálja meg őket. Nem meglepő, hogy ezt a művet is megfelelő elismerésben részesítette a szakma és a nagyközönség is, Magyarországon és külföldön egyaránt.
A harmadik nagy opus, amely nemrégiben, 2017-ben jelent meg, s amelyből Nádas Péter január 21-én felolvas a Müpában, a Világló részletek – ismét egyedülálló és hatalmas vállalkozás. Kritikusait, akárcsak a Párhuzamos történetek, több tekintetben is zavarba hozta, ugyanis a művel kapcsolatban sok a nyitott kérdés, és rendkívül nehezen besorolható már létező kategóriákba:
egyszerre tekinthető önéletrajzi, szociográfiai, (mikro)történelmi munkának, emlékiratnak, de regénynek is.
Ezekkel a kódokkal előszeretettel eljátszik a szöveg: épít rájuk, felforgatja, újraértelmezi őket. Valóság és fikció határát feszegeti már alcímében is – Emléklapok egy elbeszélő életéből –, egyszerre hangsúlyosan önéletírás, ugyanakkor a 20. századi történelem elhallgatott, kevésbé feltárt eseményeit viszi színre (a záró dátum 1956), amelyekhez többször a mikrotörténelmet idéző részletes bemutatással viszi közel az olvasóját, miközben gondosan megkomponált a szöveg, prózapoétikai és dramaturgiai tekintetben is. Egyszerre szól tehát személyesen és az aprólékos megfigyelő távlatából. Elragadja olvasóját, letehetetlen – mindez pedig fokozottan érzékelhető, mikor a szerző felolvasásában hallhatjuk, s e hang a későbbieken már mindig kísérni fogja olvasásunkat. Olyan eseménynek lehetünk tehát részesei, amely egyszeriségével és személyességével ajándékoz meg minket, ugyanakkor sokáig velünk marad.
