Komarov Alekszandr: „A truváj után jöhet a játék”

Komarov Alekszandr Drosselmeier szerepében - fotó: Nagy Attila

Amibe belefog, abban a legjobbat szeretné nyújtani, s bár gyerekkorában vitorlázónak készült, már tízéves kora óta a balett-teremben bizonyít. Komarov Alekszandr a Kijevi Állami Balettintézetben diplomázott, de a kilencvenes évek eleje óta Magyarországon él. Először a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, majd 1995-ben a budapesti Magyar Nemzeti Balett társulatának lett a tagja. A Solymosi-díjjal jutalmazott táncművészt balettkarrierjéről kérdeztük.

– Meg tudja mondani, hányszor táncolt A diótörőben?

– Kizárt!

– Gondolkodjunk együtt! Melyik volt az első?

– Először a diplomakoncertemen kellett volna a Herceget táncolnom, de sajnos a térdem miatt nem tudtam színpadra lépni. Akkor derült ki, hogy arthritisem van, ami nemcsak konstans fájdalommal járt, hanem akár a karrierem végét is jelenthette volna, hiszen igazából nem gyógyítható. Így egész fiatalon, nyolc év tanulás után azon kezdtem gondolkodni, hogy pályát kell változtatnom.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Ez talán a kezdetek kezdetén még nagyobb törést jelent, mint később, amikor már egy szép életutat tudhat magáénak az ember…

– Nagyon nehéz volt, de úgy döntöttem, folytatom, és mivel az arthritis nem valódi betegség, sokkal inkább egy tünet, igyekeztem olyan körülményeket teremteni, hogy ne uralkodjon el rajtam.

Ezért is szerződtem akkor Odesszába, ahol közel a tenger, a jódos-sós levegő pedig valóban jót tett az ízületeimnek,

nem is volt térdpanaszom abban az időben.

– Ha jól értem, a diploma is csúszott a térdei miatt?

– Nem, csak azon a koncerten nem léptem fel. De előtte már végigcsináltunk mindent, ami a képesítés megszerzéséhez szükséges volt. Ez az alkalom inkább csak tradíció, amikor a friss diplomások megmutatják a tudásukat. Tehát először úgy táncoltam A diótörőt, hogy nem táncoltam. Azóta viszont minden évben… Ha jól végiggondolom, a szereposztásból csak a női főszerepet nem formáltam még meg. Miskolcon Egérkirály voltam, jártam a valcert, legutóbb Drosselmeierként léptem a színpadra.

Ide kapcsolódik:
Ebből az irányból még biztosan nem látta A diótörőt

– Azaz, mivel 1991-ben volt az a bizonyos meg nem történt diploma-előadás, 1992 óta folyamatosan van karácsonyi programja. Akárhogy számolom, ez huszonhat év.

– Igen, de nem csak év végi feladat ez. Mármint Magyarországon igen, mert itt csak decemberben játsszuk, de az orosz színházak máshogy működnek. Itt az a szokás, hogy felépítünk egy darabot, ami lemegy egymás után ötször-tízszer, mint a Broadwayn.

Odesszában, Kijevben vagy Oroszországban nem ez a trend, ott a repertoáron lévő összes mű megfordul egy hónapban a színpadon.

Így aztán A diótörő sem csak a téli hónapok balettje, szinte mindig látható éppen valahol.

– Nem lehet túltöltődni ebből?

– Alapvetően azért nem érzem unalmasnak, mert annyira szép az az időszak, amihez kötődik. A visszajelzések talán ilyenkor a legerősebbek. Látom gyülekezni a gyerekeket az Opera előtt, nincs olyan év, hogy valaki ne próbálna rajtam keresztül jegyet venni, olyan gyorsan elfogy mind. Ez a darab nagyon közel áll a közönséghez, ezért jó benne lenni.

De bevallom, hogyha Csajkovszkij muzsikája megszólal a rádióban vezetés közben, gyorsan elkapcsolok.

– Amikor az interjút egyeztettük, meglepődött, és a telefonban azt kérdezte, miért nem a fiatalokat keresem meg inkább, ők még táncolnak. Negyvenöt év nem jelenti a balettkarrier végét manapság, vagy tévedek?

– A pályám látványos, mondjuk úgy, truvájos részének ez már a befejezése. Ennyi idősen az ember lomhább a színpadon. Más típusú feladatok, más kihívások illenek ilyenkor hozzánk, de szerencsére vannak olyan szerepek, amik kifejezetten jobban állnak az idősebb táncosoknak. Most több pantomim, több játék kell, és néha el kell engednem a zenét. Egész életemben nagyon pontosan, a hangokra kellett mozdulnom, most egy kicsit fel kell szabadulnom ez alól. Soha nem voltak különleges adottságaim, most sincsenek, ugyanakkor a muzikalitásom miatt nagyon sok helyzetet jól meg tudtam oldani.

– Különleges adottság az eltökéltség is.

– Fizikai képességekre gondoltam. Van, aki balettművésznek születik: olyan a testalkata, olyanok az ízületei, úgy áll a csípője. Másoknak keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy alkalmassá tegyék magukat erre a nem hétköznapi terhelésre. Mi gyerekkorunk óta dolgozunk, és természetes, hogy a szervezetünk egyszer csak kimerül. Természetesen nem arról van szó, hogy civilként hogyan működik a test, hiszen a sok mozgás, a kíméletesebb élet miatt engem például gyakran néznek fiatalabbnak a kortársaimnál. Szakmai szemmel viszont jól látható a változás. Annak ellenére, hogy egészen tízéves koromig egyáltalán nem készültem táncművésznek, most elégedett vagyok azzal, hogy így alakult.