Megjelent nemrégiben egy vaskos kötet Winston Churchill művészetéről. Nem félreértés. A könyvből az is kiderül, hogy a 20. század egyik legjelentősebb államférfija jóval a politizálás megkezdését követően, 39 éves korában kezdett festeni. A monográfia szerzője arra is rávilágít, hogy Churchill művészeti öröksége sok szempontból nem csekélyebb politikai hatásánál.
A Winston Churchillről megjelent legutóbbi, Andrew Roberts által jegyzett, 1500 oldalas életrajzi kötet mindössze 3 oldalban intézi el Nagy-Britannia egykori miniszterelnökének művészeti örökségét. Pedig ahogy a politikusi, úgy a festészeti életmű sem jelentéktelen. 544 vászonról beszélünk. És a Royal Academyvel ápolt évtizedes jó viszonyról.
Ami azt illeti – és ez David Cannadine ősszel megjelent monográfiájából derül ki – a kritikai visszhang is igen hangos volt. Egy, a Churchill-életműből összeállított válogatás beutazta a világot, és a legnagyobb sikere természetesen Londonban volt, ahol akkora sorok kígyóztak, hogy bejussanak a tárlatra, mint korábban Leonardo rajzainak kiállításakor.
A miniszterelnök művészi hitvallását és hatását vizsgáló kötetből megtudhatjuk, hogy Churchillt a politikai karrierjének pillanatnyi sikertelensége vezette a vászonhoz és a sógornője – maga is festőművész – tanácsára ragadott ecsetet.
A szerző szerint azonban a Churchill politikai beszédeit átható erő a festményeiből hiányzik. A grandiózus témák helyett inkább szerényebb tájképeket, enteriőröket és csendéleteket alkotott. A saját alakját sem grandiózus, megkérdőjelezhetetlen figuraként jelenítette meg. Egy korai önarcképén a kezében festőpalettát tartó, halvány alak szinte beleveszik a sötétbarna háttérbe.
A művészetétől mintha távol tartotta azt a sötét és zavart Nagy-Britanniát, amelyet nap nap után felrázni igyekezett politikai beszédeivel.
Nyugodt, vidéki enteriőröket festett, vagy az egyiptomi, esetleg marokkói útjai ragadták meg a fantáziáját. 1921-ben a Kairói konferencián elnökölt, a tárgyalások szünetében pedig elkészítette korai korszakának egyik csúcsművét, egy, a nagy piramisokat ábrázoló vásznat.
A művészi ambícióit illetően Churchill mindvégig alázatos maradt. Ha zsűrizett tárlatra küldte is munkáit, azt minden esetben álnéven tette. Hobbistaként kizárólag saját magának festett, esetleg azoknak a barátainak, akiket megajándékozott az alkotásaival.
Az első, nagy egyéni kiállítását 1958-ban, a Nelson Művészeti Akadémián, Missouriban rendezték, ahol 30 vásznát állították ki.
Rengetegen látogatták meg a tárlatot, ahogy a kiállítás későbbi állomásain, a New York-i Met-ben vagy a Smithsonian Intézetben is sorok kígyóztak, de a képek aztán Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon is sikert arattak. Ha képzőművészeti munkáival nem is ért olyan magasságba, mint a politika művészetében, festészeti hagyatéka sem jelentéktelen.