Mire gondolnak legtöbbször a zenészek? Az énekesek és a zongoristák agya ugyanúgy működik? A bőgős vicceknek tényleg van alapja? Egy tudományosnak nem nevezhető, de valódi tapasztalatokon nyugvó analízist mutatunk be, amely kissé csípősen, de kedves humorral ad tájékozódási alapot párkeresőknek, türelmetlen szomszédoknak, zenei munkaképesség-gondozással foglalkozó pedagógusoknak, házastársaknak és zenészgyermekeknek, nem kevésbé pedig maguknak az önelemzésre hajlandó zenészeknek.
Egy kis öniróniára azért szükségünk lesz, ha a kördiagramokat zenészként vesszük szemügyre, emellett pedig azért is igen hasznos egy pillantást vetni az elemzésekre, hogy könnyedén tájékozódhatunk más hangszeres kollégáink gondolatvilágában is, hiszen szinte minden klasszikus hangszerre kiterjed a „vizsgálat”. A teljesség igénye nélkül álljon most itt néhány példa!
Az első ábrán a zongorista agy figyelhető meg. Amint látjuk, a félelmek nagy arányban foglalják el a pozitívabb gondolatok helyét, köztük a legsúlyosabb a gyermekzseniktől való rettegés, ezután pedig fej-fej mellett halad az egyszer csak karom alakban konzerválódó ujjak víziója, valamint az aggodalom a Lang-Lang-féle, tökéletesen kimunkált póz utánozásakor esetlegesen elszenvedhető hátsérülésektől. Szerencsére csak kicsivel maradnak le a szorongások mögött az innovatív gondolatok, többnyire saját fejlesztésű ujjlazító eszközökről.
A követkető diagram a csellisták mindennapjaiba enged betekintést legfőbb gondolataik által, melyek közt felsejlik az egészséges önbizalom kis sugara is: „Már akkor teljesen elnémíthatom ezt az egész termet, ha csak a nyitóakkordot játszom el Elgar Csellóversenyéből.”
Ezt kissé beárnyékolja az elszakadó C-húrtól való félelem, amit jó eséllyel pont az arcába kap az ember, vérző sebeket, de legalább sokkos állapotot hagyva maga után. Aki pedig azt gondolta, hogy a csellisták a legbékésebb zenészek, most láthatja, hogy mindeddig tévhitben élt. A csellisták ugyanis szinte folyamatosan sötét terveket szövögetnek arról, hogy hogyan tudnák nem létezővé, soha meg sem foganttá tenni Pachelbel D-dúr kánonját.
Nézzük, mi jár a tubások fejében! Az ábra szerint elsősorban azokra a kocsikra gondolnak, amelyek sokkal nagyobb csomagtérrel rendelkeznek az övéknél. Bevallom, ennek jelentésén hosszú percekig kellett gondolkodnom. Aztán hirtelen bevillant egy kép: a tuba tokról.
Lehetséges, hogy ez a kis mindennapi nehézség is hozzájárul ahhoz, hogy a tubások fejben leginkább a legélethűbb és legfélelmetesebb, hangszerrel szimulálható földrengés-hangokon dolgoznak, amelyekkel lehetőleg állandó félelemben tudják tartani a próbán résztvevő többi zenészt. Akik ugyebár meg is érdemlik – mondhatnánk –, hiszen a tubán játszók eleget tépelődnek azon, hogy koncertenként miért csak 11 hang erejéig foglalkoztatja őket a zenekaruk.
Az üstdobosok talán a legtitokzatosabbak mindenki között. Gondolataikban mintha további rejtett gondolatokat tárolnának, amiket sosem ismerhetünk ki igazán. Az ábra szerint az a tartózkodó, kissé semleges hozzáállás jellemzi őket, amelyben a hangszer kipakolása és összecsomagolása áll központi, mondhatni kizárólagos helyen, maga a játék pedig elenyésző mértékben fordul meg a fejekben. Mi lehet ennek az oka?
Végre elérkeztünk az énekesekhez, akik bizonyára úgy gondolják, hogy őket kellett volna elsőként említeni. A „tanulmány” szerint az énekeseket nagyrészt vagy a saját tehetségükről való elmélkedés köti le, vagy ugyanolyan arányban arról próbálják meggyőzni magukat, hogy a többi énekes igazán alacsonyabb rendű náluk. Mindehhez csatlakoznak persze egyéb gondolatok, mint kiválasztani a Nagy Önéletrajz megírásának legmegfelelőbb idejét, vagy megmagyarázni a 2011-es nyári turnén elhangzott belső poénok mindegyikét.
A hegedűsök feje látszólag igen sokfelé jár, de valójában nekik minden Joshua Bellről szól.
Irigységgel vegyes csodálattal nézik hajának lágy lobogását, miközben azt gondolják: „Ha abban időben, amikor még Joshua utcazenész volt, és senki sem ismerte őt, kivéve engem, odamentem volna hozzá az aluljáróban, és azt mondtam volna neki, szia Joshua, most biztosan házasok lennénk!”
Ilyen rajongást látva, nem csoda, hogy sok férfi hegedűs azt kívánja, bárcsak ő lehetne Joshua Bell!
Ezzel szemben nem nehéz kitalálni, kiknek a gondolatait töltik ki a következő problémák: pizzicato kíséret, rettegés az észrevétlenségtől, haragtartás a hegedűsökkel szemben, szellemes válaszok a brácsás viccekre. Mind tudjuk, hogy a brácsás társadalom depresszióra hajlamos tagjairól van szó, akik valamiért nem kapnak elég dicséretet, sem pozitív energiákat, hogy elhiggyék, igen, ők is fontosak! Az ábrán mindez színesben is látható.
Végül pedig, hogy tovább izzítsuk az egyébként is folyton parázsló viszálykodást a vonósok körében, tekintsük meg a nagybőgősök gondolatairól alkotott kördiagramot, mely mindennek ellenére legalább letisztult egyszerűségével nyugalmat, harmóniát és derűt sugároz:
(Via Classic FM)
