A hangszerek (vélt vagy valós) femininitását és maszkulinitását vizsgálták már fenomenológiai szempontból, osztályozták hangszín és a hangmagasság alapján, és visszavezették a társadalmi szerepekre. Robbie McKay muzikológus ennek a felosztásnak a jelenlegi érvényességét vizsgálta.
Az ontariói Queen’s University tanára történeti példákat citál: a 19. század végéről, amikor George Upton zenekritikus arról értekezett, hogy a nők nem lehetnek kreatívak a zenében, illetve az 1930-as évekből, amikor az énekelni nem hajlandó fiúkról írt egy Inez Field Damon nevű tanár.
Már a 70-es évek végén folyt arról kutatás az Egyesült Államokban, hogy a tanárok igyekeztek a hangszeren tanulni vágyó gyerekeknek a nemileg megfelelő instrumentumot ajánlani. Hasonló kísérleteket azóta is végeznek, és az eredmények is gyakorlatilag változatlanok, például
a hangszerek listája a legnőiesebbtől a legférfiasabbig:
fuvola, hegedű, klarinét, cselló, szaxofon, trombita, harsona, dob.
De az a gyerek, aki nem érez szenvedélyt a hangszere iránt, a sztereotípiáktól függetlenül, nem fog elhivatottan és sokáig muzsikálni.
Nemrégiben készítettek egy felmérést, amelyben fiktív férfi és női zenészeket kellett értékelni az egyetemista résztvevőknek, egy tubást és egy dobost, illetve egy fuvolistát és egy hárfást. A nemi sztereotípiákra építő maszkulin, feminin, illetve semleges jelzők és főnevek, amiket társítani kellett hozzájuk: domináns, vezetés, aktivitás; együttérző, érzékeny, törődő; illetve alkalmazkodás, boldogság, siker. A 98 egyetemi hallgató értékelése szerint a női zenészek dominánsabbak, aktívabbak és jobb vezetők, mint a férfiak. A női(es) hangszereken játszók kapták a magasabb értékeket a törődés, az együttérzés, az érzékenység és az alkalmazkodás területén, a férfi(as) hangszerek muzsikusait pedig dominánsabbnak, vezetésre alkalmasabbnak tartották. A kísérlet bizonyította a kutatók hipotézisét, azaz a hangszer és a muzsikus neme között összefüggés van. Ám miközben a férfiakat és a nőket azonos módon értékelik a maszkulin hangszerekre vonatkozóan, a feminin hangszereken játszó férfi zenészeket kevésbé dominánsnak, aktívnak vagy megfelelő vezetőnek tekintik, mint az azonos hangszereken játszó nőket.
McKay szerint a zeneoktatásban is kétféle szemlélet érvényesül a sztereotípiák túlhaladását illetően: a kompenzálás és a modellkeresés. A kompenzáló lényege például a zenetörténeti lyukak betömése, ami nem Beethoven elfelejtését vagy kihagyását jelenti, hanem Beethoven és más férfiak mellé a különböző hátterű női muzsikusok, zeneszerzők, hangszeres zenészek, énekesek életművének beemelését. A muzikológus nem vitatja el ennek fontosságát, de hatékonyabbnak tartja a példaképkeresést, azoknak a nőknek és férfiaknak a bemutatását, akik áttörték a sztereotípiák üvegfalát.
(Via The Conversation)
