A Budapesti Operettszínházban 30 év után ismét balettprodukciót tűznek műsorra: a Diótörőben a színház táncművészei mellett a Magyar Táncművészeti Egyetem növendékeit láthatja a közönség. Az előadás szereplőivel, Ottlik M. Laurával, Sík Milánnal és Bedő Dorisszal a Diótörő kínálta lehetőségekről, az előadásban fellépő táncművészetis növendékekről és az Operettszínház igényelte sokoldalúságról is beszélgettünk.
Ottlik M. Laura a Balettintézet után a Markó Iván vezette Magyar Fesztivál Balettben kezdte a pályáját, aztán szabadúszó lett, és 18 évvel ezelőtt szerződött az Operettszínházba. „Eleinte bevallom, voltak kétségeim, hogy megfelelő szakmai kihívás-e itt táncolni, és természetesen darabfüggő, hogy mennyi a feladat, de egyáltalán nem bántam meg ezt a döntést” – mondja a Magyar Ezüst Érdemkereszttel idén nyáron kitüntetett táncművész. Bedő Dorisz a Táncművészeti Főiskola után az Operaházba került, és a Magyar Nemzeti Balettben táncolt 14 évig. „Ez a második szezonom az Operettben, és nagyon jól érzem magam” – fogalmaz. Sík Milán 10 éve a színház tagja, az ő útja a Táncművészetiről kalandok nélkül, egyenesen a Nagymező utcába vezetett.
A táncnak fontos szerepe tud lenni egy operettben vagy egy musicalben – mert ne feledkezzünk el a musicalegyüttesről sem –, de a zenés színházban nem erre a műfajra kerül a hangsúly. A táncművészek egyhangúan megerősítik: rendezőfüggő, hogy mennyit lát belőlük a közönség. „A koreográfus a táncosokat képviseli, és mindig azt szeretné, hogy a kar kibontakozzon.” – mondja Dorisz és Laura.
Az operettszínházi repertoár változatos, ez a munka a klasszikus balettől a néptáncon és a társastáncokon át a revüig rendkívüli sokoldalúságot kíván a táncművészektől, emellett színészi feladatokat teljesítenek, sőt akár még énekelni is kell. A novemberben bemutatott, Bozsik Yvette rendezte és koreografálta János vitézben komoly feladatot kapott a balettegyüttes, és Laura, Dorisz és Milán is arról számol be, hogy a közönség ezt nagyon jól fogadja, a szinte teljes felvonásnyi táncbetét minden alkalommal hatalmas tapsot arat, sőt az énekkari művészektől és a szólistáktól is folyamatosan érkeznek a gratulációk. Harminc-negyven évvel ezelőtt táncestek és mesebalettek voltak, tájékoztat Laura, de arra évtizedek óta nem volt példa, hogy az Operettszínházban a balettkar önállóan megmutatkozzon, a Diótörő ezért is villanyozza fel a táncosokat. Milán szerint nem csupán a repertoárt teszi változatosabbá, hanem művészileg is komoly kihívás, „Nem ez műfaj a színház fő profilja, ezért is óriási, inspiráló lehetőség, hogy a Diótörőben megmutathatjuk magunkat, azt, hogy mire vagyunk képesek, és mi lehetünk egy egész estés előadás főszereplői” – összegez Dorisz.
A Diótörőt jól ismert Csajkovszkij-zenére, Harangozó Gyula koreográfiájával láthatja a közönség az Operettszínházban, de néhány új, ám ismerős karakter, robot, Pókember és Barbie is megjelenik a színpadon. Monumentális díszlet ezúttal nem lesz, viszont a vetítés segítségével létrejön a varázslat. „Nem biztos, hogy a mai gyerekeket egy teljesen hagyományos Diótörő leköti, vagy egy olyan előadásban mindent felismernek, minden pontosan átjön és érthető a számukra – mondja Dorisz. – Harangozó Gyula ezért egy picit modernizálta a történetet, mert az a célunk, hogy a kicsik is megszeressék a színházat és a balettet.”
Milánnak sincs könnyű dolga Drosselmeierként, neki ugyanis szinte végig színpadon kell lenni, mert ő vezényli le az eseményeket. A saját lépései mellett rengeteg apróságra kell figyelnie, tárgyakra és gyerekekre egyaránt. „Koncentrálni kell arra, ki mikor, honnan jön be, mi hogyan kerül a helyére. Nem egyszerű, de nagyon élvezem. Ráadásul fontos tapasztalat, mert jövő nyáron lesz az esküvőm, utána pedig bízom benne, hogy hamarosan édesapa lehetek. Remélem, ha megnéz a párom, még inkább biztos lesz abban, hogy a Diótörő után azt a feladatot is meg tudom oldani” – jellemzi szerepét nevetve.
Milán Dorisszal is táncol egy duettet. „Barbie babával újabb szereppel bővül a Diótörő-repertoárom, mert ezt a szerepet még nem táncoltam – mondja Dorisz. – Nagyon kedves karakter, bájos, üde színfolt az első felvonásban, de a rövidsége ellenére technikailag komoly kihívást jelent, ez pedig egy táncos fejlődése szempontjából nagyon fontos. Milánnal pedig nagyon jó együtt táncolni. Szerencsére van arra is lehetőség ebben a jelenetben, hogy az egyéniségemet belevigyem” – elemzi tovább a szerepet. Nem volt egyszerű a próbafolyamat, ami több részletben zajlott. A már futó darabokkal és a friss bemutatóval, a János vitézzel is össze kellett egyeztetni a próbákat.
„A tavalyi volt az első karácsonyom Diótörő nélkül, és bevallom, hiányzott, ezért is örültem nagyon, amikor megtudtuk, hogy idén műsorra tűzi az Operettszínház” – jegyzi meg Dorisz, hiszen a Diótörő történetén generációk nőnek fel, ami a civil életben is igaz, a balettnövendékek esetében pedig különösen. Dorisz és Milán is felidézi saját gyerekkorát, azt a tapasztalatgyűjtést, ahogyan belenőttek az egyes szerepekbe, Laura pedig a balettegyüttes ismertségének, presztízsének és utánpótlásának szempontjából is fontosnak tartja az produkciót. „Az, hogy a Diótörő az Operettszínház és a Táncművészeti Egyetem kooperációjában jön létre, nagyon sokat jelent – magyarázza Milán. – Idén 11 előadás lesz, reméljük, jövőre még több, ami azt is jelenti, hogy a gyerekek folyamatosan színpadon állnak, gyakorlatot szereznek, ugyanúgy végigtáncolják azokat a korosztályuknak megfelelő szerepeket, amiket mi végigtáncoltunk. Megismerik az Operettszínházat, és testközelből láthatják, hogy itt is van egy klasszikus együttes.” Dorisz arról mesél, hogyan alakult ki benne ennek köszönhetően már gyerekként, évről évre egyre erősebben a kötődés, a csapathoz tartozás érzése.
Mindhárman lelkesen beszélnek a gyerekekről, arról, miben mások, mint ők voltak egykor – a fegyelmezettség és a munka iránti alázat megmaradt, de a kemény szigor csökkent –, hogyan figyelnek, és hogyan oldódnak fel egyre jobban abban a különleges atmoszférában, amit az Operettszínház jelent. „Sok tehetséges gyereket látok most a színpadon. Van, aki technikailag, és van, aki előadásmódban is jó. Persze még van hova fejlődni, de öröm látni, ahogyan akarják és szeretik is csinálni a feladataikat.” – állapítja meg Laura, Dorisz pedig hozzáteszi, hogy az előadásmód a zenés színházban elengedhetetlen.
„Jó látni, ahogy felfedezik a színházat. Épp Laurával próbáltam, és azt vettem észre, hogy három kislány áll az ajtóban, és csodálattal nézik a balett-termet” – idézi fel minapi élményét Milán. Dorisz és Laura viszont már a távolabbra néznek, amikor megjegyzik, hogy a növendékek jövőre már ismerős csapatba térnek vissza, és amikor végeznek, valódi versenytársat jelent más balettegyüttesekkel szemben az Operettszínház.
