„Valamikor a 90-es évek közepén beszöktem az Új Színházba egy próbára. Rendes beszökés volt, nyitva felejtett ajtón besurranásos, félrenéző takarítónő mögött elosonós, emeleti páholy sarkában összekuporodós” – kezdi sorait Székely Gáborról Kárász Eszter.
„Olyan volt ez akkor nekem, mint belesni este egy család életébe titokban, szívdobogós izgalommal vegyes szégyenérzettel nem is mondtam el később se senkinek.
Nem tudtam pontosan, mit keresek. Talán a megzavarodott gyerekszínész múlt utáni kiégésben egy kapaszkodót, talán a színház értelmét, talán a körülöttem tünedezőben lévő, de gyerekkoromat otthonosan belakó nagymesterek melletti mélyebb lélegzetvételt.
Két szék közt guggoltam végig a Don Juan maratoni próbáját, zsibbadó lábbal és még zsibbadóbb lélekkel, inkább csak hallgatva, mint látva Székely Gábort, ahogy nyugodt lángolással beszél, kérdez, feldob, elkap minden színészt, mélységes tisztelettel mindegyikük felé.
Nem tudom pontosan, mit kerestem, akkor, ott, a két szék közt zsibbadtan kucorogva, de tudom, hogy megtaláltam. A később színpadokon töltött művészi életem egyik meghatározó élményét egy nézőtér két széke közt titokban megbújva kaptam.
Nem tudom pontosan, hova tartunk, most, hogy kizökkent a világ, és sokan minden nap zökkentenek rajta még kicsit, borítva fontos példaképeket. De nincs olyan zökkenés, ami ezt az emléket ledönti bennem.”
