Nő I, II, III, IV – különös szerepnevek, olyan, mintha minden személyességet nélkülöznének; de az az állandó érzelmi feszültség, ami a Gardénia történetében nem egyszer robban ki, felkeltheti bennünk a gyanút, hogy a szerző, Elżbieta Chowaniec nagyon közelről ismerte hőseit. És bár a Gardénia egy lengyel család négy generációjáról szól, mi is pontosan értjük és érezzük a történetet.
„A gardénia nemes és érzékeny dísznövény. Termesztése a trópusokon többezer éves hagyomány, de Európában is csaknem fél évezrede jelen van már. Ám trópusi származásának köszönhetően nevelése a mi éghajlatunkon nem egyszerű feladat. Bár jelentős odafigyeléssel nem lehetetlen.”
Elżbieta Chowaniec a mai lengyel drámairodalom fontos alkotója, Gardénia című darabját pedig számos európai országban bemutatták már. A mű egy szelet közép-európai történelem: négy generációnak a huszadik századba és egymásba fonódó történetét kísérhetjük végig az 1930-as évektől napjainkig.
Négy nő – négy élettörténet – egy kaptafa.
Anyák és lányaik, akik semmi másra nem vágynak, csak a boldogságra. Tapasztalataik már csak történelmi körülményeik folytán is egészen mások, szokásaik, beidegződéseik, hol kísértetiesen hasonlóak, hol kérlelhetetlenül idegenek, a kommunikációs szakadék pedig olykor áthidalhatatlannak tűnik közöttük. Mégis összetartoznak, és úgy örökítik drámai sorsvonásaikat tovább és tovább, akár egy görög tragédiában – hiszen ők egy család. Család ellen pedig, tudjuk, nincsen orvosság. Vagy talán mégis van?
Szereplők:
Nő I: Csombor Teréz
Nő II: Csapó Virág
Nő III: Hajdú Melinda
Nő IV.: Támadi Anita e. h.
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Bobor Ági
Koreográfus: Barta Dóra
Rendező: Markó Róbert
Bemutató: 2020. augusztus 8., Katona József Nemzeti Színház – Ruszt József Stúdiószínház
A Gardéniát 2007-ben mutatták be Varsóban. A darab magyarul a 2010-es Fiatal lengyel dráma című antológiában jelent meg, egy évvel később már színre is került a K. V. Társulat előadásában. Ha figyelmesebben megnézzük az akkori színlapot, felfedezhetünk rajta egy nevet, aki a kecskeméti Katona József Nemzeti Színház produkciójában is komoly szerepet kapott. Igaz, egyik esetben sem fönt a színpadon: a 2011-es dramaturg, Markó Róbert nevét ezúttal rendezőként írják ki. Mivel Markó először dolgozik Kecskeméten, és a darab nem járta körbe a magyar nyelvű színházakat – csupán a temesvári repertoáron bukkant fel –, adódhat a kérdés, hogy egy színész mennyire bízza magát az első találkozásra és hagyatkozik annak az energiáira, benyomásaira, vagy kíváncsiságból azért némi kutatómunkát végez.
Csapó Virág (az instrukció szerint: Második nő, gyönyörű) ez utóbbi típusba tartozik. „Minden darabnak utánanézek, még azoknak is, amiket ismerek, például ha új a fordítás, de nem kockaságból, hanem egész egyszerűen azért, mert kíváncsi vagyok” – és e ponton sajnálom csak igazán, hogy írásban kizárólag a kurzív betűtípus áll rendelkezésemre a szót nyomatékosító hangsúly és a gesztus visszaadására, amiben egyszerre van benne a meglepetésre nyitottság, az arra őszintén vágyó, játékkedvvel teli alkotó gyermeki öröme és izgalma. Ráadásul ebben az esetben elég könnyen ment a kutatás, hiszen a K. V. Társulat mindkét tagjával, Urbanovits Krisztinával és Száger Zsuzsával is hosszú ideig játszottak a kaposvári társulatban. A megkapott, kilenc évvel ezelőtti szövegkönyv azóta viszont jelentősen változott, mondja Virág. „Érezhető, hogy a szerző nagyon érintett, hogy a drámát szinte terápiás céllal írta, és emiatt helyenként túlfogalmazta. Ez a verzió sokkal szikárabb, emiatt pedig kortalanabb és földrajzilag is jóval általánosabb. Próbák előtt, után sokat szoktunk beszélgetni, és ezekből a beszélgetésekből kiderül, hogy mindannyiunk családjában vannak a darabból ismerős múltak, ismerős helyzetek. Ezekből és a sajátosan közös történelmi háttérből alakul ki egy számunkra is érthető, Közép-Európában bárhol érvényes történet.”
Azt, hogy egyfajta közösen átélhető társadalmi kórleletet kapunk a 20–21. századról, Csombor Teréz is megerősíti, aki a család első tagját (instrukció szerint: Első nő, gyönyörű) alakítja, az 1920-ban született dédnagymamát, és az ő sorsa ellen küzdenek vagy bizonyos mintázatokban épp az ő sorsát ismétlik a többiek, a lány, az unoka, a dédunoka. „Általában könnyedebb műfajú előadásokban láthat a közönség, ebben a szerepben viszont egészen más oldalamat mutathatom meg, és nemcsak azért, mert még sosem játszottam alkoholistát. Bár épp a részegséget nagyon nehéz játszani, mert könnyen át lehet csúszni vígjátékiba, nevetségesbe, karikatúrába, itt viszont ennek a tragédiáját, a mögöttesét kell megmutatni. Azt, hogy milyen kétségbeejtő egy nő egy ilyen helyzetben, hogy miért iszik, hogy ez mennyire eltorzítja a személyiségét” – magyarázza a színésznő, akinek mindegyik karakter ismerős, és ebből az élményanyagból tudta összegyúrni a maga figuráját. Számára a Gardénia legfőbb tanulsága az, hogy
milyen következményei lehetnek a rosszul szeretésnek,
hiszen az életben mindenki tiszta lappal indul, a csalódások és nehézségek pedig nem csupán hatással vannak a személyiségre, hanem a legrosszabb esetben azt teljesen deformálják.
A kemény sorsok, az elcsúszott életek és az esendőség adott, oldásnak vagy kötésnek – ezt döntse el ki-ki magának – elhangzanak Karády-dalok, a legnagyobb feladatot mégis az jelentette, hogy a történetben a humort megtalálják, és az is elérjen a nézőkhöz. Ki lehet-e lépni a generációkon át húzódó konfliktusokból, a rossz vagy teljesen hiányzó kommunikáció ördögi köreiből? Bár az előadás végén erre nem kapunk konkrét választ, az alkotók – a remény …-ját kitéve – a nézőre hagyják ennek eldöntését.
