Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Zaklatások - segíthet-e a sajtó?

Zaklatások – segíthet-e a sajtó?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Három elismert táncművész, Duda Éva, Lőrinc Katalin és Simon István beszélgetett a nemrég ismét fókuszba került zaklakási kérdésekről, a lehetséges megoldásokról. 

Duda Éva, egy, a táncos társadalom tagjait egybegyűjtő közös szolidaritási nyilatkozat zászlóvivőjeként olyan személyiségeket kívánt megszólítani a témában, akik széles szakmai körben hitelesek. Így jutott el Simon Istvánhoz is, aki – miután évekig volt a drezdai Semperoper vezető táncosa – jelenleg utazó művészként dolgozik világszerte. Dr. Lőrinc Katalin táncművész-újságíróval egyetértettek abban, hogy a sajtóban történő igazságkeresés és „igazságszolgáltatás” nem a legproduktívabb alternatíva. Beszélgetésük, melynek moderátora Lőrinc Katalin volt, innen indult.

Duda Éva: A nyilvánosság odáig fontos csak, hogy valamire felhívja a figyelmet, elindítson egy párbeszédet. Segítségével rávilágíthatunk széleskörű problémákra, de azok konkrét kezelése az, ami igazán fontos, és az már szakmai ügy kell, hogy legyen: megfelelő fórumokkal, szakmai beszélgetésekkel, konferenciákkal. Nem baj, hogy social media felületeken zajlik a kommunikáció, de nagyon félrevihet, ha ott próbál bárki bármit is megoldani.

Simon István: Alapkérdés volt számomra, hogyan lehet egy sajtóbeli ping-pongot elkerülni, szakmai fórumra terelni a kommunikációt. Általában az érintettek egy hosszabb, több lépésből álló folyamatban jutnak el a legvégsőig: a sajtó nyilvánosságáig, azzal a reménnyel, hogy az majd orvosolja a problémájukat, megoldást nyújt a fájdalmukra. Ám a gyakorlatban azt látjuk, hogy ez nem szokott megtörténni. Sokkal inkább az ellenkezője: felkapnak olyan részleteket a különböző médiumok, melyeket az érintett nem biztos, hogy szeretne nyilvánosan kitárgyaltatni.

A szakmát érintő problémák megvitatására el kell indítani egy olyan közös gondolkodást, amely bevonja a szakma vezetőit, szereplőit, illetve létre kell hozni egy platformot, amelyhez lehet kapcsolódni.

Lőrinc Katalin: Nézzük meg, pontosan miről is van szó. Két rétegét fogalmaznám meg a szakmánkon belül jellemző zaklatásnak. Az egyik (a gyakoribb): a verbális (mint például az „alázás”, vagyis amit annak élhet meg az érintett), a másik a szexuális és/vagy fizikai abúzus.

SI: Tisztázzunk pár fogalmat. Hogy hogyan, milyen fokon manifesztálódik a hatalommal való visszaélés, az helyzetfüggő lehet. Van olyan, hogy verbális bántalmazásban nyilvánul meg a dolog, más helyzetben akár fizikai abúzusban, ami nem csak az ütés lehet például, de a teljesítmény kikényszerítése is, például sérüléssel végighajszolni valakit a munkán, de a pihenőidő megvonása is abúzusnak számít, valamint az életkori sajátosságoknak nem megfelelő terhelés is az.

DÉ: A színház egy olyan hely, ahol a vezetőnek, illetve az alkotónak való kiszolgáltatottság nagyon erős. Csak egyetlen példa: aki szót mer emelni az ellen, ha a 2-ig kiírt próba órákkal tovább tart, az a saját helyzetével játszik, tehát ez is visszaélés a hatalommal. Ahogyan a fenyegetés és a megfélemlítés is az.

Duda Éva – fotó: Domolky Daniel

LK: Tapasztalhattuk, – és a megvádoltak reakcióiból most is ez látszik -, hogy az elkövető legtöbbször nincs is tudatában, hogy aláz, mert maga is áldozat: hiszen vele is ezt tették anno, ebben szocializálódott. (És ne is menjünk bele abba, hogy mindez milyen általános társadalmi beidegződésekre vezethető vissza, mint pl. a családfő és a családtagok közti hatalmi viszony.

SI: Igen, gyakori, hogy egy adott közösség hiedelemrendszerén belül, a közösség megszokott belső dinamikái miatt, valaki nem látja, hogy kellemetlen lehet a másiknak, amit tesz vagy mond. Nem tudja;

blokkolt az önreflexió.

Persze, lehet, hogy egyszercsak kívülről valaki szembesíti ezzel. Mégis, vajon miért lehet,  mi akadályozza meg hosszú éveken át, hogy valaki önreflexiót gyakoroljon? Mi az a faktor, ami ezt feltartja?

DÉ: Generációkon átívelő szokásrendszerről beszélünk, melynek „íratlan szabályai” szerint dolgozunk, melyek szentnek számítanak. Ez a rendszer a hierarchiában magasabban álló szereplőt védi, akit senki nem kérdőjelezhet meg.

Fontos lenne, hogy olyan kereteket adjunk a munkának, – úgy a színház-, mint a táncművészetben -, amelyen belül minden szereplő védett és támogatott.

A beosztott is, a tanuló is  de az is, aki felül van. Kell a kontroll, amelyben szabályok vannak lefektetve, s nem csupán az, hogy a vezető szava szent és sérthetetlen. Lehet ez érdekvédelmi szervezet, szakszervezet, vagy rendszeres fórum – a fő, hogy konszenzussal fogalmazzuk meg a szabályokat. Enélkül ez transzgenerációs átöröklődés lesz, és nem lesz valódi változás, amire nagy szükség van.

LK: Fontos lenne, hogy az elszenvedő merje megfogalmazni, kimondani, ha nem jó neki, ami vele történik. Hogy az elkövető értse: kontraproduktív a viselkedése. Miközben mindenkinél kicsit eltérő a tűréshatár, az érzékenységi szint…

: Él ez a tévhit, hogy kizárólag iszonyú áldozatok és szenvedések árán lehet nagyszerű művészi alkotást létrehozni. Eleve a tánc állandó napi küzdelmeket vár el a művelőitől, éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy ugyan elvárások mentén, de megfelelő körülmények közt, humánus értékrenddel, profin és megtervezetten dolgozzanak, vagy félelemben, szorongásban, feszültségben, tehetetlenül vergődve.

Véráldozatoktól nem lesz sem produktívabb a munka, sem csillogóbb a végeredmény.

SI: Súlyos probléma ez a tévhit. Eredetileg romantikus művészeszmény, melyet a 20. század felerősített, miközben nincs bizonyítva, hogy ne lehetne másképp, ellenben az ellenkezője mellett sok dolog áll. A kontroll szempontjából szükség lenne a hatalommegosztásra egy struktúrán (színház, együttes, csoport, iskola) belül. Legyenek benne egymástól elkülönülő hatalmi központok, melyek adott esetben egymást is tudják ellenőrizni, illetve legyen a közösségnek egy önszabályozó rendszere, hogy ha egy problémát észlel, akkor azt még a kezdeti stádiumában le tudja állítani.

Simon István – fotó: Darja Štravs Tisu

LK: A képzésben ilyenek elvileg ma már adottak. Jó kérdés, hogyan tudnak ezekkel élni az érintettek. Ez persze ugyanoda visz vissza: a szocializáció hagyományához. De, mivel elsőre intézmény-specifikusnak tűnik a probléma, hogyan látod ezt, Éva, a kortárs táncban, ahol kisebb, gyakran csak ideiglenes kisközösségek dolgoznak együtt egy-egy projekten?

DÉ: A kortárs tánc ugyan nem egy dogmatizált terület, de az elvárások, a pszichés és fizikai túlterhelés, vagy a hatalommal való visszaélés itt is megjelenik. Kisebb közösségben könnyebb terítékre venni egy esetet, beszélni róla, de itt is a vezetőn múlik, hogy nyitott-e erre. Számomra tanulópénz volt a társulat alapítása, mert én magam is elvetettem a sulykot a hanghordozás vagy a munkaidő tekintetében, de ebben a közösségben visszajelzéseket kaptam az emberektől, és ez önvizsgálatra késztetett. Egy idő után pedig kinyitottam a kört, hogy érjen beszélni, akár az én vezetői stílusomról is – mert

eleinte én is azt gondoltam, minél keményebb vagyok, minél többet követelek, annál többet tudok elérni.

De miután érző, kreatív emberekkel dolgozom, nagyon fontos, hogy ők hogyan tudnak ebben jelen lenni, megtartva a csapatszellemet. Így sokkal jobb energiákkal lehet dolgozni, az eredmény is felemelőbb és közös, úgyhogy én nagyon hálás vagyok azoknak, akik segítettek nekem ezen az úton.

SI: Közösen dolgozni egy célért sokkal eredményesebb lehet, mint egymást revolverezve. De visszatérve a balettre, említettem, hogy a hatalom dekoncentrációja megoldás lehetne az önszabályozó társulati kultúra kiépítésében. Nos, e tekintetben a nemzetközi táncéletben romló tendenciát látok. Korábban egy-egy művész népszerűsége hatalmat jelentett, egy sztárelőadó a vezetéssel szemben is tudta képviselni a közösséget. Ma már ez nincs így, mert kialakult a sztárigazgatói struktúra: sokkal nagyobb a hatalom az igazgató kezében.

Alapjában kétféle társulati struktúra létezik. Ahol van egy társulat, és annak élére kerül egy igazgató, ott könnyebb működtetni egy önszabályozó rendszert. Ahol azonban az igazgató/koreográfus valósítja meg álmát a társulattal, ott ez kevéssé van így: a táncosok lecserélhetők… A kortárs tánc terén pedig ne hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy ott az alkotásban olyan erővel lehetnek jelen az extremitások, (ha pl. egy Jan Fabre, Jacopo Godani, vagy DV8 alkotásra gondolunk), ami már a pszichikai és fizikai teljesítőképesség határait súrolja.

LK: Ti hogy gondoljátok, mindennek már az oktatásban hogy lehet elémenni? Hiszen olyan gyakori, hogy a fiatal, akit megbántanak, vagy megkörnyékeznek, nincs tudatában annak, hogy ami vele történik, az nincs rendben. Milyen munka kellene ennek korrigálásához?

Lőrinc Katalin – fotó: Kincses Gyula

DÉ: Az iskolarendszerben, műfaj specifikusan kellene olyan workshopot, kurzust bevezetni, ahol ezekről beszélni lehetne. Legyen az tréner, jogász, pszichológus, szóval szakértők, akik a jogokról, határokról beszélnek, és ugyanezeknél az embereknél, vagy iskolapszichológusnál lehessen jelezni, jelenteni, ha sérelem ért valakit az oktatás során, akár a bullyingról is. Az érintettek jelenleg nem tudják, hogy mi mit jelent, még a fogalmakkal sincsenek tisztában. Nem tudják, hogy mikor lehet azt mondani, a dolog túlment azon a bizonyos határvonalon, amit pedig tisztázni is kellene, hogy hol is van. Mind a pedagógusoknak, mind a gyerekeknek kellene tudniuk ezeket a határokat. Legyenek beszélgetések a témában egy-egy iskolán belül, hogy még csírájában lehessen elkapni egy problémát, és ne akkor, mikor már évek óta benne gyötrődik valaki.

SI: De mindez addig nem tud az iskolákban működni, amíg a társulati rendszerben, munkahelyén büntetnek valakit azért, ha szól, mert valami kellemetlent, mert abúzust élt meg. A személyes példámból tudom: én a legkulturáltabb módon jeleztem, hogy etikátlanságot tapasztaltam: ellehetetlenítettek. Meghurcoltak, a feleségemet is büntették, végül kirúgtak, majd három évig kellett pereskednem, mire be tudtam bizonyítani az igazamat. Tehát, ha valaki nem jelezheti a kellemetlenséget a társulatánál, nincs mód egy pozitív, építő kontextusban való feldolgozást, megoldást keresni, addig az iskola, mely a társulati létre szocializál, nem tudja betölteni a szerepét.

DÉ: Persze, én is ezért írtam a nyilatkozatunkban, hogy a munkahelyet, előadóművészeti közeget, oktatást egyszerre kellene megreformálni, új értékrendet bevezetni. Persze, nem célom, hogy átessünk a ló túlsó oldalára, hogy annyira „píszí”(politically correct) legyen minden, hogy már gyakorlatilag levegőt se lehessen venni engedély nélkül, mert a szenvedély elengedhetetlen ehhez a szakmához. De nagyon messze vagyunk még a ló túloldalától.

Úgy kell megtalálni a középutat, hogy az egészséges körülményeken legyen a hangsúly – amit viszont közösen, konszenzussal kell meghatározni, és nem felülről belőni.

SI: Olyan környezetet kell teremteni, ahol kölcsönös tiszteletben lehet dolgozni, s ahol egy olyan antiabúziv gyakorlat tud érvényesülni, ami a mindennapi kommunikáció, viselkedés szintjén mintát ad, oktat, segít, ami kizárja a retorziókat. Ha a közösségekben sikerülne kommunikációs áttörést elérni, akkor egy nehéz ügyet már sokkal korábbi fázisban kezelni lehetne, nem kellene eljutni oda, hogy etikai vétség legyen, vagy sajtóbotrány.

LK: Mi legyen azokkal, akik jönnének még megszabadulni saját, vagy tudomásukra jutott történeteik terhétől? Mi lehet a formája az egyéni sérelmek hatékony kezelésének? Hiszen nem a nyilvános kommentelések, vádak és rágalmazás miatti pereskedések a legszerencsésebb folytatás…

SI: Mi lenne, ha szakmai kibeszélő csoportokat hoznánk létre? Vagy ha traumaoldásra specializált szakembereket alkalmaznánk, s kisebb csoportokban az emberek elmondhatnák a problémáikat mediációval, akár workshop keretében, akár mozgásos feldolgozási lehetőségekkel?

DÉ: Alakulnak most ilyen fórumok különféle társadalmi szinteken, de a miénk nagyon speciális terület, erre külön kellene létrehozni szakma specifikus segítségnyújtást.

A megelőzés mellett tehát a feldolgozásban is segítséget kell nyújtani az embereknek.

LK: De gyakran nem is a feldolgozás miatt jelezne az áldozat, hanem valami elégtétel-érzetért, tehát, hogy bűnhődjön a vétkes.

SI: Nincsen visszaható igazságszolgáltatás (restorativ juctice). Nem lesz jobb utána. Akkor sem, ha nyersz a bíróságon. Akkor sem, ha elveszti az állását az elkövető. Nem lesz jobb. Saját példámból tudom.

DÉ: Egy dolog segíthet szerintem: a bocsánatkérés. Persze önmagában nem elég és nem írhatja felül a történteket, de vannak olyan bántalmazottak, akiknek már is ez nagy lépés lehet a feldolgozásban.

Duda Éva – fotó: Csákvári Zsigmond

SI: Az segít, ha el tudja az ember fogadni, hogy szükségtelenül szenvedett. Visszafelé nem írható át a történelem, de ha valaki ebből pozitívat tud építeni a jövőben, ami az ő életét, a környezetét, a közösségét jobbá teszi, az lehet, hogy tud segíteni. Számomra a saját negatív élményeim adták a motivációt a „Preatorian Art and Health Consulting” nonprofit szervezet megalapításához, melynek alaptevékenysége az egészség-tudatosság fejlesztése, és anti-abúziv gyakorlatokat is segít beépíteni a színházakba workshopok, fejlesztési és terápiás programok által.

LK: Nemzetközi szinten működik ez a szervezet, vagy csak Németországban, ahol élsz?

SI: Nemzetközi a tevékenység. De az a meggyőződésem, hogy Magyarország táncéletének vannak olyan speciális adottságai, amelyekre építeni lehetne: a közösségünk viszonylag kicsi, de összetartó, erős gyökerekkel, sokszínű együttműködésekkel és egymást jól ismerő emberekből áll. Magyarország tehát akár pionír lehetne a megoldások kidolgozásában és modell más országok számára.

Dr. Lőrinc Katalin az Állami Balett Intézet elvégzése után Brüsszelben, Londonban tanult tovább. A stockholmi Cullberg Balettnél táncolt, majd a Pécsi Balett és a bécsi Tanztheater Wien után nemzetközi szinten szabadúszó táncos és pedagógus lett, gyermekei születésével pedig Budapesten telepedett le. A táncos képzés közép- és felsőfokú szintjein aktív, de szakértői tevékenysége az alapfokú oktatásra is kiterjed. Tagja szakmai grémiumoknak és kuratóriumoknak, újságírói végzettsége révén számos kulturális fórumon publikál. Az elmúlt évtizedben visszatért a színpadra is, független alkotóművészek felkérésére, vagy önálló improvizációs programjaival.

 

Duda Éva koreográfus, rendező, a Duda Éva Társulat Művészeti vezetője, Imre Zoltán-, Lábán Rudolf -, Honthy Hanna – és Harangozó Gyula – díjas művész. A Magyar Táncművészeti Egyetem koreográfus szakán végzett Budapesten, később a Marosvásárhelyi Egyetem, rendező szakán folytatta tanulmányait. 22 évesen kezdte az alkotói pályát önálló kortárs táncelőadások létrehozásával, azóta pedig ezen felül számos műfajban alkot, különféle zenés produkciók, nagyszabású operák, látványos musicalek koreográfusa, rendezője is.

 

Önálló együttesét – a Duda Éva Társulatot – 2009-ben alapította, melynek első, Lunatika című előadása Lábán Rudolf Díjban részesült. Társulata számára készített előadásai közül a vízben táncolt Faun, a tánc-cirkusz műfajában egyedülálló Virtus, vagy a kultikus festőnő életéből készített Frida a legismertebbek. Művészeti vezetőként is mindig új utakat keres, nincs két hasonló előadása, de a személyesség, az expresszivitás, és a progresszív témák mozgásbeli megközelítése mindig felismerhető munkáiban. Együttesének változatos repertoárját főként Budapesten lehet látni, de hazai és nemzetközi fesztiválokon is megjelennek.

Alkotóként dolgozott több ízben Csehország, Ausztria, Románia, Németország és Lengyelország területén. A Magyarországon eddig bemutatott két Walt Disney előadás: a Szépség és a Szörnyeteg (túl 1000.előadáson), és a Notre Dame-i toronyőr koreográfiája is az ő nevéhez fűződik, továbbá a legendás Presgurvic-féle musical: a Rómeó és Júlia (túl az 600. előadáson). Budapest vezető színházainak jelentős részében dolgozott: együttesével főként a Nemzeti Táncszínházban és a Trafóban, színházi munkáit pedig a Budapesti Operettszínház mellett a Vígszínház, Pesti Színház, Katona József Színház játszotta, a Szegedi Szabadtéri Játékok grandiózus előadásainak pedig visszatérő alkotója, ahol több mint 10 produkció létrehozásában vett részt.

 

Vendégtanár több művészeti iskolában külföldön és belföldön egyaránt, a Budapesti Színművészeti Egyetemen és a Táncművészeti Egyetemen is.

 

Simon István korunk egyik legsikeresebb és legkeresettebb magyar balettművésze, aki nemzetközi pályafutása mellett rendszeresen lép fel Magyarországon is. Balettpedagógiai diplomája mellett egy kísérleti kulturális menedzseri mesterprogramba válogatták be a Lüneburg Universität-en. Alapítója a Praetorian Non-Profit Art and Health Consulting-nak, a melynek alaptevékenysége az előadóművészek egészségvédelme. A Praetorian anti-abuzív megoldási mintákat is segít beépíteni a színházak és a művészeti oktatási intézmények működésébe.

 

Az erdélyi születésű táncművész korábban a drezdai Semperoper, a Magyar Nemzeti Balett és a dortmundi Opera első szólistája is volt. Vendégművészként 21 ország 43 különböző színházában lépett fel, köztük a párizsi Operában, a New York City Centerben, a nápolyi Teatro San Carloban, a moszkvai Kremlinben, a tokiói Saitama Színházban, az antwerpeni DeSingelben, a párizsi Théâtre de la Ville-ben és Théâtre Champs-Elysées-ben, illetve más rangos intézményekben.

 

A klasszikus repertoár legfontosabb férfi főszerepei eltáncolása mellet lehetősége nyílt olyan, a nemzetközi táncéletet meghatározó koreográfusokkal együtt dolgozni, mint Jiří Kylián, Mats Ek, William Forsythe, Alexander Ekman, Alexei Ratmansky, David Dawson, Jiří Bubeníček, Andreas Heise, Goyo Montero.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X