Mit árul el egy festő utolsó önarcképe vagy egy író búcsúlevele? A művészetpszichológia területére kalauzol sorozatában Gerevich József pszichiáter, pszichológus, művészetterapeuta. Az idő reszketése a művészetben című, részletekben közölt tanulmányában a művészek, elsősorban képzőművészek utolsó műveit vizsgálja. A második részben Edward Hopper búcsújával foglalkozik.
Edward Hopper utolsó festménye, a Két komédiás a közönségtől való búcsú frappáns metaforájának tekinthető. A képen két bohóc – egy férfi és egy nő – áll magányosan a színpadon, a leeresztett függöny előtt. Fogják egymás kezét, miközben a férfi szabadon lévő bal kezével mintha a nő felé mutatna. A két alak arcvonásai nem hagynak kétséget afelől, hogy a művész és felesége látható a festményen.
Ha egy festő ráfesti magát egy festményre, az többnyire arra utal, hogy magáról üzen. Ha a kedvese is ott áll mellette, akkor az üzenet kettejük kapcsolatára vonatkozik. Mit üzen a Két komédiás Edward és Josephine Hopper kapcsolatáról? Az élettörténeti adatok nem hétköznapi házasságot tárnak fel, amelynek fényében megérthetjük, hogy Hopper az utolsó festményén munkálkodva miért tartotta mindennél fontosabbnak, hogy kettejükről szóljon.
Edward és Josephine viszonylag későn, negyvenes éveikben találtak egymásra. Mindketten a New York-i School of Art and Design-ban tanulták a festészetet, bár Edward jóval később fejezte be a tanulmányait. Josephine volt az érettebb és a sokoldalúbb, hamarabb is lett ismert művész. A festészet mellett a színésziskolát is elvégezte, majd rendszeresen fellépett különböző színpadokon, Yvette Guilbert-rel, Henri de Toulouse-Lautrec egykori modelljével, az ismert párizsi énekes-táncosnővel is szerepelt. Zenész apja korán a tánc, a mozgásművészet és a francia irodalom felé terelte érdeklődését.
Amikor 1923-ban újra felvették egymással a kapcsolatot (egy évvel később összeházasodtak), Josephine már befutott festőnek számított, művei együtt szerepeltek Pablo Picasso, Amedeo Modigliani, Moïse Kisling és mások munkáival. Rajzai több lapban és magazinban jelentek meg.
forrás: Arthayer R. Sanborn Hopper Collection Trust
Kettejük kapcsolatát jól jellemzi, hogy ehhez, az 1923-as helyzetképhez képest jó pár évvel később Josephine nevét elfelejtette a világ, viszont Edward munkássága felé egyre nagyobb figyelem fordult, majd fokozatosan az Amerikai Egyesült Államok leghíresebb festője lett. Művészi aktivitásuknak ez a furcsa, egymással ellentétes dinamikája azt a képzetet hívja elő, hogy talán a negyenegy évesen feleséggé vált Josephine-nek még volt alkalma gyermeket szülni, hogy a családanyaság elszívja kreativitását. Meglepő, de igaz: Josephine-nek nem született gyermeke, sőt, háztartása sem volt, soha nem tanult meg főzni. Josephine rokonszenvezett a feminista mozgalommal, és tudatosan alakított ki a hagyományos női szereptől eltérő életformát.
Ezek a tények még sürgetőbben vetik fel azt a kérdést: miért hagyta abba festői tevékenységét az az asszony, akinek női világképe kedvezett az alkotásnak, és akinek lett volna elegendő ideje és energiája folytatnia azt az életművet, amit fiatal éveiben elkezdett.
Hasonló esetekben a férj és a feleség művészete békésen megfér egymás mellett, mint Frida Kahlo és Diego Rivera, Dorothea Tanning és Max Ernst, vagy Sophie Taeuber-Arp és Hans Arp esetében (Sophie, Josephine-hez hasonlóan, szintén fellépett táncosként a színpadon), akiknek szintén nem lehetett gyermekük.
A gyermekszületés valóban vízválasztónak tűnik: Marie Krøyer például férjével, Peder Severin Krøyerrel közös lányuk megszületése miatt hagyta félbe festői tevékenységét, és lánya gondozása mellett férje művészetének menedzsmentjével foglalkozott. Második házasságából született, Hugo Alfvénnal közös lánya, Margita felnőtté válásakor tudott csak újra visszakanyarodni az alkotó munkához, hogy megkésett életműve mára végre közszemlére kerüljön (4). Egyedülállónak tűnik a művészet történetében a tehetséges, gyermektelen Josephine Hopper eltűnése a művész-szcénából.
Már házasságkötésük előtt Josephine olyan gesztust tett leendő férjének, amely előrevetítette a későbbi fejleményeket. A New York Times a Brooklyn Múzeumban csoportos kiállítást szervezett, és Josephine műveit választották ki például Georgia O’Keeffe és John Singer Sargent képeivel szemben.
Az asszony azonban saját képei helyett Edward Hopper munkáit javasolta a kurátornak.
Ezen a kiállításon Hopper egyik képét meg is vették. Tíz éven belül ez volt a második eladott műve (5).
Ha jobban meg akarjuk érteni, mi játszódhatott le Josephine lelkében házasságkötése után, és a naplóját hívjuk segítségül, még jobban összezavarodhatunk. A naplóban ugyanis Josephine indulattal ecseteli, Hopper mennyire elnyomta felesége festői aktivitását. A Brooklyn Múzeumban megrendezett kiállítás példája mindenesetre azt mutatja, hogy Josephine hajlamos volt önzetlenül a háttérbe szorítani magát, tehát az aszimmetrikus festői karrierjüket is ketten hozhatták össze a férjével.
A rendelkezésre álló dokumentumok szerint Hopper nem tűrt meg maga mellett egyenrangú riválist. Jól jellemzi mentalitását Josephine naplójának egy részlete, amelyben arról panaszkodik, hogy férje nem támogatja a festői tevékenységét. Amikor feltette a kérdést Hoppernek, hogy „Nem jó dolog, ha egy feleség fest?”, Hopper lakonikus tömörséggel és megvetően csak ennyit mondott: „Bűzlik”. Hallgatólagos megegyezés jött létre közöttük:
Josephine lesz férje kizárólagos modellje és képei menedzsere, és cserében festhet ugyan, de csak magának,
azaz professzionizmusát műkedvelésre kell váltania. Ez az egyezség később számtalan konfliktus forrása lett. A köztük kialakult megbonthatatlan köteléket viszont semmi nem tudta elszakítani.
A Két komédiás befejezése után Hopper már nem festett többet, és egy évvel később meghalt. Ha valóban ezzel a képpel búcsúzott közönségétől, és a képet élete és művészete összegzésének tekintette, akkor
felesége, Josephine Nivison Hopper alakja és a feléje mutató kéz arra utal, hogy életművét ketten hozták létre, és ő hálás feleségének ezért.
Halála előtt, „remegő kezeivel” úgy érezte, jóvá kell tennie, amit felesége tehetsége, művészete és személye ellen elkövetett. Halála után az őt alig tíz hónappal túlélő Josephine naplójában ugyanezt az értelmezést olvashatjuk (6).
Irodalom
4.Gerevich József: A festőszenvedély elfojtása, avagy a női lét alapdilemmái. In: Gerevich J: Múzsák és
festők – Teremtő vágyak 2. Noran Libro, Budapest, 100-105.
5.Gerevich József: A leselkedő festő, avagy a kiérdemelt katonai kereszt. In: Gerevich J: Teremtő vágyak –
Művészek és múzsák. Noran Libro, Budapest, 2016, 57-61.
6.Levin, Gail: Josephine Verstille Nivision Hopper. Woman’s Art Journal Vol.1., No.1, 1980, 28-32.
American Literature. The Penguin Press, New York, 2014.
