Az Ördögkatlan Fesztivál kezdeteiről és esetleges végéről, Cseh Tamásról, Törőcsik Mariról, a beszélgetőkönyvekről, a guruló turulos augusztus 20-ról és a politikai nézeteiről is kérdezte Bérczes Lászlót a Válasz Online.
– Azt csiripelték a verebek, hogy többet már ki sem veszi a szekrényből a fesztiválozós csíkos pólóját.
– Tényleg volt ilyen gondolatom, hogy ez az Ördögkatlan lesz számomra az utolsó. Hetvenéves vagyok, nagyra nőtt a fesztivál… Aztán olyan szépen sikerült az idei, hogy úgy döntöttem, mégis folytatom. Nem jól tettem föl a kérdést. Nem az a kérdés ugyanis, csinálom vagy sem, hanem az: hogyan tudom úgy csinálni, hogy mindent ne kelljen, de a kezemben maradjon azért, ami fontos. Az elején kitaláltunk főszervező társammal, Kiss Mónival egy mondatot: addig csináljuk, amíg a tenyerünkön elfér. Jól hangzott, de már rég nem fér el rajta.
– Erre vágytak, nem? Hogy ne férjen el. Siker, pénz…
– Utóbbi nem következik előbbiből. A fesztiváloknak ugyanis két fajtája van alapvetően. Az egyik körbekeríti a területet, oda viszi a produkciókat, az embereket és a vendéglátást is – abból pedig majdhogynem ki is tudja gazdálkodni a költségeit. Ilyen mondjuk a számomra nagyon rokonszenves Fishing. Az Ördögkatlan viszont sok településen zajlik, számunkra nagyon fontos, hogy a helyiekkel együtt szervezzük, és az ő értékeiket is felmutassuk: Villánykövesd gyönyörű pincesorát, Nagyharsány kiváló helytörténeti múzeumát, Beremenden a Megbékélés Kápolnát és a Kovácsműhelyt, a Vylyan gyönyörű teraszát, Mokosék színháztermét, a felújított Szoborparkot, sorolhatom napestig… nem beszélve arról, hogy a boltok, a szállásadók, a sátoroztatók, alkalmi munkaerők plusz-bevételre tesznek így szert. A számtalan programhelyszín miatt viszont alig van bevételünk a vendéglátásból, ezért állami támogatásra szorulunk.
– Akkor is működik az empátiája, amikor színházi emberként azt látja, hogy augusztus 20-án meleg metálturul gurul a fröccsöntött arany dodzsem-Szent István előtt az állami ünnepen?
– Ennek is biztosan volt látványtervezője, de ha itt ülne, arra azért kíváncsi lennék, meddig tudnék vele azonosulni. Mint emberrel biztosan tudnék, ha elmesélné az életét, azt, hogy mi történt vele. A probléma viszont túlmutat egy látványtervezőn, egy felvonuláson, egyetlen ünnepségen. Azt mutatja meg, amiben jó ideje élünk.
A lebutítás évtizede ez, mondanám, csak az évtized emlegetésével szándékom ellenére máris nagyon politikainak is tűnik, amit mondok.
De hát ez van. Mindenkinek ugyanannyit ér a szavazata, a politikus meg tömegre gyúr.
A Kiscsillag dalát megnézik néhány ezren, Kis Grófóét meg milliók. A politikus nyilván utóbbival fog fotózkodni. A gond ott kezdődik, amikor ez értékválasztásként be is épül a lelkébe. Márpedig beépül: rossz lelkiismerettel tán még politikusként sem lehet jó élni, egy idő után önmagamnak is muszáj a silány minőséget értéknek hazudnom. Idővel tehát ami érdekemben áll, az már jól is esik. Az egyébként nagyon tehetséges, fiatal külügyminiszter valószínűleg már meggyőződésből fényképezkedik Kis Grófóval. Az ilyen gesztusok aztán hatnak a kulturális döntésekre is. Már nem is értik az illetékesek, miért fontosabb Pintér Béla, mint a lovas színház. Kérdezhetik persze, ki dönti el, mi minősül igényes kultúrának…
Az események mellett a beszélgetőkönyvekről is szó esett az interjúban.
– Pedig Törőcsik rengeteg megkeresést visszautasított és minden könyveset. Az önét végül miért nem?
– Engem is visszautasított. Rengetegszer. „Bérczes, a Schwajda Gyurit sokkal jobban szerettem, mint magát, de neki is nemet mondtam.” Így. Például. Aztán bevetettem minden trükköt. Akárki járt nála, mielőtt elindult, szóltam, hogy puhítgassa. Vidnyánszky is segített, Jordán Tamás is, de legtöbbet a lánya, Teréz. Három év kellett így is, hogy beleegyezzen. Aztán egyszer csak álltunk a velemi kertben és ez az apró verebecske, aki egyedül már felállni sem tudott, felnézett az égre. „Bérczes, süt a nap!” Földöntúli szépséggel és boldogsággal az arcán. A legerősebb élményem róla. Az őszinte öröm, hogy része lehet ennek. A létnek.
Én sem a sötétet keresem a halállal foglalkozva, hanem azt, hogyan lehet az életet ezt elfogadva is jól élni. Hiszen a lét és az abban való részesedésünk önmagában is csoda. „Káprázat”, mondta Cseh Tamás. Ezt a Katlanban is mindig megtapasztalom – hogy ott valahogy mindenki derűs, nyitott és segítőkész. Nem tudom máshogy mondani: rendes. Pártállástól, miegymástól függetlenül. És bár nem az én érdemem, de hogy ez létrejön, ahhoz mégiscsak közöm van. Az tehát nem kudarc, a Katlan. Ott működik és hat az a közvetítő szerep, amelyben otthon érzem magam.