Dobos Eszter és Trömböczky Napsugár 2020-ban végeztek drámainstruktorként. Femini alkotócsoportként létrehozott előadásuk, a Staféta keretében bemutatott Social Karaoke közösségi alkotással létrehozott performansz, amelyben hat civil szereplő osztja meg gondolatait és énekel jól ismert popdalokat különböző társadalmi kérdésekhez kapcsolódóan, legyen az hajléktalanság, antiszemitizmus vagy milliárdosok hobbiűrutazása.
– A Social Karaoke diplomamunkának indult. Az előadás, amit most bemutattatok, annak a gyakorlati megvalósítása, vagy a résztvevők függvényében módosítottatok rajta?
Dobos Eszter: Épp akkor jött a Covid első hulláma, amikor diplomáztunk, tehát amit leadtunk, az mind csak fikció volt.
Trömböczky Napsugár: Tulajdonképpen elképzelt emberekkel elképzelt témákra terveztünk meg két foglalkozást.
– Ezzel lediplomáztatok, nem sokkal utána kiírták a Staféta pályázatot, arra beadtátok, nyertetek…
DE: Amiben nem az volt a legjobb, hogy meg tudjuk csinálni a Social Karaoket, hanem az, hogy a közreműködőknek tudunk fizetni a munkájukért, tehát egészen más az alaphelyzet azzal, hogy nem szívességből jönnek el.
TN: Nekünk nagyon fontos volt, hogy állításként odatehessük: ha a civilek be vannak vonva a folyamatba, az nekik sem csak az élményről szól. Az nekik is munka, épp úgy, mint nekünk, ezért az az igazságos, ha ők is ugyanannyi fizetést kapnak, mint mi.
DE: Komoly hatással volt ránk az, hogy a drámainstruktor osztályunkkal részt vettünk Drezdában egy Bürgerbühne színházi fesztiválon. Láttunk közösségi és részvételi előadásokat, és a fesztivál igazgatója tartott nekünk egy előadást a rendszer felépítéséről. Drezdában ugyanis működik egy színház, egy párhuzamos „társulat”, ami a város lakóiból áll, a különböző csoportok évadonként létrehoznak négy-öt előadást, és ezért ők fizetést kapnak. A komolyan vételnek ez a szintje szimpatikus volt nekünk, és tudtuk, hogy ha lehetőségünk lesz rá, így szeretnénk dolgozni.
– Mennyire lepődtek meg a résztvevők, amikor azzal szembesültek, hogy nem egy közös kirándulásra vagy szakkörösdire, hanem fizetett munkára hívjátok őket?
TN: Nagyon. Bár a próbafolyamat kezdetén elmondtuk, de egészen az utolsó pillanatig furcsán kezelték, nem nagyon tudták hova tenni. Jólesett nekik, és bár ha megnézzük, viccesen kevés, alig néhány ezer forint jön ki próbánként, de ők mégis komoly összegnek tartották.
DE: A másik oldalról viszont éreztük, hogy így tiszta a helyzet.
Biztonságot adott, hogy nem szívességet vagy odaadást kérünk, hanem együtt dolgozunk ebben a munkafolyamatban.
– Egy felhívás tettetek közzé, abban kerestétek a résztvevőket. Hogyan választottátok ki azokat, akik az előadásban közreműködnek, és mi alapján esett épp rájuk a választásotok?
TN: Összeraktunk egy Google Formot, teljesen általános kérdésekkel meg olyanokkal, hogy mi idegesít fel a legjobban, mi volt az életedben meghatározó élmény, milyen különleges képességeid vannak, és kértünk egy fotót. Egyetlen dolgot kötöttünk ki: ne legyenek előadóművészek. A válogatást pedig az határozta meg, hogy minél diverzebb legyen a csoport összetétele.
DE: Alapvetően a próbafolyamatot szántuk arra, hogy kiderüljön, mi érdekli őket a leginkább.
– Milyen volt az első személyes találkozás velük?
TN: Kifejezetten ismerkedő, csapatépítő és a térre koncentráló gyakorlatokkal készültünk. A reakciókból azonnal kiderült, hogy mindenki nagyon nagy toleranciával tud beszállni a projektbe, támogató lesz a légkör, viszont nem alakul ki erős csoport, és ez meghatározta az előadás felépítését is. Az első találkozón egyébként a mostanihoz képest eggyel többen voltunk, de volt valaki, aki azt érezte, ez neki már túl lenne a komfortzónáján. Amikor ő visszalépett, úgy döntöttünk, nem keresünk helyette mást.
DE: És volt még egy csere, ami egészen viccesen alakult. Csongi helyén eredetileg a bátyja kezdett, aki szeptembertől kiköltözött Jénába, így a pandémia miatti halasztások miatt végül mégsem tudta vállalni a részvételt. A kiesőket pótló felhívásunkra teljesen véletlenül jelentkezett Csongit, és szép lassan számára is kiderült, hogy valójában ő lépett a bátyja helyére.
– Az kiderült, mi motiválta őket a jelentkezésben?
TN: Volt, akit a kíváncsiság, volt, aki kihívást keresett magának, de mindenkinek nagy ugrás jelentett ez a munka, azt pedig jó volt látni, hogy minden ambíció beteljesedett. Érdekes volt, ahogy a próbák közben is mindenki más ütemben rántódott be, például ott, amikor kiderült, Jeff Bezos lesz az egyik téma, és ő beöltözhet Bezosnak. Marinak viszont az volt a fő motiváció, hogy énekelni lehet. Ő tíz éve karaokezik, rendszeresen fellép ilyen eseményeken. A csapat énektudására viszont nagyon későn derült fény.
DE: Mert a próbafolyamatban viszonylag későn jutottunk el oda, hogy énekeljünk. Először meg kellett találnunk a témákat, aztán a témákon belül a konkrét irányokat, és csak utána kezdtük el keresni a passzoló dalokat, úgyhogy a negyedik vagy ötödik alkalommal énekeltünk először.
TN: Akkor pedig jött a lelepleződés egymás előtt, hogy ki hogyan énekel, mert a kérdőívben csak arról kellett nyilatkozni, hogy vállalják-e, hogy énekelnek emberek előtt. Minket a karaoke jellegéből adódóan ugyanis egyáltalán nem érdekeltek a hangi adottságok. És Mari, a profi, odajött hozzám, hogy „Napsikám, nem baj, hogy ketten egyáltalán nem tudnak énekelni?”.
Beszélgettünk az IgNobel-békedíj-átadóról kölcsönzött mottónkról, hogy itt a lényeg az, hogy az emberek megtanulják tolerálni egymást, ha valaki elég merész és belevág, nem az számít, hogy mennyire jó benne, hanem az, hogy képviseli önmagát.
És valami megváltozott benne, onnantól kezdve egész másképp hallgatta a többieket.
– Vannak közös jelenetek, gyakorlatilag mindenki végig a színpadon van, de alapvetően monológból áll az előadás. Ez a forma hogyan alakult ki?
DE: A helyzet hozta így, az, hogy nem tudott mindig mindenki részt venni a próbákon, és hogy alapvetően nagyon rövid idő alatt hoztuk létre az előadást. Meg kellett hoznunk egy döntést, de a témákat közösen választottuk ki. Mindenki hozott kettőt, és amelyik a legtöbb szavazatot kapta, azok kerültek be, arról írta meg mindenki egyénileg a maga szövegét.
TN: Két hónapos volt a próbafolyamat, az első hat hétben hetente egyszer találkoztunk, és talán az ötödik alkalom volt az, amikor mindenki itt tudott lenni. Egyeztetési szempontból jelentett nehézséget, hogy ők mindannyian civilek, van munkájuk, és az ő ráérési lehetőségeikkel kellett sakkozni. De még így is akadt olyan, hogy valaki egy próba után elköszönt, és ment éjszakai forgatásra.
– Egy praktikus kérdés: mennyi ideig tud egy civil koncentrálni a próbán?
TN: Általánosan talán azt mondhatom, hogy a megérkezés volt lassabb, arra kellett több időt szánni, de egyébként minden teljesen egyénfüggő. Arra jutottunk, hogy ha a legközelebb ilyet csinálnánk, a próbákat hétvégére tennénk, és hosszabb lenne egy-egy alkalom.
– Említettétek, hogy mindenki maga írta a szövegét. Mennyit kellett azokkal dolgozni, és hogyan állt össze végül az előadás a monológokkal, a dalokkal, a közös jelenetekkel?
TN: A szövegeken nagyon keveset dolgoztunk, maximum rövidítettünk, de azt is a résztvevők csinálták meg maguknak. Volt persze, akinél abban kellett segíteni, hogy a téma egyes részleteit hogyan kösse össze, de alapvetően tényleg mindenki önállóan dolgozott. Tényleg nagyon organikusan állt össze az előadás. A dalokon közösen agyaltunk, de a választás mindig azé volt, aki énekelte. Azok a jelenetek pedig, ahol mindenki színpadon van, például a divatbemutatóban, szintén közös gondolkodásból születtek.
DE: Itt nekünk a szerkesztés volt a feladatunk. Sok esetben, úgy érzem, én voltam a rossz zsaru, aki rendet akart vágni az egészben, mert az, hogy hat teljesen eltérő hátterű civil ember, hat, egymástól nagyon eltérő téma és dal teljes káoszba fulladhat a színpadon. Ezért mindenképp kellett egy ív az etűdökön belül, és meg kellett találnunk az etűdök egymás közti kapcsolódási pontjait. Volt egy gyakorlati szempontunk is: nem akartunk másfél órásnál hosszabb előadást. Ez nem egy szünettel megszakítható forma, és sem a színházhoz szokott nézők nem tudnak ennél tovább ülni, figyelni, sem pedig a színpadhoz nem szokott előadók nem tudnak ennél tovább koncentrálni. Semmilyen szempontból nem akartuk, hogy a figyelem, a jelenlét kifulladjon, ezért lett körülbelül tízperces egy-egy etűd.
TN: És még egy: ez az előadás nem egy alkotói vagy résztvevői manifesztum. Az alapmotivációnk az volt, hogy gondolkodjunk közösen olyan dolgokról, amik bennünket itt, Budapesten ma foglalkoztatnak.
– Meséljetek még arról, hogy a fellépés mint helyzet hogyan lett nekik komfortos.
TN: Szerencsére ez is organikusan zajlott, így meg tudták tartani a játék természetességét. Először egymásnak mondták el, aztán volt egy főpróbánk, ahol családtagok és egy kisebb középiskolai csoport vett részt, utána jött az igazi közönség. Inkább azon dolgoztunk, hogy a szövegmondás érthető legyen.
DE: A fokozatosság tényleg kulcsszó, de szerintem az is sokat jelentett, hogy a főpróbán azonnal belekerültek a mélyvízbe, mert a középiskolások egyáltalán nem profi nézők voltak, színháznézési modellek nélkül, úgyhogy ők simán kimentek előadás közben, majd visszajöttek, mint a moziban. A végén pedig megköszönték az előadást, és nagyot buliztak a résztvevőkkel.
TN: A nagymamám is a főpróbát látta. Neki is nagyon tetszett, ő például azt kérte, adjam át mindenkinek, hogy nagyon értékesek a gondolatai, nem kell elszégyellni magukat, és mondják nyugodtan úgy, hogy azok eljussanak mindenkihez. Őt a hajléktalanokról szóló szöveg érintette meg a leginkább, mert ugyanazt élte meg, mint Mari, és ők ketten beszélgettek is utána erről.
DE: A premier után nekem Csongi mondta, hogy Eszter, nekem még sosem volt olyan, hogy idegen emberek odajönnek hozzám, és elmondják, hogy amit én mondtam, rájuk hogyan hatott. Tehát már maga az élményt jelent, hogy valaki nem a saját buborékában beszélget.
– Az előadást feliratozzátok, ami azt jelenti, hogy a magyar szövegeket angolul vetítitek ki, az angol dalszövegeknek pedig a fordítását olvashatják a nézők. Mi ennek az oka? Esetleg gondolkoztok külföldi forgalmazásban is?
DE: Készült az előadásról felvétel, és azt szerettük volna, hogy az külföldön is értelmezhető legyen, de nemcsak ez motivált bennünket, hanem az is, hogy sok Budapesten élő külföldi barátunk van, nekem is, a résztvevők közül is többeknek, és azt tapasztaltuk, hogy kevés magyar színházi előadás érhető el angol nyelven.
TN: A lehetőség szinte kínálta magát, mert szerettük volna, hogy minél szélesebb közönségnek szóljunk, tehát számítottunk arra is, hogy eljönnek olyanok, akik például az életkoruk miatt nem értenek angolul. A magyar feliratnak ez az oka.
– Arról beszélgettetek, hogy mennyire várják a visszajelzéseket vagy az előadásról itt-ott megjelenő különböző anyagokat?
DE: Nem beszélgettünk erről, de azt érzem, hogy büszkeség van bennük.
TN: Azt mindig mondták, ha látták valahol a plakátot vagy a stafétás fotónkat.
– Mit jelent ez az előadás nektek a karrier szempontjából?
DE: Ez egy nagyon jó ugródeszka nekünk, így, diploma után azonnal egy ekkora dolgot megcsinálni.
TN: Igen, hogy nem több éven keresztül, kis projektekből kellett összeszedni ezt a tapasztalatot, de még nem lettünk ezáltal a közösségi színház mesterei. Tény, hogy
szívesen csinálnánk meg ilyeneket, de ennek még ülepedni kell, szerintem mindkettőnknek kreatív újratöltődésre van szüksége, hogy reflektálhassunk az előadásokban felvetett kérdésekre és magára az alkotói folyamatra is.
DE: Tényleg kell most egy kis idő, de engem most az érdekelne nagyon, hogy a meglevő, már meglevő dolgainkat vihessük tovább, hogy a már létező, elkészített és esetleg kipróbált projekteket játszhassuk, fejleszteni tudjuk, és amit a működés közben tapasztalunk, azt beépíthessük az előadásba. Van egy olyan foglalkozás még az egyetemi gyakorlatomból, amit huszonvalahányszor tarthattam meg. Elképesztően jó dolog egyrészt nem mindig valami újat kitalálni, másrészt pedig azt érezni, hogy valamivel igazán tudtam foglalkozni, valamiben magabiztosnak érzem magam, mert a valódi próba a részvételi előadásoknál tényleg az, amikor jön a közönség.
