Olyan múltbeli utazásra hív minket a Vígszínház Házi Színpada, amely folyamatosan párhuzamban áll a jelennel. Fesztbaum Béla különleges hangulatú estet komponált Molnár Ferenc szenvedélyes hangvételű, sokszínű publicisztikája mentén. A zenei kísérettel gazdagított költői est a szerző ismeretlen arcát világítja meg, a vígszínházi molnári hagyomány újszerű közvetítésével.
– Milyen inspirációk, keletkezési körülmények merülnek fel a Szülőfalum, Pest kapcsán?
– Elsőéves voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amikor magával ragadott az akkori legendás harmadéves osztály vizsgaelőadása, remek színészek – többek között Schell Judit, Hajdú Steve vagy Fekete Tibor – szereplésével. Egy századelős miliőt idéző est volt ez, számos kitűnő sanzon, kuplé kíséretében. Benedek Miklós rendező – a korszak rajongója és tudora rendezte – felhasznált néhány anyagot Molnár Ferenc újságírói munkásságából, amely rendkívül felkeltette az érdeklődésemet. Elkezdtem kutatni, elmélyülni ebben a világban. A remek polgári színdarabok (például A testőr, vagy a Játék a kastélyban) és a nagyszerű prózák (gondolok az Andorra, A Pál utcai fiúkra vagy Az éhes városra) mellett kifejezetten izgalmas és sokszínű Molnár publicisztikája, amely körülbelül 15-20 évet ölel fel. A mostani előadás kapcsán az a kérdés mozgatott leginkább, hogy hogyan kapcsolódhat hozzánk, a kortárs világhoz a molnári újságírás atmoszférája.
– Molnár Ferenc szellemi öröksége és a vígszínházi stílus rendkívül közel áll egymáshoz. Számos remek színpadi adaptáció került bemutatásra a szerzőtől az évtizedek során. Előadóested újszerű megfogalmazásban közvetít a molnári világból. Mesélnél erről?
– A Vígszínház és Molnár Ferenc szervesen kapcsolódik egymáshoz, közösen és kölcsönösen sokat köszönhetnek egymásnak. Abban a stílusban és világban, amelyet az intézmény a mai napig képvisel, rendkívül nagy szerepe van a szerzőnek. Izgalmas kísérlet Molnár kapcsán nem színdarabbal, hanem előadóesttel érkezni. A Szülőfalum, Pest nem színdarab, sokkal inkább költői jellegű est, ahol a szövegek és a tematikák egymásba fonódnak, egymásnak adják át ízeiket, színeiket. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mennyire nem válik el egymástól a molnári próza és dráma, valamint a publicisztika. Elképesztő egymásra hatások, inspirációk lelhetők fel ezekben a szövegekben.
Szellemesség, emberismeret, személyesség, líraiság, szenvedélyesség, csodálatos és tűpontos mondatok, ezek lehetnek leginkább jellemzői a szerző publicisztikájának.
Fontos megjegyezni, hogy nem szerettem volna a képet, ami Molnárról él az emberekben, összekenni, vagy túlságosan absztrahálni. A szerző úgy jó, ahogy van, a maga stíljével és utánozhatatlan eleganciájával. Mindenféle elemelés nélkül ma is működik. Itt, a Vígszínházban minden nagyon érvényes vele kapcsolatban. Az ő csatornáján keresztül a ma abszolút megszólítható.
– A zene különösen hangsúlyos, mégsem domináns vagy elnyomó az előadáson. Hogyan írnád le az atmoszférát, amelyet saját zenei szerzeményeid idéznek?
– A zene egy folyamatosan élő, a szövegek között és mellett jelenlévő elem az előadás egészén. A zenei kísérettel reflektálni szerettem volna Molnár zeneszerzői munkásságára, ugyanis ez sem elhanyagolható. Egy háromtagú zenekar kíséri végig az előadást. Tudatosan nem kuplék vagy sanzonok szerepelnek, célom sokkal inkább egy majdhogynem filmes eszközökkel a befogadást segítő zenei analógia létrehozása volt. Zenei téren változatosságra törekedtem, mert a szövegek is nagyon sokszínűek. Molnár sokféle módon fogalmaz, írt vezércikket, tárcát, krokit, glosszát, riportot, interjút, párbeszédes formákat. Széles a skála, hol operaparódia hallható, hol bábszínházi kísérőzene, hol valamiféle melodrámai kíséret.
– Milyen fontosabb rendezőket említenél, akik Molnár darabjaihoz nyúltak? Ha jól tudom, maga a szerző is rendezett itt, a Vígszínházban.
– A rendezői interpretáció fontossága az elmúlt nagyjából négy-öt évtizedben vált fontossá, előtte ez egyáltalán nem így volt, sőt az első időszakokban nagyjából teljesen mindegy volt, hogy ki rendezett. Az 1896-os nyitástól egészen 1917-ig tulajdonképpen minden az alapító, Ditrói Mór nevéhez fűződött, egy beosztott, úgynevezett „előkészítő rendező” – például Mátrai-Betegh Béla, Szilágyi Vilmos, Bárdi Ödön vagy Góth Sándor – segítségével. Az ő nevük nem igazán ismert, miközben szerepük jelentősnek számított egy-egy előadás létrejöttében.
Maga Molnár is rendezte saját darabjait. Érdekesség, félig bulvár, mégis igaz, hogy például A testőr próbáin szeretett bele Varsányi Irénbe. A Vígszínház ünnepelt színésznőjének ekkoriban már férje, gyermekei voltak, de felbolydult közöttük a kémia, amely majdnem tragédiába torkollott. Különös viszony alakult köztük.
A színészek különben nagyon szerették a rendező Molnárt, mert nagyon érzékenyen, empatikusan, ugyanakkor precízen és pontosan tudott velük együttműködni.
Marton László – a molnári világnak nagy tudósa. Külföldön több Molnár-előadást rendezett, mint itt, a Vígszínházban. Szinetár Miklóst kérte fel annak idején, hogy rendezze meg a Játék a kastélybant, Eszenyi Enikő, Lukács Sándor és Kern András főszereplésével, Verebes Istvánt pedig A farkas című darabjára. A 2009 óta futó Marton-rendezés, a Játék a kastélyban nagyon érzékletesen jelképezi, hogy mennyire nem múlt el az idő Molnár felett. Töretlen a sikere, ami a különleges szellemességet, leleményességet tükrözi. Molnár népszerűsége állandó a Vígszínházban.
– Érzékelhető manapság társadalmilag egy erős érdeklődés és nyitás az elmúlt száz év kulturális örökségei iránt, amibe kifejezetten beletartozik a századelő szeretete. Milyen asszociációk, gondolatok merülnek fel benned a jelenség kapcsán? Mi lehet a „nosztalgia” mögött?
– Talán egységesebbnek, esztétikusabbnak tűnik az a világ, nem annyira töredezett, mint a miénk, amelyben jóformán már mindent lehet, mindent szabad. A fésületlenség és eklektika virágkorát éljük. A színházunk épülete és a hozzá köthető érzetek, ahogy az elmúlt 125 évben, úgy ma is plusz tartalmakat adnak a színházba járáshoz. A Vígszínház egy csillogó palota, ahol az egyszerű polgár egy picit megélhet egyfajta emelkedettséget, elvonatkoztatott, kiszakított „énidőt”. Nagyon sokféle társadalmi rétegből, életből, sorsból érkezik ide a közönség estéről estére. Ez a heterogén együttes aztán valamiféle egységben, egységességbe forrva élvezi az illúziót, amit ez a színház és az előadások nyújtanak.
