Valamivel több, mint egy hónapja kapott Soós Imre-díjat Mészöly Anna, a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Bár márciusban hét előadásban, három főszerepben láthatják a nézők, beszélgetésünkben ezekről a feladatokról esik a legkevesebb szó.
– Erre az évadra új társulati portréfotók készültek. Mi volt a fotós, Éder Vera instrukciója?
– Mozogj a térben, állj oda, ahol a legszimpatikusabb. Tulajdonképp csak ennyi.
– Ennyi elég? Ebbe hogyan lehet kapaszkodni?
– Annyit már megtanultam, hogy az ilyen helyzetekben jobb minél inkább ellazulni, és az is segít, ha eldöntöm mire gondolok, és azt képviselnem koncentráltan az adott pillanatban. És még egy: nem kell magamat állandóan kívülről látnom. Ma ez már nem jelent gondot, de korábban egyáltalán nem szerettem, ha fotóznak. Nem vágytam rá, mert nem tartottam itt saját magam elfogadásában, mint most.
– Miskolcon jó néhány helyi és regionális médium van, ahol kíváncsiak rátok. Abból, amit a fotózásról mondasz, azt gondolom, ezt a helyzetet sem volt egyszerű megszokni vagy a magad javára fordítani.
– Idővel ezt is elfogadtam, de kellett hozzá az egészséges önbizalom, és azt is helyre kellett tenni magamban, hogy – tisztelet a kivételnek – mennyi felkészületlen újságíró van. Eleinte ügyetlenebbül, csapongóan csináltam, azt hiszem, mostanra viszont megtanultam, hogyan kezeljem könnyedebben a helyzetet, hogyan fogalmazzak pontosan, és akár kérdésektől függetlenül is át tudjam adni, amit fontosnak tartok.
– Ugorjunk vissza az időben. Mi volt a nagyobb váltás: középiskolából a színművészetire vagy az egyetemről színházba, azaz Kecskemétről Budapestre kerülni, vagy Budapestről Miskolcra jönni?
– Amikor Kecskemétről Budapestre kerültem, sokkal nagyobbat fordult velem a világ. Egy viszonylag zárt közegből jövök, a Színművészetire elsőre vettek fel, azonnal a középiskolából, tehát sok élettapasztalatom nem volt, és nagyon keveset tudtam arról, hogy ki vagyok. Az egyetemen rengeteget alakultam.
– Tudatosan dolgoztál magadon, mások tanácsára tetted, vagy egyszerűen csak így alakult?
– A mi szakmánkhoz szerintem elkerülhetetlen, hogy dolgozzunk magunkon, de ezt a folyamatot szerintem onnan érdemes vizsgálni, hogy a benned meglevő problémák mennyire vonják el a figyelmet a munkáról, a szakmai fejlődéstől. Ha így vesszük, magamtól és tudatosan kezdtem ezzel foglalkozni, mert olyan helyzetekbe kerültem, amikben ez elkerülhetetlen volt.
Ha elég mélyre vagy magasra kerülsz, esetleg te magad leásol, elérsz egy fordulópontot, ahonnan nincs tovább. Megszerettem a fordulópontokat, nagyon jót tesznek, mert ott megszabadulhatsz minden aktuális feleslegestől és valami újat építhetsz fel.
– Mi szólt Miskolc mellett?
– Az, hogy éreztem, hogy igazán gondolkodnak bennem, számítanak rám. Elmondták, hogy lesznek kisebb szerepek is, de az első évadra három főszerepet kínáltak.
– Ami azt jelenti, hogy hisznek benned, tudják, hogy képes vagy ekkora feladatokra. De te is ugyanennyire hittél magadban?
– Sokat kellett tanulnom, például az olyan, kívülről egyszerűnek tűnő és magától értetődő dolgokat, hogy mekkora gesztusokkal kell játszani vagy milyen hangerővel kell beszélni a nagyszínpadon. Ez persze technikai dolog is, de a magamba vetett hit kérdése is. Kell, hogy legyen bennem vágy arra, hogy megmutassam az adott szerepet, illetve azt, hogy ki vagyok én, és ne bújjak el a szerep mögé. Meg az is nagy tanulság volt, hogy a szerénység, az alkalmazkodás és az alázat mellett ehhez a pályához kell némi – jó értelemben vett – pofátlanság is. Mélyvíz volt, de azt hiszem, fönnmaradtam, és ebben szerepe volt a társulatnak is. Jó szándékkal, nyitottan, segítőkészen fogadtak.
– Fel voltál erre készülve arra a terhelésre fizikailag, mentálisan, amit három játszóhely és az egymást követő bemutatók jelentenek?
– Sztereotípiának hangozhat, de tényleg ez a leghálásabb dolog, ami egy pályakezdővel történhet. Kipróbálhattam magam sokféle méretű játszóhelyen, sokféle műfajban és közönség előtt. Gyerekelőadásban, tantermiben, még zenésben is. Ez utóbbi csak azért érdekes, mert bár voltak énekóráink és zenés vizsgáink az egyetemen, de kifejezetten ilyen produkciót nem csináltunk. A zenét a színházban nagyon szeretem, és nem lehet erről „elvágólagosan” gondolkodni, mert egy prózai darabnak is fontos része lehet a zene.
– És arra, hogy a vidéki színházakban minden előadás élete véges?
– Jó lecke. Rengeteg előadás hiányzik, de itt ez a rendszer, el kell fogadni. Folyamatosan tanít, emlékeztet az elengedésre.
Általában nem vagyok maradéktalanul elégedett magammal, de úgy érzem, hogy egy-egy előadásban, például az Édes Annában vagy A velencei kalmárban megmutattam, amit csak tudtam és szerettem volna, mire levették.
A Hermelin Tóth Herminje nagyon közel áll a szívemhez. Csodás munka volt, és minden alkalom izgalmas, új utazás. Még csak öt előadásunk volt belőle, szóval még arrébb van a vége..
– Néhány hete kaptál Soós Imre-díjat. Zárjuk a beszélgetést a kötelező kérdéssel: mennyire számítanak az elismerések, és jelentenek-e felelősséget?
– Nagyon jól esett, amikor megkaptam, váratlanul ért ez a boldog hír. Vágytam egy díjra, de ma már talán kisebb jelentőséget tulajdonítok neki, mint korábban. Sokkal erősebben hittem azt, hogy ez jelenti, hogy észrevettek, hogy ez igazolja vissza, hogy helyem van a pályán. Sok dolog helyre zökkent bennem, magammal kapcsolatban is, és azt hiszem ez az oldódás ezzel függ össze. Zsámbéki Gábor mondata, hogy a színészet hosszú távú pálya, sokszor eszembe jut. Azt nem tudom, hogy maga a díj jár-e külön felelősséggel. A szakmádat illetően kell, hogy legyen benned felelősség, és ha valamire, akkor erre biztosan emlékeztet minden elismerés.
Mészöly Anna
- 2018-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Fullajtár Andrea és Zsámbéki Gábor osztályában. Egyetemistaként játszott a Radnóti Színházban, 2018 óta a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Jelenleg a Mester és Margarita, a Hermelin, A vadkacsa, a Vojáger, a szentivánéjiÁ!, a Hegedűs a háztetőn, a Hamupipőke, az M. A. naplója, a Kasimir és Karoline, az Élektra és a Déjà vu című előadásokban látható.
- Színpadi szerepei mellett játszott A martfűi rém, az Egy másik életben és a Drakulics elvtárs című filmekben.
- 2022-ben Soós Imre-díjjal ismerték el.