Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója is bekapcsolódott a szimfonikus zenekarok helyzetéről szóló diskurzusba a Zenekar hasábjain.
„A szimfonikus zenekar túl egyedi és túl bonyolult egy azt csak szemlélő, és nem működtető számára. Egy kalap alá veszik a szimfonikus zenekart más előadóművészeti formákkal, pedig nem hasonlítható a színházhoz, hiszen nem egyéni rendezői koncepciók megvalósítására társuló művészek változó közössége, hanem kötött zenei alkotások előadására alkalmas művészek szövetsége.
Az egyikben előadásról előadásra változhat a művészi összetétel, az értelmezés, a kémia, és azáltal lesz friss és érvényes az előadás, míg a másikban az összecsiszolódás, az összehangolódás akár éveken át tartó folyamata hozza meg azt az egyedi és érvényes hangot, zenekari jelleget, amely zenei hangzásban megkülönböztet egyikünket a másiktól. Nálunk elemi szükség a társulatépítés. (…)
Nem hasonlítható egy céghez a hagyományos munkavállalókkal, menedzserekkel, hiszen a benne dolgozók egy testként és lélekként kell éljenek és mozduljanak ahhoz, hogy a produktum, amit a piacra dobnak, egy pillanat alatt úgy szálljon el a levegőben, hogy a résztvevők szívében legyen lenyomata. Ez a munkavállaló nem gyárimunkás, és ez a közönség nem fogyasztó, aki lenyeli a hangokat, mint kacsa a nokedlit, hanem előadó és befogadó. A zene miattuk és értük szól. Nálunk nem jellemző repertoárhatás, mint a színházban, a szájhagyomány nem az adott előadást, hanem a társulatot élteti vagy buktatja meg koncertről koncertre. (…)
De túlmisztifikálni sem kell a szimfonikus zenekart, és a benne dolgozókat. Nem kell azt hinnünk, és azt remélnünk, hogy a művészet kívül áll a társadalmi kereteken és hasznosságon, a művész jogállását tekintve nem ugyanolyan munkavállaló, mint a rendezvényszervező. A lényeg épp abban rejlik, hogy a címben szereplő fogalmak mindegyike igaz egy szimfonikus zenekarra. Sajnos abban, hogy a kívülállók megpróbálják egy-egy szóval, egy-egy egyszerű modellel és renddel elintézni az ágazatunkat, nekünk is van szerepünk azzal, hogy mi magunk, az ágazat képviselői sem kezeljük differenciáltan a szimfonikus zenekari intézmény lényegét. (…)
Végérvényesen ki kell mondanunk, és el kell várnunk egymástól, hogy belássuk és beláttassuk, hogy a szimfonikus zenekar nem írható le egy-egy paraméter mentén még akkor sem, ha az a piedesztálra emelt minőségi jelző is az. A minőség szó önmagában nem jelent semmit, ha nem töltjük meg mi magunk tartalommal.”
A cikk teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
