„Mániákusan fontos számomra, hogy ahol én megjelenek, ott több öröm legyen, mint bánat” – mondja. Sokak számára ő Móka Miki, az Égből pottyant mesék mesélője. Örök útkereső. A nyolcvanadik születésnapjára rendezett Őrangyalok személyi igazolvánnyal műsorral barátai, pályatársai ünnepelték őt. Levente Péterrel beszélgettünk.
– A Marczibányi téren, a nyolcvanadik születésnapján ott voltak a színpadon és a nézőtéren mindazok – Budai Ilona, Gryllus Vilmos, a Kaláka, Lovász Irén, Maczkó Mária –, akik meghatározóak alkotói munkássága hatvankettedik évében. Kiket hívott volna még meg, akik már nincsenek itt az életében?
– A gyökereink, elsősorban. Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink a legfontosabbak. Negyven éves magatartáskultúra kutatásom kiindulási pontja az a pillanat, amikor megfoganunk. A másik nagy pillanata az életnek, amikor elbúcsúzunk a földi élettől. Nem az a kérdés, hogy hova kerülünk, hanem hogy mit hagyunk magunk után. Amíg a Marczibányi téren tartott az ünnepség, őseink mind ott biztattak a bárányfelhőkön felettünk.
– Kemény Henrik biztosan ott lett volna az ünneplők között.
– Ott is volt. Hakapeszi Maki bábfiguráját egy diáklány az ölében őrizte egész nap. Az a csodálatos, hogy a nem élő őrangyalaink közül ott voltak a gyökereinkből azok is, akiket az elmúlt hetven évben Magyarországon tiltottak.
– Rákosi Viktor, Szidi és Jenő?
– Igen, Kremsnerből magyarosítottak Rákosira, és akikre nagyon büszke vagyok, de számomra hátrány volt évtizedeken keresztül, mivel soviniszta, nacionalista, irredenta jelzőt kaptak. Dédnagyapám, Rákosi Viktor, a Korhadt fakeresztek, A hős fiúk írója, Sipulusz álnéven humoreszkeket is kiadott. Karinthy Frigyes szerint ő a magyar humor atyja. Dédnagynéném, Rákosi Szidi, Viktor testvére a Nemzeti Színház örökös tagja volt, magán színiiskolája számos elismert művészt nevelt, Rejtő Jenő is tanult nála. Szidi néném fia, Beöthy László, Fedák Sári felfedezője, több színház igazgatója volt, aki a Fészek Klubban a kártyaasztal mellett, aranyóra láncán egy zálogcédulával fordult le a székről. Ezért kellett megfogadnom édesanyámnak, hogy szerencsejátékot nem játszom, s bár szenvedélyes kártyás voltam, nagyobb tétben soha nem játszottam.
A „szent család” feje, dédnagybácsim, Rákosi Jenő az első magyar nyelvű színházat hozta létre, ő fedezte fel Blaha Lujzát. Egész alakos bronzszobra a New York palotával szemben állt, a háború után a Sztálin szobor egyik csizmájaként hasznosították. Kiskorom óta meghatározó figurája az életemnek. Klebelsberg Kunó írt előszót sokkötetes életművét méltatva. Blaha Lujza a „nemzet csalogánya”, én a nemzet Móka Mikije lehettem, amiért külön hálával gondolok rájuk, és produceremre, a Teremtőre.
– Hogy hagyott nyomot az életén, a pályáján mindez: az elhagyott szülőhelye, Nagyvárad, az édesapa, aki állami és királyi ügyész volt, és aki politikai okok miatt többször ült börtönben? A felmenői anyai ágon?
– Három meghatározó városa van az életemnek, egyik a szülővárosom, Nagyvárad. Nyolcvan évvel ezelőtt ott keresztelt meg Túrmezei Sándor evangélikus lelkész. Testvére, Túrmezei Erzsébet diakonissza, ihletett költő. Negyvenötben Nagyváradról családunk Salzburgig menekült, onnan érkeztünk vissza Szekszárdra. Az ottani meghatározó iskolás éveimre hálával emlékszem, innen kerültem fel tizennyolc évesen Budapestre úgy, hogy előtte a Dunántúli Középiskolák Biennáléjának vers-és prózamondó versenyét nyertem meg, de aranyat nem kaphattam, mert a zsűrielnök szerint még nem találtam meg a saját eszközeimet. Édesapám, Dr. Levente István azokban az órákban szabadult a márianosztrai börtönből mint hazaáruló, 56-os ellenforradalmár. Így nem vettek fel a Színművészetire.
– A mai napig fáj, hogy politikai okokból utasították el?
– Ezek hatalmas ütések. Példaképem édesapám, akit folyamatosan meg akartak alázni, háttérbe szorítani. Ez nem egyszerűen fájdalom, sokkal veszélyesebb, lelki megpróbáltatás. Ezek miatt is többek között az olvasásba menekültem, a könyvtár ma is fontos kisközösségeim egyike.
Az egyik gimnazista koromban olvasott könyvből idézek egy mondatot, ami célkitűzése lett az életemnek: „Édes a bosszú, de legjobb hidegen” Attól kezdve engem nem lehetett nem derűsen látni.
A gimnáziumban az „öreg” volt a becenevem. Három jó barátommal állandóan az erdőt jártuk. Sok fontos dologra tanított meg bennünket édesapám. Az üldözési mániámat negyven éves korom után tudtam csak óvatossági mániává transzponálni és a bosszúvágyamat elengedni.
– Budapestre kerülésekor a Bábszínházhoz vették fel, ami életre szóló viszony lett.
– Tizennyolc évesen vettek fel a Stúdiójába segédszínésznek, nem kértek káderlapot. Dr. Szilágyi Dezső igazgató és Vámos László rendező osztályába, bábszínész,-pantomim művészképző stúdióba járhattam hétfőnként, a többi hat napot reggeltől estig a színházban és az ország kultúrházaiban dolgoztam végig, kilenc éven keresztül. Évadonként háromszázötven előadáson szolgáltam.
Majd 1970-től nyolc évad a Fővárosi Operettszínházban, 1980-tól a Mikroszkóp Gyermekszínpadának műfajteremtő tizenöt évét remekeltük Döbrentey Ildikó-Gryllus Vilmos alkotótársaimmal.
Mániákusan fontos számomra, hogy ahol én megjelenek, ott több öröm legyen, mint bánat, több hasznot hajtsak, mint kárt okozzak. Ennek feltétele, hogy hatvan éve nem késtem el, nem maradt el sem művészi, sem tanítói, sem közéleti szolgálatom. Ehhez a mai napig ragaszkodom.
– A Zsebtévében, az Égbőlpottyant mesékben, a Ki kopog? műsoraiban egyfajta apamintákat közvetít?
– Remélem. A felelős férfi példaképet, akinek nem a világmegváltás a feladata. Nekem az a feladatom, hogy azon a kicsiny területen, amiért én vagyok felelős, rendet tartsak, derűvel fűszerezett biztonságot teremtsek. Ez a cél, időnként újratervezést igényel.
Negyven éves koromban eltemettük második fiúnkat, Marcit is. Ekkor kezdtem el az éretlen felnőttségből az érett felnőttségre törekedni, magatartáskultúra kutatással foglalkozni, amiben harminc éven át nagy segítségemre volt Id. Dr. Hafenscher Károly lutheránus lelkész, szinte pótapám, lelki, szellemi vezetőm. 1986-tól a Gyógypedagógiai Főiskolán kezdtem el Dr. Csányi Yvonne felkérésére Viselkedéskultúra fakultáció keretében tanítani. 2002-ben Dr. Kopp Mária bátorított a Magatartáskutató Intézetben, majd a Nyíregyházi Főiskola protestáns hittantanári szakon tanítottam, végül a három kötetes – TÚLÉLŐTRÉNING 3D Természet-Teátrum-Transzcendens – munkafüzetben foglaltam össze addigi eredményeimet.
– Ennyi tragédia után, hogy lehetett nem hátat fordítani a gyerekműsoroknak? Mi adott erőt?
– Ráébredtem, hogy hatalmas a felelősségem. Rádöbbentünk Ildikóval abban a néhány évben, mi nem elvesztettünk két fiút, hanem hogy az akkor hatéves édeslányunk, Dorka mellett, több millió, magyarul is értő gyerekért tartozunk felelősséggel.
– A felelősség, szinte minden mondatában ott van, nagyon fontos az ön számára. Döbrentey Ildikóval közösen írt könyvükben – Őrangyalok személyi igazolvánnyal – Sorsfordító találkozások – minek a szimbóluma a személyi igazolvány?
– Ildikóval mi nemcsak láthatatlan őrangyalokkal vagyunk körülvéve fogamzásunk óta, hanem olyan jótevőkkel, akiknek biztosan van, vagy volt érvényes személyi igazolványuk. Ilyen sorsfordító eseményként éltem meg, amikor tizenkilenc évesen behívtak katonai sorozásra. A Bábszínház akkori gazdasági igazgatója, aki korábban a Ferihegyi repülőtér komisszár főparancsnoka volt, kisfiával többször is látott a bábelőadásokon. A kisfiú rajongott értem, mondta az apjának, miért viszik Pétert katonának, amikor neki a színházban kellene játszania. Valahogy így intéződött el, hogy kiselejteztek azzal, hogy nagyobb szükség van rám a Bábszínházban, mint a Néphadseregben. Azóta ismerem fel a látható őrangyalaimat.
– A sorsban való hit, egyáltalán a hit mennyiben határozza meg az életét?
– Nem a sorsba, hanem a Teremtőbe vetett hit. Ez a hit, bizonyosság. Én nem csak idealista ösztönlényként önérzeteskedem, nem csak racionalista észlényként öntudatoskodom, hanem realista társaslényként, rendíthetetlen önbizalommal vallom a Teremtőt produceremnek. Most, hogy a TRANSZCENDENS alcímű, harmadik kötete is megjelent a negyven éve íródó TÚLÉLŐTRÉNING 3D munkafüzeteimnek, ezekkel a láthatatlan értékekkel teli kérdésekkel is találkozhatunk. 1994-ben Püspökszentlászlón, elsőként Jelenits István atya olvasta el a magatartáskultúra köteteimet megelőző, harminckét oldalas gondolataimat, az éretlen és az érett felnőttségről. Annyit mondott, folytassam. Ezzel a támogatással születhetett meg, a 2021-ben megjelent három kötetes munkafüzet. A magatartáskultúra ma már akkreditált tantárgy, amerre járok művészként, vándortanítóként, a Kacagó koncertjeimen, a felsőfokú intézményekben, ez napi feladatot jelent nekem. Közéleti emberként a Döbrentey Ildikóval közösen kitalált lelkiderű gyakorlatokon is terjesztem. Azt hiszem, erre mindenkinek szüksége van, hogy éretlen felnőttségében érett felnőtti értékeket próbáljon gyűjtögetni.
– Beszélt arról, hogy szenvedélyes ember, többféle szenvedélye van, ugyanakkor elképesztően fegyelmezett. Hogy fér el ez egymás mellett?
– Egyensúlyozva. Így szoktam le szenvedélyes dohányosként egyetlen óra alatt a cigarettáról hatvanévesen. Soha többé nem hiányzott. Szeretem a minőségi italokat, egy-egy pohárral minden nap megiszom. És persze, a nők. Kisfiú koromtól rajongással nézem őket, bókolok nekik, de udvarolni csak a feleségemnek szoktam. A házassági szövetségem, a Teremtő előtt tett ígéretem szerint, szent. Alkohol, dohány, nőrajongó ember vagyok, mértékletesen.
– Ez nem csak mérték, érték is, értéket közvetít, tanít évtizedek óta.
– A magatartáskultúra összefoglalása, csúcspontja, hogy három lelki érték van a Transzcendens kötetemben a társaslénység alátámasztására és gyakorlása bátorságához.A három láthatatlan érték a Kísértő, a Teremtő és a Csoda.
– A barátság, házastárs, alkotótárs, munkatárs – úgy tűnik, nagyon fontos értékei, kísérői az életének.
– Több mint fontos, természetes! Ezek az értékek alkotják az egészséget. Az összetartozó részek egészségét.
– Mennyire „egészség” az elmúlt nyolcvan éve?
– Az emberi magatartáskultúra lényege, hogy amikor rádöbbenek, miszerint éretlen felnőtt vagyok, attól kezdve igényem, hogy érett felnőtté váljak. Negyven éve igyekszem, Ildikóm pedig biztat, hogy még nem vagy érett felnőtt, de a törekvés már kisugárzik. Minden nap fohászkodom, hogy aznap reggeltől estéig ne ellenségként, ne ellenfélként, hanem útitársként viselkedjek azon a négyszögölön, ahol megfordulok. Este pedig együtt köszönjük meg az útmutató, oltalmazó, megbocsátó Teremtőnk szeretetét…
