Az értékteremtés és hagyományörökítés fontos a Magyarországon élő venezuelai-magyar közösségnél. A szervezet példaértékű lelkesedéssel teljesíti küldetését, amelynek legfőbb célja a venezuelai-magyar kapcsolatok elmélyítése és a kulturális közösségépítés. Az egyesület egyik alapító tagjával és jelenlegi elnökével, a magyar származású Diego-Fedor Alice-szel és Juan Ladera rendezvényszervezésért felelős, és szintén alapító taggal beszélgettünk, akik küldetésük mellett megindító személyes történeteikről is meséltek annak kapcsán, hogyan kerültek Budapestre.
– Venezuela zenében, énekben és táncban címmel került megrendezésre 2024 júniusában egy nagyszabású és különleges esemény, amelyen többek között a fiatal korát meghazudtoló érettséggel és szenvedélyes tehetséggel megáldott Sofía Rodríguez hárfaművész és María Beatriz Rosell amatőr énekesnő is fellépett. Az esemény a Venezuelai-Magyar Egyesület (VEHU) szervezésében valósult meg. Hogyan és miként merült fel az ötlet a szervezet megalapítására?
Diego-Fedor Alice: Körülbelül 10-12 évvel ezelőtt egy erős elvándorlási hullám indult Venezuelából Magyarországra, egyre több fiatal talált otthonra Budapesten. Az elvándorlás a latin-amerikai országban kialakult kritikus helyzet miatt indult el: óriási az infláció, a bűnözés, ugyanakkor gyógyszer- és infrastrukturális hiány is van. Hihetetlen összefogás alakult ki az emigrációba kényszerült, Magyarországon otthonra, letelepedésre, boldogulásra és boldogságra talált emberek között.
Magyar származású vagyok, itt születtem és éltem Budapesten nyolc éves koromig. Amikor 1956 januárjában, családegyesítés jogcímen Caracasba kerültem, egy hihetetlen gazdasági, társadalmi fellendülésben volt az ország, mi több, Dél-Amerika leggazdagabb országa volt. Nem elfelejthető, hogy annak idején Venezuela mennyire nyitottnak bizonyult, és milyen könnyen tudtak a bevándorló magyarok boldogulni és boldogok lenni ott. Most, a visszatelepedésemkor szerettem volna valamit ebből visszaadni, átadni. Egy Budapesten tanuló venezuelai egyetemista fiatalember ötlete révén, másik három venezuelai fiatallal (köztük két fiatalasszony, magyar férjjel), nem sokkal megismerkedésünk után, 2019-ben megalapítottuk a Venezuelai-Magyar Egyesületet. Legfontosabb küldetésünk a kultúrák közötti hídépítés, a tradícióink éltetése, illetve a hagyományok és értékek megismertetése.
– Hogyan épül fel a VEHU?
DFA: Teljesen a magyar egyesületi jogszabályoknak megfelelően: elnök, alelnök, pénztáros, ezeken kívül pedig munkabizottságokon belül végezzük a munkát. Van kulturális, szociális, rendezvény és szabadidő-szervezéssel foglalkozó bizottságunk, valamint egy a „jó venezuelai és a jó magyar” értékrendszer alapján működő, magyarra kicsit nehezen fordítható névvel rendelkező bizottságunk, amit mi „Comisión Ciudadana”-nak (Polgári Bizottságnak) nevezünk. Fontos megjegyezni, hogy egyesületünkben teljes mértékben önkéntes alapon dolgozunk. Nagy öröm, hogy hamarosan egy saját székhellyel is rendelkezhetünk majd. Három évvel ezelőtt nyújtottunk be egy pályázatot a XII. kerületi Önkormányzathoz. Sok-sok munka után úgy néz ki, szeptemberben ünnepélyesen is megnyitjuk a Casa VEHU nevű székhelyünk a Böszörményi úton, amely hivatalosan is a Venezuelai-Magyar Kulturális és Közösségi Központ lesz.
– Milyen programok valósulnak meg a VEHU szervezésében, és hogyan kapcsolódhatnak az érdeklődők?
Juan Ladera: Számos eseményünk van, mindenféle műfajban. A programok fókuszában leginkább történelmi és kulturális évfordulók állnak. Az eseményeink nyitottak, minden érdeklődőt szeretettel várunk. Legutolsó programunk július 6-án volt, egy most már hagyományos piknik keretében a Margit-szigeten. A venezuelai függetlenség napját ünnepeltük. Ugyanis 1811. július 5-én volt, amikor Simon Bolivar és Francisco de Miranda vezetésével Caracasban kikiáltották a köztársaságot, amely a spanyol gyarmatosítók alóli felszabadulást jelentette. A pikniken mindenféle venezuelai finomságot lehetett kóstolni, valamint kulturális műsorral is készültünk, mely felidézte a függetlenségi nap eseményeit. De nem csupán azt tartjuk fontosnak, hogy a magyar társadalommal megismertessük kulutrális értékeinket, hanem hogy a venezuelaiak is minél több magyar történelmi és más vonatkozású ismeretekhez jussanak. Ilyen például az 1956. október 23-áról, illetve az 1848-as szabadságharcról szóló megemlékezésünk.
A közösségünk rendez továbbá városon belüli mini túrákat is, voltunk például március 15-e alkalmából a Nemzeti Múzeumban. Szoktunk szervezni továbbá egynapos kirándulásokat, így jutottunk el Tokajba, Tihanyba, a Busójárásra és Hollókőre. A karácsonyt a venezuelai hagyományok szerint ünnepeljük. Tánc, ének, mulatság. Mi úgy értelmezzük ezt, mint egy születésnapot, Jézus születésnapját.
Fontos még megemlíteni az u.n. társcsoportjainkat. Ezek közé tartozik a Magyar Cserkésszövetségben is leigazolt „Orinoco” Cserkészcsapat, a 6 tagú „Ensamble Catatumbo” zene együttes, a „Roraima” Néptánc Együttes, a „Los Andes” énekkar és a „Húszares” Kosárlabdacsapat. Ezeken kívül a tágabb közösségben még számos zenei tehetség van, mint például az „Alma Latina”, ahol együtt zenél, énekel a venezuelai édesanya, a magyar édesapa és a jövő nagy tehetsége, a már itt született 14 éves fiú gyermekük is. Vagy a nagyon népszerű JazzAmband nevű tánczene együttes. Ezek mind gazdagítják köszösségünk életét.
– Alice, említette, hogy magyar származású, és nem sokkal a második világháború után került Caracasba. Mesélne erről?
DFA.: Budapesten születtem a második világháború után. A szüleim elhagyták az országot és a venezuelai Caracasban telepedtek le. Nagyon veszélyes lett volna nekik egy kisbabával menekülni, ezért úgy döntöttek, hogy én egyelőre itthon maradok, és csak később csatlakozom majd hozzájuk. Drága nagyszüleim neveltek Budapesten, csodálatos, gondoskodó emberek. 1956 januárjában kerültem ki Caracasba a nagymamámmal. Nyolc éves voltam, amikor „bemutattak” a szüleimnek és két fiútestvéremnek. Furcsa az élet! Gyorsan beilleszkedtem. Kezdetleges, de erős magyar közösség élt kint akkor a venezuelai fővárosban, illetve, ahogy már mondtam, gazdasági és társadalmi fellendülés jellemezte az országot. Néhány éven belül megalakult a Magyar Ház is. Ez egyébként Latin-Amerika legszebb magyar háza, a mai napig létezik. Jól és boldogan éltünk.
– Egy „kis” németországi kitérő után milyen volt ismét Caracas?
DFA.: A gimnáziumi éveimet Burg Kastl-ban töltöttem, a híres németországi magyar történelmi iskolában. Az intézmény a háború utáni magyar emigráció egyik szellemi fellegvárának számított. Úgy alakult később, hogy az egyetemet is Németországban végeztem. Még ezekben az években ismerkedtem meg egy kedves spanyol fiúval, aki aztán a férjem lett. Később kikísért Venezuelába és ott maradtunk. Édesanyám és én is rendkívül fontosnak tartottuk, hogy éltessük a magyarságot, a gyerekeimmel is mindig magyarul beszéltem. Szerencsém volt, mert a férjem ebben teljes mértékben támogatott. Teltek az évek, boldogan, jólétben éltünk, én a caracasi műszaki egyetem nyelvszakán dolgoztam, angol és német nyelvet tanítottam. Aztán jött egy olyan rendszer, amely szinte ellehetetlenítette a mi életünket (is). Őrületes inflációt, elszegényedést hozott magával, és a személyes biztonság teljes hiányát. A gyermekeim diploma után igazából jövőkép nélkül maradtak Venezuelában, a szülőhazájukban. Ezért úgy döntöttek, hogy diplomázás után átjönnek Európába, a fiunk Spanyolországban, a lányunk itt Magyarországon telepedett le. Pár év múlva kezdtek érkezni az unokák, így úgy gondoltuk, mi is visszaszármazunk. Mára már közel 8 millió ember hagyta el az országot a lehetetlen körülmények miatt. Most itt alakítunk egy összetartó venezuelai közösséget, mint amilyen a magyar közösség volt Caracasban.
– Juan, úgy tudom, te is a kritikus helyzet miatt döntöttél úgy, hogy elhagyod a hazádat. Miért Budapestre esett a választásod?
JL: Rendkívül súlyos helyzetek uralkodnak Venezuelában manapság társadalmi, gazdasági és politikai szinten egyaránt. Amivel nap mint nap szembesülni kell, az nem egy méltó emberi élet perspektívája. Kincs számomra, hogy itt Budapesten például kiléphetek az utcára a lakásomból anélkül, hogy attól kell félnem, vajon hol és mikor támadnak meg. Azt kell mondanom, hogy nagyon nagy a kontraszt a jelenlegi realitás és a turisztikai vízió között Venezuelával kapcsolatban. Sok ország felmerült bennem, amikor eldöntöttem, hogy új életet kezdek külföldön. Vannak ismerőseim Mexikóban, Floridában, Spanyolországban, nyilván ezek a helyek is szóba jöttek, de valahogy a sors közbeszólt. Budapest már elsőre magával ragadott. 2014-ben jártam itt először. Tetszett a légkör, ami azonnal megfogott és a munka, amit kaptam. Pénzügyi-gazdasági területen dolgozom. Egy itteni barátom segített többek között a letelepedésben és természetesen a VEHU Egyesület. 2016 óta élek itt hivatalosan. Életem egyik legszebb ajándéka, hogy megtaláltam ezt a helyet, és azokat a kedves, nyitott embereket, akikből idővel aztán kollégák, barátok, szövetségesek lettek. Erős vonzódást és kötődést érzek itt mindennel kapcsolatban, szeretek itt élni. Lelkileg, mentálisan nagy segítségemre van a venezuelai-magyar közösség megtartó és összetartó ereje is, amely által lehetőségünk van a kultúránkat, gyökereinket éltetni, tartani. Sok tervünk és célunk van a jövőre nézve az egyesülettel, amelynek fontos része a közösségépítés és az egymásra való odafigyelés, segítség, valamint a kulturális építkezés.
