Nemrég került a mozikba Szimler Bálint első egészestés filmje, a Fekete pont, melynek egyik főszereplője, Mészöly Anna nyerte el a legjobb színésznek járó díjat a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon. A Revizor önismereti utakról, kompromisszumokról és az elismerések fontosságáról beszélgetett a színésznővel.
– Sok helyen beszéltél arról, hogy a szüleid féltettek a színészi pályától. Amikor valakit a közvetlen környezete sem támogat céljai elérésében, az talán a többiekhez viszonyítva is óriási motivációt adhat neki. Nálad is így volt?
– Igen, nagy felhajtóerő volt számomra a helyzet. Úgy éreztem, hogy ha kell, egyedül csinálom végig, de mindenképp kitartok és küzdök a vágyamért. Dacos és makacs voltam, mert nagyon szerettem volna az egyetemen tanulni, és egyáltalán nem értettem, miért nem lehet legalább megpróbálni, miért a félelem a vezérlő elv a támogatás helyett.
(…)
– Nyilván nagyon pozitív, ha az ember tudatosabbá válik önmagával kapcsolatban, de volt olyan is, amikor egy munka negatív felismerésekkel járt számodra? Hogy lehet ezeket a megfelelő polcra helyezni, kapnak ezzel kapcsolatban segítséget a színészek?
– Hogyne, a legmélyebb, igazi énünk felé vezető úton sokféle tapasztalás vár ránk. Számtalan olyan eset volt egy-egy munka során is, hogy kevésbé rokonszenves oldalaimmal szembesültem, például félelemre, kisebbségi érzésre figyeltem fel. Meg kellett küzdenem magammal, és ezen az úton többek között olyasmivel is, amivel nehéz harcolni, hiszen megörököltem. Mindez elvezethet a fejlődéshez. Az egyetemen kevés segítséget kaptunk arra vonatkozóan, hogy milyen a kapcsolatunk magunkkal, legfeljebb indirekt módon jutott el hozzánk iránymutatás, pedig szerintem ez az alapja mindennek. Nekem voltak is ebből gondjaim, csináltam olyasmit, ami a mából visszanézve nagyon kockázatosnak tűnik, épp ezért komoly tanulság marad.
– A miskolci színház, ahol te is társulati tag vagy, tulajdonképpen egy sziget a mostani magyar kőszínházi világban. Belülről is így érzitek? Mik a különlegességei a miskolci működésnek?
– Szerintem itt egy igazi gondolkodó alkotóközösség működik, amelyben szenvedéllyel, kíváncsisággal, odaadással végezzük a munkánkat. Mindezt egy olyan városban, ahol az embereknek különösen fontos a színház. Különleges emellett, hogy évadonként változik a teljes repertoár, és bár persze vannak több éve futó előadások is, de azért az előbbi a jellemzőbb, így a legtöbb darabot csak egy évadban játsszuk. Ezzel színészként rendben kell lenni, el kell fogadni, hogy egy-egy szerep nem fog két-három éven keresztül érlelődni, akár velünk együtt fejlődni, hanem belátható időn belül el kell tőle búcsúzni.
(…)
– A Fekete pont kapcsán majdnem minden stábtag elmondja, hogy különleges improvizációs technikával forgattatok, ami mindenkit új kihívás elé állított. Te hogy élted ezt meg?
– Filmezés terén szinte teljesen új volt számomra ez a módszer, de nagyon élveztem. Szabad, valós helyzetek, pillanatok születtek általa. Bálint mindig elmondta az alaphelyzetet az adott jelenetben, motivációkat adott a szereplőknek, néha egy-egy mondatot is, amit fontosnak tartott, ezután elkezdtük csinálni, addig, amíg olyan sűrű és pontos nem lett, amilyet látni szeretett volna.
(…)
– Bár a film központi témája az oktatás, Szimler Bálint elmondta, hogy szeretné, ha a történet általánosabb érvénnyel is bírna. Én úgy értelmeztem a karaktered, hogy ő egy olyan fiatal nő, aki alkatilag nem biztos, hogy lázadó típus, de a környezete rákényszeríti arra, hogy erélyesebben lépjen fel. Te is hasonlóan érezted?
– Juci nagy dilemmával küzd a történetben, mert bár szeretne szólni, valószínűleg tényleg van az alkatában egyfajta visszafogottság, egy adott ponton azonban a maga módján, de mégis kiszakad belőle minden. Erről a visszafogottságáról egyébként sokat beszélgettünk Bálinttal, mert ahogy említettem, én azt éreztem, hogy itt-ott harciasabbnak kellene lennie. Sokszor kérdeztem is, hogy ha ő egy ellenpólus, akkor nem kellene többször felszólalnia? De Bálint mindig azt válaszolta, hogy ezzel a karakterrel szeretné bemutatni, hogy ilyenek vagyunk, ez a valóságunk. Nem szólalunk fel, tűrünk, ameddig bírjuk.
(…)
– A Fekete pont a Locarnói Filmfesztiválon debütált, ahol téged választottak a legjobb színésznek, illetve azóta Junior Príma Díjat is kaptál. Hogy csapódnak le benned az elismerések, tudsz nekik felszabadultan örülni?
– A locarnói díj kapcsán nagyon meglepődtem, már itthon voltam, amikor felhívott egy svájci szám, sejtelmesen érdeklődött, hogy hol leszek a díjátadó napján, végül Osváth Gábor producer derítette ki, hogy miről is van szó. Eufórikus állapotba kerültem, kellett idő, amíg tudatosítottam, mi történt. Az elismerés jól esik az embernek, főleg, ha tényleg beletette szívét-lelkét a dologba, és egyben ösztönző, motiváló is a továbbiakra nézve.
Az interjú teljes terjedelmében a Revizor honlapján olvasható.
