Till Brönner világszerte ismert jazztrombitás ezúttal egy másik műfajban, fotósként mutatkozik be a Ludwig Múzeum kiállításán. Ahogy az képeiből is kitűnik, többször járt már hazánkban, így a művészt az Identitás–Európai Látkép tárlat kulisszatitkairól kérdeztük, de szó esett a portréfotózás kihívásairól, a zene és a fotózás találkozásáról is.
– Mi alapján állt össze a budapesti kiállítás anyaga? Mi volt a rendezőelv?
– Zenész és fotográfus vagyok, így nem meglepő, milyen sok zenész vagy művész látható a kiállítási anyagban. Emellett azt gondolom, hogy a tárlat a kontinensről is felvázol egy portrét. Ez egy évek óta tartó projekt, egy hosszú utazásm, és ahogyan az látható, korántsem ért véget, hiszen még csak néhány aspektust jártam körül. Magyarország a harmadik helyszín, vagyis még nagyon az elején járunk ennek a gondolatnak a bemutatásában. Az elképzeléseim szerint ahogy a kiállítási anyag egyik országból a másikba költözik, úgy fog átalakulni minden alkalommal. A közös nevező azonban nyilvánvalóan kiderül majd. Úgy hiszem, a művészeknek van egy különleges, valójában észbontó módjuk arra, hogy kapcsolódjanak egymással és áthidalják azokat a dolgokat, amelyek elválasztják egymástól az országokat vagy kultúrákat, amelyek valójában nagyon is közel állnak egymáshoz.
– Nagyon érdekesnek találom, hogy a nemzeti identitás, illetve az országok identitásának kérdését főleg zenészeken keresztül vizsgálja, hiszen ők sokat mozognak nemzetközi közegben. Azt gondolnám, számukra néha nehéz lehet az integritásuk, nemzetiségük, a gyökereik megőrzése a folyamatos utazás alatt.
– Igen, azt hiszem, értem, mire gondol. De természetesen pontosan tudom, melyek bennem a német részek. Néha szeretem őket, néha nem annyira. Az azonban nagyszerű, hogy a beszélgetések és az együttműködések hatására kihoztam magamból a lehető legjobb németet. Rengeteg fenntartás és klisé létezik, de minden németekről szóló klisé mögött sok igazság is van. És épp emiatt csak úgy fejlődhetünk, ha más országok tükrében nézzük magunkat.
Soha nem felejtem el, hogy amikor Amerikában éltem, hányszor kaptam meg, hogy „Ne legyél már olyan átkozottul német!” Eleinte nem értettem, miről beszélnek, de elmagyarázták. El kell utaznunk, hogy rájöjjünk, kik is vagyunk valójában. Biztos vagyok benne, hogy ez a magyarokra is igaz. Elutazni valahová, ahol valakinek van egy elképzelése rólad, amit aztán meglát benned, mindig vicces.
– Szükséges, hogy egy jó portréhoz ismerje az alanyt? Segített a munkája során, hogy korábban már dolgozott együtt a művészek egy részével, akik a kamerája elé kerültek?
– Szerintem nem szükséges ismerned azt, akit fotózol, ahhoz, hogy jó kép készüljön. Természetesen megkönnyíti a dolgot. Sokan azért fogadnak el, amilyennek zenészként megismertek, így nem félnek tőlem. Azonban sok olyan felvétel is látható a kiállításon, ahol időpontot kellett kérnem az illetőtől, és ahol az ajtók nem nyíltak volna ki olyan könnyen vagy olyan szélesre, ha nincs ez. Az alapvetésem, hogy kapcsolatot teremtsek az emberekkel, hogy megnyissam őket a művészet segítségével.
Az is előfordul, hogy akit megkeresek egy fotózás miatt, végül nem fogadja el a felkérést. Ez is egy létező jelenség. Ráadásul olyasmi, amit fotósként egy kicsit nehezebb is kezelni, mint zenészként, mert a zene könnyen kapcsolatot teremt. Ha szereted valakinek a munkáját, akkor valószínűleg jól ki fogtok jönni, könnyen együtt tudtok dolgozni. A fényképezés és a fényképek ezzel szemben nagyon személyes természetű dolgok, és nem minden művész vagy híresség szereti, ha fotózzák. Sokan utálják.
– Ez nagyon érdekes, hiszen ezek az emberek hozzá vannak szokva, hogy megmutassák magukat valamilyen formában. Mit gondol, talán éppen emiatt veszik komolyabban a róluk készült felvételeket, vagy tudatosabbak a magukról mutatott kép kapcsán?
– Szerintem minden ember számára mást jelent a fényképezés. Vannak, akik halálra vannak rémülve, és rettegnek a róluk készült képektől. Mások nagyon nyitottak, és nem tudnak betelni azzal, hogy fotózod őket. Fotósként az a dolgom, hogy legyen A és B tervem is, mert, ha az A bejön, az nagyszerű, de néha be kell érnünk a B-vel. El kell fogadnom, ha valaki izgul, de ki kell hoznom a helyzetből, amit lehet, és olyan benyomást kell keltenem, mint aki tudja, mit akar, és néhány másodperc után el is tűnök, mert megvan, amit akartam. Minden alkalommal, amikor fotózom, azt próbálom elérni, hogy a velem szemben ülő elengedje magát. Ha én magam is ideges vagyok, akkor minden szétesik.
Amikor pedig visszanézem a felvételeket, amiket készítettem, akkor nagyszerű azt látni – különösen úgy, hogy néhány perc alatt fotók százait lehet elkattintani –, hogy az esetek 90 százalékában az első képet választom. A fotózásnál bízhatsz benne, hogy boldogulsz azzal, hogy megmutatod a személyiségedet és jó formában vagy, már a kezdetén, mert többnyire az elején jön össze az a felvétel, amit szeretnél.
– Ez úgy hangzik, mint az improvizáció a jazzben.
– Teljes mértékben. A legnagyobb különbség a zene és a fotózás között, hogy az előbbi egy „most vagy soha”-biznisz. Vagyis amikor felsétálok a színpadra egy városban, akkor arra a pillanatra készültem, nincs második esélyem. Legalábbis nem azon a helyszínen, nem abban a szezonban, nem akkor. Ez egyfajta jó értelemben vett nyomást is jelent, hogy formában legyél.
A fotózás egy kicsit egyszerűbb, mert természetesen fel kell készülnöd és alkalmazkodnod kell a körülményekhez, többek közt ahhoz, hogy valaki nem örül annak, hogy fényképezed, de később bármikor meg tudod mutatni a munkádat. Ha kattintottál száz képet, nem kell sietni, elmehetsz nyaralni. Amikor visszajössz, még mindig megnézheted a felvételeket, és valószínűleg egy kicsit jobban fogod tudni, melyiket mutasd meg, és melyiket tartsd meg magadnak.
– Művészként mit ad önnek a fényképezés, és mit kap a zenéléstől?
– Mindkettő rengeteg örömet ad. Úgy értem, az álló képek nézegetése nagyon ritka és régimódi foglalatosság, hiszen körül vagyunk véve mozgóképekkel, kis klipekkel, ilyesmikkel, de állni egy múzeumban és nézni egy fotót, ami nem szökik el előled, hanem szembenéz veled, az, hogy megvizsgálhatod a fotót – kivételes adomány manapság. Szerintem sokkal többet kapunk egy álló képtől, mint egy filmtől, ami megmondja a nézőjének, mit gondoljon.
– És mi a helyzet a zenével?
– A zene olyan, mint egy folyamat. Egy „most vagy soha”-jelenség. Amikor fotózok, akkor a zeném is jelen van a képen. Talán egy kicsit sajátos ez a megfogalmazás, de azt hiszem, érti, mire gondolok. Ha nem félsz a hirtelen változástól, akkor nagyon jó jazz-zenész lehet belőled. Én nem félek a hirtelen változástól, de attól sem, hogy haladjak az árral. Nem félek tőle, hogy megváltoztassam az elképzelésemet a színpadon egy pillanat alatt. Ebben a tekintetben sok közös van a zenélésben és a fotózásban.
– Ha jól sejtem a képei alapján, több alkalommal is járt Magyarországon. Vakáció vagy munka miatt utazott ide?
– Valójában mindkettő. Nem hiszem, hogy hízelegnem kell a magyaroknak azzal kapcsolatban, hogy milyen nagy a befolyásuk a művészetek és a szórakoztatóipar területén világszerte. A jazznek nevezett zene, amit annyira szeretek, számos szállal kapcsolódik a világnak ehhez a feléhez. Megbízható tanulmányok készültek arról, hogy a jazz Amerikában született, azonban az a véleményem, hogy a jazz gyökerei innen erednek. Az itteni zenészek művészeti vénájába becsatornázódnak a kulturális értékek, és megmutatkozik, hogy az improvizáció nem szükségszerűen csak a jazz sajátja. Természetesen a jazz fő összetevője az improvizáció, de a rögtönzés máshol is megtalálható.
– Például a barokk zenében…
– Igen, néha arról álmodozom, hogy hallhatom, ahogy Johann Sebastian Bach játszik az orgonán, és tanúja lehetek, ahogy ott helyben hoz létre valamit, improvizál. Ez fenekestül felforgatná a világot. De a legfontosabb dolog, hogy mint zenészek és alkotók imádunk kapcsolódni. Mindig azt választom, hogy részt vegyek valamiben, kapcsolódjak valamihez, ahelyett, hogy távol maradjak. Teszek egy próbát, mert megvan a képességünk az egyesülésre és az újraegyesülésre.
Az egyik Németországban élő művész, Leslie Mándoki a mestere ennek, hogyan hozzon össze különböző nemzetiségű, személyiségű embereket, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazokon az ötleteken osztoznak, mert ez is egy tehetség. Nem elég, ha zenei tehetséged van. Kell, hogy legyen bátorságod és erőd, hogy összehozz embereket és a színpadon tartsd őket. A nézők valami teljesen egyedülállónak lesznek tanúi, amit csak aznap este láthatnak, mert ez másnap már teljesen másképp fog hangozni.
– Mit javasol a látogatóknak, hogyan járják be a kiállítást?
– Azt szeretném, ha a látogató úgy haladna keresztül a tárlaton, hogy érzi, a jelenlegi projekt még alakul, formálódik. Mert szerintem nincs unalmasabb, mint egy olyan műalkotás, ami lezárt, ami bizonyos értelemben befejeződött. Zenészként imádok úgy gondolni erre mint előadóművészetre. Így, bár egy megkomponált darabot játszol, vagy egy bizonyos témában improvizálsz, minden egyes este másképp hangzik majd.
Ha a műalkotásokra gondol, legyenek azok festmények vagy installációk, az igazán jelentősek mintha folyamatos mozgásban lennének, még mindig van mit mondaniuk, mintha csak tegnap készültek volna. Azt szeretném és hiszek benne – különösen egy fotókiállítás esetében –, hogy mozgásban kell maradni. Így teljesen biztos vagyok benne, hogy ha a következő helyszínen, egy másik városban, egy másik országban megnézik majd a kiállítást, az teljesen más arcát mutatja majd.