Tomoki Sakata ifjú japán zongoraművész kapcsolata Magyarországgal a 2016-os Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny megnyerésével kezdődött. A művész 2012-ben már járt hazánkban, s a világ különböző országaiban adott koncertjei révén nyert nemzetközi rálátással Budapestet már akkor az egyik legcsodálatosabb városnak és kulturális centrumnak tartotta.
Ezt követően 2013-ban a világ egyik legrangosabb zenei versenyén, a Van Cliburn Zongoraversenyen mérte össze tudását a világ akkori legjobbjaival, mindössze 19 évesen bejutott az utolsó forduló hat döntős versenyzője közé. Mivel a zongoraművész-zeneszerző Liszt Ferencet mindig is egyik legfőbb példaképének tekintette, régi álma vált valóra három évvel később, amikor elindult a budapesti Liszt Versenyen, a győzelem pedig karrierjében is új fejezetet nyitott. Elmondása szerint
különleges élményt jelentett számára ugyanazon színpadra lépni a Liszt alapította intézményben, amelyről korábban Szvjatoszlav Richter és Emil Gilels játékát hallgathatta a közönség.
Versenygyőzelme ajtót tárt előtte a magyar komolyzenei élet gazdag színterére, így a tavalyi évadban már Liszt Esz-dúr és A-dúr versenyműveit játszotta, előbbit a Nemzeti Filharmonikusokkal és Somos Csabával, utóbbit pedig a Magyar Állami Operaház Zenekarával Kocsár Balázs pálcája alatt.
Idén, március elején Vác és Kaposvár közönsége élvezhette játékát, ahol Tomasz Daroch gordonkaművész és Sylwia Olszyńska szoprán voltak kamarapartnerei a két, Liszt, Debussy, Poulenc, Sarasate és Takemitsu műveiből válogatott koncerten. A japán zongoramágus áprilisban Londonban és Hamburgban fog koncertezni, előtte azonban március 23-án a budapesti Zeneakadémián, majd március 25-én Szegeden, 26-án Veszprémben, 27-én pedig Kecskeméten szólaltatja meg Rachmaninov III., d-moll zongoraversenyét az Óbudai Danubia Zenekarral Stanislav Kochanovsky vezényletével. A koncert második felében a szerző ritkán játszott I., d-moll szimfóniája csendül fel, a műsor keretét tehát a szerző személyén túl a közös hangnem adja majd. Ez a versenymű kiemelt helyet foglal el Sakata repertoárjában és zenei gondolkodásában, aki a művet a szerző életművének minden tekintetben egyik legkiemelkedőbb darabjának tekinti. Rachmaninov zongorajátékát, valamint a művész sokoldalúságát – aki egy személyben volt zongoraművész, komponista és karmester – lenyűgözőnek tartja.
Sakata maga is komponál, s korábbi művei között egyaránt találunk kamaraműveket és zongoradarabokat.
Bár saját zeneszerzői stílusát változatosnak írja le, ahol is egyes művei romantikus, míg mások atonális jellegűek, kompozíciós alapállását mégis a romantikus stílusban, így a melodikus jelleg, vagyis a dallamvezetés alapvető szerepében látja.
Sakata legkedvesebb szerzői között találjuk Beethovent, Brahmsot és Dvořákot, mindemellett sajátos kötődést érez az orosz romantikus és korai modern zenei hagyomány iránt is mind annak zenei nyelve, mind pedig előadói tekintetében. Ennek jegyében ragadja meg olyannyira Csajkovszkij V. és VI. szimfóniája is, míg egyik legnagyobb modern kori példaképe nem más, mint az a Richter és Gilels által egyaránt a legnagyobb pianistának tartott Vlagyimir Szofronickij, akit leginkább remekbe szabott Szkrjabin-interpretációi nyomán ismerhet az utókor.
Az ifjú művész zenei világképében a másik legfontosabb hatást a francia zene képviseli, amit nagyrészt zeneszerzéstanárainak köszönhet, akik iskoláikat Párizsban végezték. Vonzalmának alapját elsősorban a művek különleges harmóniavilága képezi. Ebbe beletartozik Gabriel Fauré korai, Chopint idéző, romantikus hangvételű műveinek fejlődési íve a későbbi darabok harmóniaváltásainak gazdag kromaticizmusáig, de ugyanígy Claude Debussy és Maurice Ravel, majd később Olivier Messiaen zenéje is. Sakata úgy látja, hogy valamennyi említett szerző esetében a közös origót a Liszt zeneszerzői munkásságának utolsó tíz évét erőteljesen jellemző kísérletező kedv, és az ebből születő kompozíciók jelentették. Tulajdonképpen valamennyien az egyre elvontabbá, és légiesebbé váló liszti harmóniavilág köpönyege alól bújtak ki.
E zenék sajátos harmóniavilágát Sakata olykor színek, képek, máskor pedig illatok formájában érzékeli. Hogy mindez képzelete játéka csupán, vagy egyfajta szinesztéziás élmény, maga sem tudja igazán. Annyi azonban bizonyos, hogy
különös impressziók inspirálják a komponálás során.
Alt-szaxofonra és zongorára írt szonatináját például Hannoverben, a jelenlegi iskolája körül tett sétája során arcába fújó kora tavaszi szellő, míg gordonkára és zongorára íródott Elégia című kompozícióját a felhők által eltakart Hold képe inspirálta egy itáliai utazása során. Ehhez hasonló hangulatképek, melyek gyakran szülőhazája egyik jól ismert versformájának, a haikunak pillanatot megragadó erejét idézik, előadóművészi praxisában is fontos szerepet kapnak. A már említett Rachmaninov zongoraverseny nyitótémájában például egy hóval borított orosz tájban barangoló, néha meg-megálló, s valakit egyre váró megkeseredett ember képét látja maga előtt, mint Solohov Andreje az Emberi sorsból.
A fiatal virtuóz kiváló zenei alapjait szülőhazájában, Japánban szerezte, ahol is 11 éves kora óta tanult Hideto Nishikawa mellett, aki a Japánban megszokott szigorúbb modelltől eltérve lényegesen nagyobb szabadságot adott fiatal növendékének, aki így mindig olyan darabokkal foglalkozhatott, amelyek épp felkeltették az érdeklődését. Nishikawa nyugatiasabb szellemiségét tán annak a ténynek is köszönhette, hogy mestere még a nagy Alfred Cortot mellett tanult, ennélfogva pedig maga is egy ízig-vérig európai hagyomány letéteményesévé vált. Sakata másik otthoni professzora − az egyébként magyarul is beszélő − Kenji Watanabe, a budapesti Zeneakadémia egykori növendéke, s az 1981-es Liszt-Bartók Zongoraverseny negyedik helyezettje volt. A 25 éves japán művész választékos zenei ízlésének formálódásában nagy szerepet kaptak nyugati mesterei, köztük Vásáry Tamás is, akivel már eddig is számtalan mesterkurzuson volt alkalma együtt dolgozni. 2010 óta Paul Badura-Skoda mesterkurzusainak is visszatérő résztvevője volt, később pedig az idős mester magántanítványa lett. Napjainkban Arie Vardi irányítása alatt folytatja tanulmányait, aki még 2013-ban a Van Cliburn Zongoraverseny zsűritagjaként hívta meg Hannoverbe, miután hallotta a versenyen nyújtott nem mindennapi teljesítményét.
Tomoki Sakata kétségkívül különleges művész. Nem panelekből és kényelmes klisékből dolgozik, sőt, a jelek szerint szeret elegánsan csavarni a formán. Bevallottan rajong a jó mozikért, de leginkább a ’90-es évek filmjeinek világából válogat. A napjainkban szinte kötelező Facebook- és Twitter-körök mellett, ha épp nálunk jár, és napirendje is engedi, idejét inkább Liszt régi, Vörösmarty utcai lakásán vagy zenei antikváriumok polcai közt tölti régi kiadású kották után kutatva. Ha azonban az élet épp yokohamai otthonában találja, leginkább a gyakorlásnak és a komponálásnak él, pihenésképpen minőségi klasszikus vagy jazz-zenét hallgat, vagy felkeresi egyik kedvenc étteremét, a jó konyhát ugyanis módfelett szereti.
Játékát és személyiségét megismerve egy kifinomult ízlésvilággal és már-már zavarba ejtően érett zenei látásmóddal bíró muzsikus képe rajzolódik ki előttünk.
Bár derűt sugárzó megjelenésében 21. századi elegáns divat tükröződik, az embernek mégis az az érzése támad, mintha legutóbb egy párizsi szimbolista szalonban progresszív írók, költők, színészek, és abszintos poharuk mélyén színforradalmaikat vizionáló festők társaságában, vagy épp finoman megrajzolt Krúdy-alakként egy opálos cigarettafüstbe burkolózó pesti kávézóban látta volna, amint épp az asztalon álló smaragdzöld olvasólámpa fényénél másnap esti koncertje kottáiba mélyed indiánere és gőzölgő arabicája társaságában. Sakata a tradíciók embere, amit határozottan, s büszkén vállal. Varázslatos muzsikus, akinek lelki olvasztótégelyében egy francia impresszionista és egy orosz romantikus lelke oldódik fel a felkelő nap országának aranyvörös esszenciájában.
