A nagy múltú Hungaroton az elmúlt évek során közel 70 éves fennállásának legnagyobb kiadói arculatváltásán ment keresztül. A legendás művészgeneráció mellett immár nemzetközi sikereket is elért fiatal magyar előadók is megjelennek mainstream komolyzenei albumokon, és folyamatosan készülnek jeles Kossuth- és Jászai Mari-díjas művészekkel felvett különleges hangoskönyvek is. Ezeket az albumokat a közönség kereskedelmi, a szakma pedig hangos kritikai sikerrel hálálta meg. Sorozatunkban minden alkalommal Szatmári Róbert mutat be egyet a Hungaroton idei legizgalmasabb megjelenéseiből.
Tegnap ismét zenét hallgattam. Nem mintha ez különleges alkalom lenne az életemben, de most szükségem is volt rá. Némi házimunkám keletkezett, tovább már nem halasztható, mindenféle tennivalók. És jó zenét kerestem hozzá.
Kezembe akadt Várdai István és Julien Quentin új lemeze, a Dancing Cello. Először Dating Cellónak olvastam. Mondom, igen, ez jó, manapság el kell adni a klasszikus zenei lemezeket is valahogy, hiszen marketingorientált világban élünk, és valahogy jeleznünk kell a „fiataloknak” (jelentsen ez bármit), hogy létezik még kellemesen fogyasztható, lágy és bársonyos hangzású kamarazene. Ami ráadásul még akár cool, sőt, marha cool is lehet. (Bár lehet, hogy mire leírom, ez a fordulat már ki is ment a divatból.)
https://www.facebook.com/Hungaroton/videos/1630690583652799/
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, maradjunk csak szépen a jelenben, milyen is ez a lemez. Tehát a cím helyesen: Dancing Cello. A párosnak korábban volt már egy hasonló vállalkozása, a Singing Cello, ezen a vonalon léptek most tovább:
A darabok önmagunkért beszélnek, és bárki megértheti ezt a zenei karaktert, még ha először hallja is. Ennek a gyökerei alapvető ösztöneinkben, a ritmusban és a táncban találhatók. Örömmel tölt el, hogy Julien Quentin elfogadta a meghívásomat, hogy együtt készítsük el ezt a felvételt. Mindig nagyon élvezzük a közös játékot, és ő mélyen inspiráló barátom – mondja Várdai, aki a Bachtrack statisztikája szerint 2017-ben a világ legfoglalkoztatottabb csellistája volt.
Ha megnézzük a lemezen szereplő zeneszerzőket (Stravinsky, Chopin, Ravel, Bartók, Piazzola, Cassado), pár kivételtől eltekintve nem az önfeledt táncmuzsika jut eszünkbe. Persze, ott vannak Chopin lázas mazurkái, Bartók táncai és persze Ravel Bolerója. De ezeket a neveket olvasva az a korszak, vagy legalábbis időszak jut eszünkbe, amikor elkezd szakadni az a bizonyos egységes világ, amikor már épp aktuálissá vált a kor zenéjének és közönségének szétválása.
Tehát tegnap hallgattam egy kis dekadens tánczenét a 19-20. század fordulójáról. Stravinsky Olasz szvitjének Bevezetése igazán jó választás kezdésnek. Kellően lágy, simogató, és fel is ültet arra a hullám nélküli vasútra, ami a zenével együtt várja a hallgatót. A dallamoké és a „gentille” bánásmódé itt a főszerep, ami persze tartogat játékosságot, de sosem kényszerít a világ értelmezésre, inkább csak ravaszul leegyszerűsítve, de mégis sodor magával.
Cziffra György felvételeiből készített válogatásalbumot a Hungaroton
Egészen Cassado szólógordonkára írott szvitjéig, ahol is leginkább a zongora hirtelen eltűnése lepett meg, a lendület viszont tovább tartott. Különben is, a cselló hangja mindenkit puhára főz. Állandóan Don Quijote szerelmi vallomásait halljuk benne viszont, és szinte mindig a romantikus vágyakozás jut eszünkbe róla. Az a perc, amikor konkrétumok nélkül is lehetünk mélyek és szárnyalhatunk kedvünkre egy nagy művész és jó barátja segítségével.
Ezt segíti ennek a lemeznek a bűvös hangú csellóval és a zongorával áttetszővé tett varázsa. Ahol az ember önkéntelenül is beleveszhet egy álmodozó világba, ahonnan csak néha zökkenti ki egy-két zárt ajtón történt 20. századi kopogtatás, de ez még korántsem dörömbölés. Bár, lehetséges, hogy az elefántok már a spájzban vannak…
Tegnap este ismét nagybetűs zenét hallgattam….
Hungaroton, HCD 32807
Dancing Cello – Várdai István (’1673 Strad’ cselló), Julien Quentin (zongora)
