Magyarországi turnéra érkezik a Moszkvai Patriarchátus Kórus Anatolij Gringyenko vezetésével. Az együttes december 15-én Miskolcon, a Művészetek Házában, 16-án Szegeden, az IH Rendezvényközpontban, 17-én Szombathelyen, az Agora Művelődési és Sportházban hallható, végül pedig a budapesti Szent István-bazilikában lépnek fel 19-én. A kórusvezetőt az óorosz vallási énekekhez fűződő viszonyáról, valamint a Szovjetunió időszaka alatt végzett egyházi szolgálatáról kérdeztük.
– Ön világjáró művész a kórusa révén, és mint önálló szólista, ezen kívül tudjuk az önéletrajzából, hogy teológus és Bizánc kutató is. Hogy fér ez össze? Mi volt előbb a teológia és utána folytatta a hangszeres tanulmányait, vagy mindezt egy időben végezte?
– Az istenhit kezdete az az idő, amikor a gyermek felteszi szüleinek azt a kérdést: van-e halál? A nem hívő családokban a válasz rendszerint az: „ha felnőttél, majd megtudod”. A gyerekek felnőttek, de nem tudták meg. Az élet fő kérdésének eldöntését eltették későbbre. Később viszont jött a munka, a család, a véget nem érő feladatok. Én azt értettem meg, hogy a filozófiai munkák, a vallásos könyvecskék mind csak holt ismeretek, ha nem társulnak hozzá saját lelki tapasztalatok. Tanulmányoztam a buddhizmust is, az iszlámot is, a judaizmust is, és kész voltam felvenni bármelyik vallást, megértvén, hogy az igazságot nem lehet a nemzeti sajátosságok mentén keresni.
Egyszer a nyári szünidőben az arhangelszki terület erdőségében, egy emberlakta helytől távoli részen felállítottam a sátramat, és olvasni kezdtem az evangéliumot. Különösképpen Pál apostol levelei szóltak meggyőzően, mintha csak személyesen nekem íródtak volna. Lépésről lépésre én is eljutottam a kereszténységhez, amely, mint tudjuk, nem orosz nemzeti vallás. Ahogy Pál apostol írta a kereszténységben sem Hellász, sem Júdea nincs. Elfogadván a keresztény hitet, az óorosz művészettel kezdtem foglalkozni, mivel leginkább a bizánci, óorosz egyházi énekek tükrözik azokat a neumákat, amelyekkel lejegyezték az ünnepi egyházi énekeket, amelyek úgy tűnnek, mintha a sok szent elsuttogott imái lennének a kereszténység első időszakában. Ezek a neumák jelentették az útbaigazítást mindazok számára, akik a liturgiát vezették.
Az imádságokat idővel válogatták, orosz intonációs sajátosságok kerültek be, és ennek eredményeként létrejöttek azok az Istent dicsőítő énekek, melyeket az orosz pravoszláv templomokban az istentiszteleteken hallhatunk.
A modern istentiszteleteken elhangzó harmonikus zene a zeneszerző személyes önkifejezésén alapul. Az alkotó érzelmei lehetnek istenhittel teljesek, de mi ez, ha összehasonlítjuk a zászlóvivő szent alkotók énekeivel, amelyek az ezeréves katedrálisokban hangzottak el. A lényeges különbség, hogy a szerző megfosztja az embert a szent szövegek megértésétől, gúzsba köti a saját értelmezésével. Képzeljük el, hogy az istentiszteleten a zsoltárt egy színész olvassa fel dramatikus hangsúlyozásokkal és kiáltásokkal ott, ahol ő jónak látja. Ha ez nem helyes a zsoltár olvasásánál, hogy lehetne az, az istentiszteleti éneklésnél? Énekelni természetesen énekelek, de nem tekintem énekesnek magam.
– Visszatérve az akadémiai éveire, tudjuk, hogy Moszkva és Leningrád legjobb iskoláiban kapott képzést testvérével, Tatjánával együtt, miközben életrajza szerint Harkovban született. Hogyan került ezekbe az iskolákba? Szülei észrevették mindkettőjük zenei tehetségét, vagy inkább ők ösztönözték önöket a zenei irányba?
– Igen, Tatjánával Harkovban születtünk. Édesapám számos érdemrenddel kitüntetett vadászpilóta, édesanyám orvos volt. A mienk egy „tipikus” család volt a háború utáni időkben. Szüleink kivételes tehetséggel megáldott emberek voltak. Édesanyám ugyan nem tanult zongorázni, de hallás alapján kitűnően lejátszott dalokat, táncokat, édesapám pedig nagyon jól rajzolt. Tatjána kezdetben balettozott, és már „A hattyúk tavába” is fellépett. 6 éves korában kezdett hegedülni. Én meg 4 éves voltam, amikor kedvet kaptam arra, hogy én is hegedüljek, mint a nővérem. A szovjet időkben kivételesen jó oktatási rendszer volt, mind az általános, mind a speciális oktatás és képzés terén. A különböző területek legjobb szakemberei bejárták a Szovjetunió köztársaságait, hogy megkeressék a tehetséges gyerekeket, akiket aztán Leningrádba és Moszkvába vittek. Mivel nagyon nehéz volt a harkovi lakásunkat hirtelen moszkvaira cserélni, először Leningrádba költöztünk, majd 3 év múlva utaztunk Moszkvába, ahol azóta is lakom.
– Hogyan kapták a meghívásokat? Mennyire volt nehéz külföldre kijutni, vízumot szerezni?
– Erről egy egész krimit tudnék mesélni. Ahhoz, hogy külföldi utakhoz jusson valaki, megfelelő jellemvonásokkal kellett rendelkezni, és a kommunista párt területi irodájában egy beszélgetésen kellett átmenni. Tudni kellett a kommunista párt ülésszakainak dátumait, a párt tisztségviselőinek nevét, azt hogy milyen rendekkel tüntették ki a Pravdát, az Izvesztyiját, a Komszomolszkaja Pravdát, és még sok mást is.
Mielőtt beutazó vízumot kaptunk volna egy másik országba, előtte meg kellett szerezni a kiutazó vízumot a Szovjetuniótól, amely a legnehezebb feladat volt. Egy fantasztikus esetről, amely a kórus első izraeli kiutazásával kapcsolatos, az Egy régens feljegyzései című könyvemben írtam.
– A szocializmus ideje alatt foglalkozott egyházi zenével, és kórust is alapított a zagorski (ma: Szergijev Poszad) szeminaristákból? Nem volt ebből problémája, hogyan tudta áthidalni a nehézségeket?
– A szocializmus idejének nehézségei sok tekintetben eltúlzottak. Aki templomba akart járni, az járhatott. Más dolog, hogy erről nem lehetett nyíltan beszélni. De erre Krisztus is felhívja a figyelmet, mondván, hogy ha imádkozunk, ne úgy imádkozzunk, mint a farizeusok. Amikor meggyőződtem arról, hogy Krisztus az Isten, elhatároztam, hogy elsősorban őt fogom szolgálni. Felhagytam a világi karrierrel és a Szentháromság–Szergij-kolostor mentem egyszerű munkásnak. Ott a szemináriumi hallgatókból és papokból kórust szerveztem. Ez 1980-ban volt. Ennek a kórusnak minden tagja most szerzetes a világ legkülönbözőbb helyein. Nincs mindegyiküknek lehetősége folytatni a megkezdett munkát, de mindnyájan megőrizték az óorosz kanonikus éneklés szeretetét.
Most nehezebb foglalkozni az óorosz énekléssel, mint a „vasfüggöny” alatt. Az „Aranyfüggöny” sokkal erősebben rombolja az emberek lelkét. A hallgatóság szórakoztatására sok templomi kórus slágereket énekel, mivel szerintük ez kell a közönségnek. Ez a rossz ízlésre vall, és nem azt szolgálja, hogy az ihletett szövegű templomi éneklés örömét a hallgató megismerje. A silány ízléssel szemben, úgy tűnik, nem harcolhatunk.
Jegyek kaphatók a Jegy.hu és a Broadway.hu hálózatán, valamint a Zeneakadémia jegypénztárában.
