A budapesti hangversenyélet történetében meghatározó jelentőségűnek tekinthető a Vigadó 1865-ös megnyitása, ugyanis a főváros első koncerttermeként fontos kulturális eseményeknek adott teret, s nem utolsó sorban helyet biztosított az ország első hivatásos, rendszeres koncerttevékenységet folytató együttesének: a Filharmóniai Társaság Zenekarának. A budapesti zeneéletben immár 166 éve jelen levő együttes idei, jubileumi koncertjének helyszínéül tehát nem véletlenül választotta ezt az épületet.
Részletes információk a hangversenyről itt érhetők el.
Bár számos nagy formátumú művész – köztük Debussy, Ravel és Busoni – hangversenyezett a Vigadóban, a filharmonikusok ezen túl számos zenetörténeti jelentőségű mű bemutatásával járultak hozzá a főváros hangversenyéletéhez. Az ő nevükhöz kapcsolódik például Brahms II., B-dúr zongoraversenyének ősbemutatója, amelyet 1879 decemberében Erkel Sándor vezényletével és a zeneszerző tolmácsolásában csendült fel a Vigadóban.
Szintén itt hangzott el a filharmonikusok előadásában 1889 novemberében Mahler I. szimfóniájának a premiere a szerző vezényletével.
De a Vigadó adott otthont az 1923-as jubileumi – Pest, Buda és Óbuda egyesítése alkalmából megtartott – koncertnek, amelyen Kodály, Bartók és Dohnányi ez alkalomra komponált ünnepi kompozíciói hangzottak el a Filharmóniai Társaság tolmácsolásában, Dohnányi Ernő vezényletével.
https://www.facebook.com/bftz.hu/videos/508183736445458/
Budapest első szimfonikus zenekara, a Filharmóniai Társaság együttese 1853-ban Erkel Ferenc és a Doppler fivérek kezdeményezése révén a Nemzeti Színház zenészeiből alakult meg. Működésük kezdeti időszakában azonban még nem volt a fővárosnak ilyen típusú együttes befogadására alkalmas helyszíne, így a filharmonikusok évekig csupán a Nemzeti Múzeumban tarthatták meg hangversenyeiket.
1865-től, a fővárosi Vigadó – vagy korabeli elnevezései szerint például Redout-terem, Vigarda –, megnyitását követően a zenekar hangversenyeinek fő bázisává vált annak ellenére, hogy már az első hangversenyekről beszámoló kritikák is rámutattak a terem akusztikai tökéletlenségére. A Vigadó történetének első hangversenyére 1865. március 25-én került sor, amely alkalommal Beethoven nagyszabású 9. szimfóniáját adta elő a zenekar: s ahogy a kritikából kiderül, első ízben hallhatta a német zeneszerző utolsó szimfóniáját a budapesti közönség. De hogy hogyan is zajlott a szóban forgó esemény, arról a Zenészeti Lapok ekképpen számolt be:
„A múlt szombaton márc. 25-én tartott philharmoniai hangverseny a városi vigárda nagy termében, a közönség rendkívüli részvétele mellett igen nagy sikerrel ment véghez. A magas aristokracia, valamint a főváros értelmiségeinek színe, még soha nem volt oly fényesen képviselve egy ilynemű hangversenyen sem. Beethovennek még nálunk eddigelé nem hallott 9-ik symphóniája képezte az est főérdekét. A nemzeti színház megerősített zene- és énekkara Erkel Ferenc karnagy vezetése mellett, magas művészi képességének ez uttal is fényes bizonyságát adá. […] A kis terem ajtainak felnyitása, valamint a mellékfolyosók elnemfüggönyösítése [sic], sokat ártott a hangár pianóinak, melyek sokszor elmosódtak, s hogy úgy szóljunk elnyelettek az óriás terem számtalan zig-zugjai által.”
Az érdekes beszámoló alapján felmerülhet bennünk a kérdés: Vajon milyen lehetett a terem akusztikája? Mit gondolhattak róla a kritikusok, vagy éppen a hangversenylátogató közönség?
A korabeli beszámolók alapján a hangversenyterem adottságaival, úgy tűnik, hogy a kritikusok egyáltalán nem voltak elégedettek.
Ilyen írást jelentetett meg a Budapesti Hírlap újságírója 1886-ban, aki az akusztikai hiányosságokon kívül meglehetősen élcelődő hangnemben fogalmazta meg állásfoglalását az épülettel kapcsolatban:
„Hát a ruhatár, a mely rosszabb a purgatóriumnál! Goromba, német és drága. A pénztárnál – mert ilyennel is hosszabbítják a processzus keserves hosszaságát, – húsz krajcárt szed a német egy ruhadarabra szóló jegyért. […] Csak annyit mondok, hogy, ha a felhők közül leszállott Mozart vagy Beethoven dirigálna a redut nagytermében és a rediviva Catalani, Malibran énekelne ott, a föltámadt Paganini meg hegedülne: akkor is kénytelen-kölletlen mennék csak oda. Annyival inkább is, mert a figyelmetes rendezőségek mindig olyan hátul, olyan eldugott zugokban adnak helyet a sajtónak, hogy a rossznál rosszabb akusztika mellett úgyis jobbadán csak a legöregebb bombardó pöfögését hallja az ember. […] De hallani, mikor hangversenyben vagyok, – azt szeretnék.”
A meglehetősen részletgazdag és a kritikus gasztronómiai élményeit is felelevenítő – és nem éppen pozitív hangvételű – beszámoló dacára a Filharmóniai Társaság koncertjeinek döntő hányada ebben a teremben került megrendezésre. Kérdéses ugyanakkor az, hogy a terem akusztikájával kapcsolatban gyakran megfogalmazott negatív adottságok befolyásolhatták-e egy-egy mű recepcióját?
Elképzelhető-e, hogy egy bemutatott mű sikertelenségét éppen a terem akusztikája okozhatta?
A filharmonikusok ugyanis – mint már korábban említésre került – számos ősbemutatóval járultak hozzá a budapesti zeneélethez. A Vigadóban került bemutatásra például Gustav Mahler I. szimfóniája – az akkor még két részes „Symphoniai költemény” – 1889. november 20-án a szerző vezényletével. Az ősbemutató után, a Fővárosi Lapokban megjelent kritika szerint úgy tűnik, hogy az éppen Budapesten operaigazgatóként működő Mahler első szimfonikus műfajban való megnyilatkozása nem aratott sikert:
„A második filharmóniai hangverseny tegnap ugyanoly nagy és díszes közönség előtt folyt le a redoute-ban, mint az első. A filharmonikusok Mahler Gusztáv opera-igazgató szimfóniái költeményére helyezték a súlypontot, de ez egyszer inkább az igazgató, mint a zeneszerző állhatott előttük; zenei tárca-írónk jóslata sem teljesült. A művet nem nagy tetszéssel fogadták, sőt a befejezés után felhangzó mérsékelt tapsokba erős pisszegés is vegyült Ötnegyed órán keresztül, minden egésséges [sic] zenei gondolat nélkül, mindenféle instrumentális és dinamikai hatások hallmozását hallgatni, csak a legtúlzóbb mahleristáknakb[sic] lehetett gyönyörűség. Nekünk és a közönség túlnyomó részének a végtelenségig nyúló orgonapontok, egy-egy felcsillanó dallamocskát széttépő éktelen dob és cintányér-verések, pizzicatokra fülhasgató [sic] sípolások és hárfapengések, triviális gyászzene és rá a kürtök, trombiták, dobok ujjongása sat[öbbi], mik az u. n. szimfóniái költemény legfőbb alkatrészei, sehogy sem tudtak tetszeni.
Ép[p] úgy kifáradtunk, mint a zenészek az előadásban.
Kár, hogy az öt tétel még két élvezhetőbb része, a scherzó és a gyász-menet a középre esik, mert igy a többi zenei semmi (= lárma), annál kirívóbbá válik. Az est mindenesetre szolgált egy tanulsággal. Lehet Mahler Gusztáv kitűnő dirigens s elég szerencsés opera-igazgató, hanem zeneszerzőnek ezúttal nem vált be.”
A fent idézett sorok alapján ugyanakkor elképzelhető, hogy nem csupán Mahler szokatlannak vélt zenei nyelvezete miatt maradt el a várt siker, hanem éppen a Vigadó nem éppen megfelelő akusztikája miatt. Az épület azonban 1914-ig töretlen bázisa maradt a filharmóniai koncerteknek annak ellenére, hogy 1907-ben a hangversenyteremmel rendelkező Zeneakadémia új épülete megnyitotta kapuit (itt elsőként 1914 decemberében szerepelt az együttes). A Budapesti Hírlap újságírója, aki a Zeneakadémia megnyitása utáni hangversenyről szóló írásában éppen a Vigadó akusztikájához hasonlította az újonnan megnyílt intézmény koncerttermét:
„Az egybegyült nagy, előkelő közönség feszült érdeklődéssel várta, milyen lesz a terem akusztikája? Végleges ítéletet még nem mondhatunk. Annyi bizonyos, hogy az akusztika rendkívül tiszta és visszhangmentes. A zenekar és a zongora hangzását kissé száraznak és józannak találtuk, talán azért, mert megszoktuk a Vigadó elmosódott, de intenzív, meleg és erős színeit.”
A Vigadó kizárólagossága tulajdonképpen csak a nagy háborút követő években szűnt meg – a filharmóniai hangversenyek esetében legalábbis. Ezt követően ugyanis a Filharmóniai Társaság zenekara a Városi Színházban (korábban Népopera, ma: Erkel Színház) és a Zeneakadémia nagytermében is tartottak koncerteket. Az 1920-as évektől, Dohnányi Ernő elnökkarnagyi működése időszakától – egyelőre nem világos, hogy miért, de – egyre kevesebb alkalommal szerepelt a zenekar a Vigadó épületében.
Rendkívüli hangversenyek (például az 1923-as ünnepi hangverseny), vagy nagyobb szabású művek előadásakor azonban úgy tűnik, mégis a Vigadó bizonyult reprezentatívabb helyszínnek. Ráadásul az ülőhelyek száma – az akkori beszámolók szerint legalábbis – nagyobb közönség befogadását biztosította a Zeneakadémia nagyterménél és valószínűleg a zenekar és az alkalomadtán közreműködő kórus és szólisták is jobban elférhettek a Vigadó színpadán. Az 1950-es évektől csupán szórványosan akadhatunk olyan alkalmakra, amikor a Filharmóniai Társaság zenekara a Vigadóban szerepelt. Nem véletlenül: a Vigadó épülete ugyanis a második világháború alatt súlyosan megsérült. Azonban később, az 1980-as felújítást követően sem ugrott meg a filharmonikusok Vigadóbeli fellépéseinek száma.
Az épület újabb rekonstrukcióját követő megnyitó ünnepségen, 2014-ben a Filharmóniai Társaság Zenekara muzsikálhatott, ahogy korábban az 1865-ös ceremónián. Idén a 166. jubileumát ünneplő Filharmóniai Társaság ismét egykori koncerthelyszínén tartja meg nagyzenekari hangversenyét, immár megfelelő akusztikai adottságok között.
Kodály Zoltán 86 évvel ezelőtt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának ajánlotta Galántai táncok című művét, amely azóta is minden hazai együttes repertoárján szerepel. Az elődök kezdeményezését folytatva kérte fel az együttes Vajda Jánost, korunk egyik legismertebb zeneszerzőjét új szimfonikus mű megírására.
A hangversenyen elsőként hangzik el Vajda János művének ősbemutatója Filharmóniai ünnepi nyitány címmel.
A zeneszerzővel Vajda János 70 című blogunkban ismerkedhet meg közelebbről.
A BTFZ 166 címet viselő koncerten számos zenekari átirat hangzik el Dénes István munkája nyomán, így több ismert dallamot újragondolt, néhol „átszínezett” köntösbe bújtatva hallhat majd a közönség az ünnepi eseményen. Dénes István a programban szereplő művek közül kettőt is saját hangszerelésében mutat be: Bartók Béla eredetileg zongorára írt Román népi táncok című műve és Liszt Ferenc Dante-szonátája is először lesz hallható nagyzenekari átdolgozásban az együttes műsorán, így három újdonság is várja a közönséget. A méltán népszerű Dohnányi-mű, a Változatok egy gyermekdalra Fejes Krisztina, valamint Sarasate Carmen-fantáziája Kállai Ernő közreműködésével teszi teljessé az ünnepi estét.
