A lázadó Beethovenről és forradalmi zenéjéről a hazai és nemzetközi zenei élet két kimagasló egyéniségét, az óriási tapasztalattal rendelkező Vásáry Tamás zongoraművészt, karmestert és a fiatal, de már rendkívüli eredményeket elért hegedűművészt, Kelemen Barnabást kérdeztük.
– Ön szerint Beethoven lázadó volt?
Vásáry Tamás: Gyerekkorában erőszakos apjától szenvedett, ifjúkorában egy bár viszonzott, de beteljesületlen szerelemtől. Mindennél pedig még szörnyűbb volt, hogy már fiatalon megromlott a hallása, majd teljesen megsüketült. Fiútestvéreinek írott levelében, a híres heiligenstadti végrendeletben még az öngyilkosság is felmerül. Mégis felvette a sors által eléje dobott kesztyűt, mert volt benne egy irtózatos erő, a fennmaradás ereje. Tragikus sorsa ellenére minden zenéje optimista hangon fejeződik be. Még a III. szimfónia gyászindulója is egy dionüszoszi ünneppel folytatódik. Nem hagyta magát, lázadt – nem kevesebb, mint a sors és az élet nyomorúsága ellen. A Krisztus az olajfák hegyén című darabja Krisztus szenvedéséről szól, mégis egy győzelmi darab. Nemcsak lázad, de győz! Ha valakire ráillik a lázadó szó, Beethovenre biztosan.
Kelemen Barnabás: Ha belegondolunk, hogy a Mozart halálát követő 20-25 év alatt Beethoven mennyi mindenben forradalmasította az akkori zenét, vagy akár tanárához, Haydnhoz képest mennyi újat hozott, az példátlan. Ez a zongoraműveiben és a vonósnégyeseiben a legszembetűnőbb.
– Tudatosan lázadt zenei formák ellen is?
VT: Amikor a legtragikusabb végrendeletét megírta, akkor komponálta a legvidámabb zenéit. Tudatosan fordult a napfény felé. Zenei formában is lázadt: a két opus 27-es zongoraszonáta, a cisz-moll és az esz-moll, kifejezetten nem szonátaformájú. Az utolsó, IX. szimfóniában pedig énekelnek – hát ki látott már ilyet? Ez is formabontás volt. A műveiben nyomon követhető az, amiből kinőtt, a haydni hatás, de az opus 13-as Pathétique szonáta már teljesen beethoveni. Haydnnal, noha tőle tanult, nem volt jó a kapcsolata. Mozarttal csak egyszer találkozhatott, és úgyse tanult volna tőle, mert előjött belőle a titán és a néptribun: a nép, a parasztok hangján is megszólalt. Berlioz tanára, a kifinomult Lesueur utálta Beethovent, mert durvának tartotta. Gondoljunk csak az V. szimfónia kezdetére – mint egy elefánt a porcelánboltban. Itt már szó nincs Haydnról és Mozartról. Rögtön az első zongoraszonátájában jelen van a jellegzetes Beethoven – nem fokozatosan, finoman nőtt ki Mozartból és Haydnből, már a kezdetektől ott volt ez a fantasztikus erő.
KB: Egyáltalán nem törődött a klisékkel és a szokásokkal. Szerintem ezt abszolút tudatosan tette. Állandóan új dolgokat keresett, szembe ment a bevett formákkal.
– Emberként is lázadó lehetett?
KB: Nagyon is – örök ellenzéki volt. Ebből a szempontból is hasonlíthatom egyik mesteremhez, Kocsis Zoltánhoz, aki nem mellesleg nagy Beethoven-rajongó volt.
– A korból is következik ez a lázadás? Hiszen turbulensebb korban élt, mint Haydn és Mozart, akikkel társítani szokták.
VT: Nem gondolom… Persze, ha bármely korban nézzük is az embereket, az egyik ilyen, a másik olyan. A környezet mindenkire hat, beépül az idegrendszerbe. A mai zongoristáknak – legalább nyolcszázat hallottam versenyzsűrizés közben – kötélidegei vannak, nincs egyetlen melléütés, minden gépiesen tökéletes, mert nem mentek át olyan szörnyűségeken, mint a mi generációnk. Így persze Beethovenre is hatott a kor, a háborúk által okozott borzalmak és minden más, amit látott.
KB: Ne felejtsük el, hogy Haydn is megélte a francia forradalmat, bár az egész forradalmi hevület ide, keletebbre kicsit később ért. De biztosan összefüggött a korral.
– Mely műveiben érezni leginkább a lázadást?
KB: Ha a korai szimfóniáit nézzük, már azokban is ott van a zenekar méretét, a hangszerelést, a kidolgozások hosszát és szövevényességét tekintve. Hegedű-zongora szonátái közül pedig, bár azok még erősen táplálkoznak Haydn és Mozart műveiből, már a legkorábbiak is sokkal nagyobb léptékűek, mint a legtöbb Mozart-szonáta. Későbbi műveiben a saját régebbi darabjaival is szembe fordult: ha a késői vonósnégyeseit a koraiakkal összehasonlítjuk, évszázadosnak tűnik a különbség. Gondoljunk csak az opus 131-es cisz-moll kvartettre, ami egy szünet nélküli, hét attacca tételből álló, negyvenpercnyi zene… Nem érdekelte, hogy az akkor használt bélhúrokat nem lehetett közben hangolni. Mintha tudta volna, hogy kétszáz év múlva olyan húrok lesznek, amelyek esetleg ezt bírják. A vonósnégyeseiben az is újdonság, hogy ő volt az első, aki egyértelműen egyenrangúvá tette a négy hangszert, mindegyiket melodikus hangszerként kezelte.
– A szenvedély önöktől sem áll távol. Hol, milyen művében, tételben érzik ezt leginkább?
VT: A legszenvedélyesebb darabja szerintem az f-moll zongoraszonáta, vagyis az Appassionata, különösen az utolsó tétele. Már a címében is ott van a „passio”, ami egyszerre jelent szenvedélyt és szenvedést. Én magam is nagyon szenvedélyes vagyok játék közben. Amikor zongorázom, az elején megpróbálok szobatisztán játszani, de attól olyan rosszul érzem magam, hogy az első melléütés után megkönnyebbülök és elkezdek rendesen zongorázni. Fischer Annie is azt mondta: „én is tudok melléütés nélkül játszani, de minek?”
KB: Rögtön két hegedű-zongora szonáta, a Kreutzer- és a c-moll szonáta jut eszembe. De a szenvedély nagyon egyéni, annak a forrásait az adott ember életében lehet keresni. Az alkotóművészeknél a múzsa leginkább akkor mozdul, amikor az alkotó ember valami nyomás alatt van. Beethoven egészsége és magánélete tele volt olyasmivel, ami nyomást gyakorolt rá. De ez nem mindig egyirányú, előfordul, hogy az emberben a gyász éppen a gyászolttal kapcsolatos kellemes emlékeket hozza elő.
– Szokták mondani, hogy Beethoven nagy újító volt, illetve talán inkább különutas, egyfajta zsákutca, akit nem lehetett követni vagy utánozni.
KB: Beethoven valóban nem volt senkinek az ugródeszkája. Tényleg egyfajta zsákutca, amelyben ő maga elképesztő utat járt be. A késői beethoveni világnak nincsenek követői.
VT: Igen. „Beethoven-stílusban” nem komponáltak. Nincsenek Beethoven-epigonok, mert annyira egyéni hangú volt. Nem lehet utánozni, ő egy vulkán volt.
– Minden előadóművész más személyiség, és ez óhatatlanul benne van a játékában. Kiket tartanak különösen nagy Beethoven-előadóknak és miért?
VT: Én elsősorban Fischer Annie-t. A többiekből pontosan a szenvedély hiányzott. A karmesterek közül Karajan fantasztikusan tudott Beethovent interpretálni. Bruno Walter is.
KB: Számomra forradalmi jelentőségűek John Eliot Gardiner korhű hangszerekkel készített Beethoven-szimfónia-felvételei. Minél több hangszer szól, annál lényegesebb, hogy milyenek azok a hangszerek. Ez hihetetlenül fontos. A nagy váltás a hangszerekben és következésképp a játékmódban és a hangzásban a 19. század vége felé történt, tehát ezek a zenék eredetileg egészen másképpen szóltak.
