A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon augusztus 19-én a Coopera szervezésében,
Vidnyánszky Attila Kossuth-díjas rendező kezei nyomán, Kesselyák Gergely Liszt
Ferenc-díjas, Érdemes Művész karmester vezényletével kel majd életre egyik
legjelentősebb nemzeti operánk, a Bánk bán. A főbb szerepekben többek között Mester Viktóriát és Fischl Mónikát, a címszerepben pedig a Liszt-díjas Molnár Leventét láthatja és hallhatja a közönség. A nemcsak itthon, de világszerte is népszerű és elismert baritonnal a közelgő premier kapcsán beszélgettünk.
– Nem ez az első találkozásod a Bánk bánnal. Milyen érzéseket ébreszt benned ez a mű?
– Számomra az egyik legkedvesebb opera. Az első változat, amelyet egy lemezről meghallgattam, a Simándy-féle Bánk bán volt. Nagyon megérintett, azonnal megszerettem. Amikor pedig – immár közel 17 évvel ezelőtt – elkezdtem énekelni, Biberach volt benne az első szerepem.
– Magát a címszerepet sem először formálod meg. Miben lesz ez most más?
– A most hallható, Nádasdyék által átírt verzió nem csupán modern, de nagyon erőteljes, ütős mind dramaturgia, mind szöveg szempontjából. Bár sokan a tenor változatot ismerik,
Nádasdyék először bariton hangfajra írták át a művet, ráadásul egy hozzám hasonlóan székely származású embernek. A dallamok még ívesebbek, szebbek lettek, mint az ősváltozatban voltak. Nagyon-nagyon szeretem ezt a verziót, és örülök neki, hogy a karmester, Kesselyák Gergely ennyire ragaszkodott hozzá.
Mi énekesek is nagyon élvezzük, Vidnyánszky Attila pedig nagyon ráérzett a dramaturgiájára, és fantasztikus rendezői elképzelései vannak.
– Te milyennek látod az általad megformált karaktert? Mennyire érzed hozzád közelállónak?
Egy örökké töprengő, hazájához ragaszkodó férfi, aki minden magyar ősi erejét ott hordozza magában, és aki nélkül a magyarság elképzelhetetlen számomra. A szó minden értelmében véve nemes figura, aki pont úgy szereti ezt a nemzetet és a hazáját, ahogy én székelyként szeretem a Kárpát-medencét és a magyarságot. Úgyanúgy büszke a tehetségre és mindarra, ami a miénk, amik mi vagyunk, mint én. És ami ennél is fontosabb: felelősséget érez és vállal mindezért. Magasztos a cél, amiben hisz, így szenvedése és küzdelme is nemessé változik. Mindent feláldozna érte, teljes szívéből, őszintén mondja, hogy „Te érted bátran meghalok!”. Imádok vele azonosulni,
egyetlen egy másik szerepemet sem éreztem ennyire közel magamhoz.
– A vírus miatti kényszerpihenő után most ez lesz az első fellépésed?
– Igen, és már alig várom, hogy újra közönség elé állhassak! Remélem, nem estem ki a
rutinból! (nevet) A karantén alatt a párommal, Mester Viktória operaéneknővel kisebb
videókat csináltunk, ezek a felvételek a hivatalos oldalamon is láthatóak. Persze az nem
ugyanaz, mint amikor érzed a közönség jelenlétét, de amikor ehhez a vírushoz és a vele járó bizonytalansághoz hasonló dolgok történnek, akkor az embernek magába kell fordulnia, és jó, ha meg tudja osztani másokkal a belső út során tett felfedezéseit. Ez segített át minket ezeken a nehézségeken. Most pedig reméljük, hogy ennek az egésznek vége, az emberek újra elkezdhetnek színházba és operába járni, mi pedig újra élményeket gyűjthetünk és adhatunk.
– A művészet, a kultúra teheti csak teljessé az életet, a létezést?
– Nekem komoly hitvallásom, hogy a művészet a legfontosabb, ami az ember által előállítható ezen a világon, ugyanis az a legmaradandóbb. Nagyon fontos a földet megművelő paraszt munkája is – én magam is sokat ástam, szedtem a krumplit és még sorolhatnám –, vagy az orvos, a tanár munkája, és ugyanígy sorolhatnám az összes többi hivatást. De a művészek azok, akik olyat alkotnak, ami a mindenkori társadalomra jellemző, amiről majd a történelem során is beszélni fognak, ami alapján majd emlékeznek ránk. A kortárs világ számára nagyon fontosak az anyagi javak, a gazdagság. De ezek nem maradandóak, elmúlnak, megsemmisülnek, nem tudjuk magunkkal vinni őket, de nem is marad utánunk semmi. Viszont, amit egy művész alkot, megír, az mindvégig itt marad! Ugyan Mozart sem vihette magával a szonátáit, operáit, de nekünk örökre megmaradtak.
– Azonban ahhoz, hogy a művészek alkothassanak, szükség van egy stabil háttérre is.
– Így van. Bár voltak nagyon szegény művészek, és nekik köszönhetően is születtek nagy
művészi alkotások – Schubert például annyira szegény volt, hogy olykor egy kenyérért is írt dalt – de azt hiszem, a XXI. században szégyen lenne, ha a kilátástalanságból, nyomorból kellene táplálkoznia a művészeknek és a művészetnek. Ma minden adott ahhoz, hogy nemes szellemi produkciókat, igazi értékeket tegyünk le az asztalra, amiket reményeink szerint soha nem fognak elfelejteni, és büszkén hunyhassuk le a szemünket arra gondolva, mit hagytunk örökségül az utókornak. Nemzeti kultúránk egyenlő biztos jövőnkkel!
