Milyen különös a véletlenek összjátéka: a hét elején ünnepeltük a magyar musical napját, a hét végén pedig először – és mindjárt négy alkalommal – látható az Operett Online műsorán a Szabó Magda regényéből készült, 2008 óta töretlen sikerrel játszott Kocsák Tibor–Somogyi Szilárd–Miklós Tibor-musical, az Abigél. Bálint Ádám az ősbemutató óta alakította Kuncz Ferit, a stream felvételén azonban már Kalmár tanár úr lesz. Az előadás kapcsán karakter- és színészi fejlődésről, szerepváltásról egyaránt beszélgettünk.
– Emlékszel arra, hogy milyen Abigél-élménnyel kezdtél próbálni?
– Talán ciki bevallani, de nem olvastam a Szabó Magda-regényt, mert annyira erős volt a tévés feldolgozás emléke, annyira sokszor láttam és annyira belém ivódtak az alakítások, hogy úgy éreztem, azzal kész az élmény, ismerem a világot, tudom, hogy hol találom meg benne a helyemet Kuncz Feriként. A darab viszont nagyon bonyolult, én pedig nagyon kezdő voltam még a pályán. A második szereposztásban játszottam, kevés idő jutott rám a próbafolyamat alatt – amiről senki nem tehet, szokott ilyen történi színházakban –, ezért nem lettem kész a premierre. Nem fulladtam meg a mélyvízben, de a mai szememmel teljesen amatőrnek látom magamat. Úgy fogalmaznék, Kuncz Feri az évek alatt alakult, formálódott bennem.
– Csak a hiányzó próbaidő miatt voltál bizonytalan?
– Nem, egyszerűen kezdő voltam. És nem csupán azért, mert Rómeó és Lumière után féltem ettől az intrikus szereptől, hanem mert hiányzott az a tapasztalat, ami a karakterformáláshoz szükséges. Színészként tudnom kell, ki az az ember, akit játszom, milyen szándékkal jövök be egy jelenetbe, ott mi történik, hogyan változik meg a figura, mitől alakul ki és oldódik meg egy konfliktus. A közönség nagy része szórakozni, kikapcsolódni jön a zenés előadásokra, és kevesen vannak, akik többször, akár több szereposztásban néznek meg egy darabot, összehasonlítva a különböző színészi megközelítéseket.
Ők viszont talán igazat adnának nekem abban, hogy a műfajban meg lehet úszni a külsőségekkel, azzal, hogy szép a zene, a díszlet, a jelmez, te pedig jól énekelsz; de a zenés színházat is épp olyan elhivatottsággal és komolysággal kell csinálni, mint a prózait. Ég és föld a különbség aközött, hogy csak követem a rendezői instrukciókat a színpadon, vagy ha pontosan tudom, milyen történet, motiváció van minden egyes mondat mögött. 2008-ban, a pálya elején még fogalmam nem volt arról, hogyan kezdjek el dolgozni egy karakteren. A próbáktól tartottam, féltem felmenni a színpadra, hogy vajon a többiek mit fognak szólni ahhoz, amit mutatok. Egyszerűen nem volt meg ehhez a munkamódszerem.
– Mikorra alakult ez ki? Vagy inkább úgy kérdezem, milyen más szerepek kellettek ahhoz, hogy Kuncz Feri benned mélyüljön, hitelesebbé és egyfajta mérföldkővé váljon?
– Nem tudatosan történt ez, de például Ferenc József hozta meg a tartást. Ő is, akárcsak Kuncz hadnagy, katonai nevelést kapott, és nagyon kellett figyelnem arra, hogy ne legyenek fölösleges mozdulataim. Ezt és az eleganciát akaratlanul, de az Elisabethből vittem át az Abigélbe. A Rebecca Jack Favelljéhez az aljasság legmélyére kellett merülnöm, azt kellett megértenem, és ebből Feriként is tudtam építkezni. Sokáig egyáltalán nem éreztem, hogy mérföldkő lenne, mert csak pillanatokat tudtam megoldani a színpadon.
– Mi lendített át ezen az állapoton? Az évek és a rutin, vagy volt valami kézzelfoghatóbb segítség is?
– Bizonyos mondatok, amiket soha nem fogok elfelejteni. Makranczi Zalán társrendezte Somogyi Szilárddal a Városmajorban a Valahol Európában-t, amiben Hosszút játszottam. Nagy feladat volt, nagy teher, hogy Dolhai Attilát kellett váltanom. Küszködtem a szereppel, a helyzettel. Zalán annyit mondott csak, hogy ne törődjek a külsőségekkel, arra koncentráljak, hogy én éljem meg a pillanatot, hagyjam, hogy megtörténjen bennem, velem, mert az a testtartástól a hangig mindent magával hoz. A mai napig ez az egyik mondat, amiből élek. A másikat Jantyik Csabától kaptam a Rebecca próbái alatt, aki elmondta, hogy teljesen jó, amit csinálok, de egyetlen dolog hiányzik belőle. „Élvezd ki!” – foglalta össze azt, hogy igenis ki kell élveznünk azt, hogy a színpadon bárkivé válhatunk, és akár a személyiségünknek azt az oldalát is megélhetjük, amit a civil életben nem engedünk meg magunknak.
– Most azt felejtsük el, hogy kezdő és tapasztalatok híján levő színész voltál, de az Abigélre egy kész világgal érkeztél. Ez azóta is jellemző rád?
– Most már sokszor az olvasópróbán látom magam előtt a figurát — bár van, amikor ezzel csak a saját dolgomat nehezítem meg, ha a rendező víziójába ez épp nem illik. Olyankor megpróbálom ezt lehámozni magamról, de csak akkor sikerül jól, csak akkor tudom magam jól érezni a figurában, ha a rendezőtől pontos választ kapok a miértekre. Máskor pedig épp ellenkezőleg: nagyon jól jön a rendezőnek, hogy konkrét elképzeléssel kezdek el egy próbafolyamatot.
– A musicalt januárban új szereposztással láthatja az Operett Online közönsége, ami nem csupán egy új matulás osztályt jelent, hanem azt is, hogy téged Kalmár tanár úrként láthatnak. Hogyan történt ez a szerep- és szerepkörváltás?
– Gond nélkül. Egyrészt azért, mert szerencsés alkat vagyok, ebben a karakter-szerepkörben könnyebben lehet megöregedni, jóval hosszabb és színesebb a pálya, mint hősként. Ahogy említettem: a hitelesség érdekében színészként meg kell keresni magadban azokat a személyiségjegyeket, amelyekkel kapcsolódni tudsz az adott karakterhez. Emellett azonban ott a külső, a kinézet, az alkati adottság, amit muszáj figyelembe venni. Vágó Zsuzsival jól álltunk egymásnak, de amikor új Ginák kaptak lehetőséget, azt éreztem, hogy nem tudok mellettük hiteles lenni. Bevallom, tartottam attól, hogy majd el kell magyaráznom a színházban, hogy bármennyire is szeretem ezt a szerepet és ezt a darabot, úgy érzem, Kuncz Feri már nem lehetek, kiöregedtem belőle. És miközben ezen gondolkodtam, fölhívtak, óvatosan puhatolózva, hogy ugyan egy kisebb szerep, de mit szólnék Kalmár tanár úrhoz. Én törtem meg a csöndet azzal, hogy örömmel játszanám. Azt kellett csak megnézni, hogy hogyan áll a hangomnak, mert elég magasra írták. Azt érdekes megtapasztalni, hogy benne vagy egy előadásban, de már egy másik szerepben.
– Van közöttük hasonlóság?
– Ideológiailag Kuncz Feri és Kalmár tanár úr is ugyanazon az oldalon áll. Fura, most, hogy belegondolok, Kuncz Ferinél ez nem zavart annyira, ami valószínűleg az én pályakezdésemből és fiatalságomból fakadt — Kalmár világnézetével viszont nem tudok azonosulni, nem tudom megérteni. A próbákon is és még most is küzdök ezzel, mert a csíráját sem találom magamban annak, hogy rendben van elfordítani a fejünket, ha olyan dolgok történnek körülöttünk, mint amik 1943/44-ben történtek, vagy azt mondani embertársainkra, hogy ők nem érnek annyit, mint mi. Szerencsére nagyon kevés olyan pillanata van Kalmárnak, amikor ezt kell megmutatni, sokkal inkább kell osztályfőnöknek, egy szigorú, rendkövető és rendkövetelő, a hazáját mindenek fölött szerető tanárnak lenni. A személyiségének ezt az oldalát meg tudom fogni, ehhez tudok magamból építkezni.
– Tudod saját jogukon nézni az utódaidat, úgy, hogy magadtól, a te megoldásaidtól elvonatkoztatsz?
– Teljes mértékben. Imre Roland az egyik Kuncz Feri, úgy alakult, hogy csak vele próbáltam. Ha kérdése volt, szívesen segítettem, de nem adtam neki kéretlenül színészi vagy énekbeli tanácsokat, és nem is volt erre szükség. Néhány technikai jellegű apróságra hívtam fel a figyelmét, olyanokra, amikre nekem volt tízegynéhány évem, hogy rájöjjek, hogyan praktikus csinálni.
– A stream felvételei hogyan zajlottak?
– A színház és a technikai csapat úgy döntött, hogy előadásszerűen vesszük fel, tehát egyben, lehetőség szerint leállások nélkül. Ez a körülmény nagyon jót tesz az egész hangulatának. Már a színpadra lépés előtt lehetett érezni az előadásdrukkot, a végeredmény pedig olyan, mintha élőben játszanánk. Hálás vagyok a Budapesti Operettszínház vezetőségének azért, hogy ebben a furcsa időszakban is dolgozhatunk, hogy biztonságban érezhetjük magunkat — többször volt rá példa a régmúltban, hogy színházi munka hiányában rövid időre be kellett állnom szakácsnak. Jó volt, de azért én mégiscsak itt vagyok otthon.
– Viszont a kamera közelségéből adódóan, gondolom, más színészi eszközöket kellett használnod. Ebben segítettek a Kálmán Imre Teátrumban játszott előadások?
– Rengeteget. Azt a játszóhelyet azért szeretem, mert látom a nézők arcát és érzem a rezdülésüket; elég csak létezni. Tudtam, hogy a felvételen sok lesz a közeli, ezért nagyon visszafogottan kell játszani, és minden érzelmet egyszerűen, minél természetesebben kell megmutatni. Ez egyáltalán nem volt nehéz, mert színházi ízlésemhez ez a játékmód áll közel, még ha adódik is a pályán olyan szerep, amely lehet elrajzoltabb. Mindegy, hogy furcsát, különlegeset vagy gonoszt, de én minden darabban elsősorban embert szeretnék játszani.
