Vincze Balázs koreográfus-táncművész, aki tavaly óta a Budapesti Operettszínház művészeti vezetője, március 15-én kapta meg a Magyarország Érdemes Művésze címet. A dalszínházban a La Mancha lovagjával debütált, mely első zenés-prózai rendezése is egyben. A musicalt legközelebb április 30-án közvetíti a színház.
– Gratulálok a kitüntetéshez! Hogyan fogadtad a hírt?
– Nagyon örültem neki, viccelődtem is, hogy ez a díj úgy hatott rám, mint egy „varázsgyógyszer”. Márciusban épp mélyponton voltam, hiszen már egy éve tart a pandémia, és művészként nagyon nehéz elviselni a testi-lelki bezártságot. Szeretnék köszönetet mondani a Magyar Táncművészek Szövetségének, mert 7 éve folyamatosan engem terjesztettek fel a kitüntetésre, és több év után sem nem álltak ki mögülem. Azért is nagy megtiszteltetés ez az elismerés, mert a vidéki művészeket általában ritkábban díjazzák, én pedig már két évtizede tartozom a Pécsi Baletthez.
– Az Operettszínház művészeti vezetését tavaly vetted át. Milyennek látod az eddigi munkát?
– Gyerekkorom óta figyelek arra, hogy nagy tudású szaktekintélyekkel tudjak együtt dolgozni, mert tőlük lehet leginkább elsajátítani a szakmát. Eddig olyan Kossuth-díjas művészek mellett tudtam tanulni, mint Markó Iván, Keveházi Gábor vagy Uhrik Dóra, most pedig hozzájuk csatlakozott az Operettszínház főigazgatója, Kiss-B. Atilla is.
Tavaly év elején, a La Mancha lovagjában kezdtem el a színházban dolgozni, majd augusztusban kért fel Atilla a művészeti vezetői pozícióra. Egy olyan csapat tagja lettem, ahol a személyiségünk, a tudásunk és a módszereink kiválóan kiegészítik egymást. Művészeti vezetőként az a feladatom, hogy segítsem Atilla munkáját, és az ő repertoárral kapcsolatos elképzeléseit a lehető legjobb formában valósítsuk meg.
– A La Mancha lovagja az első zenés-prózai rendezésed. Hogyan élted meg a műfajváltást?
– Mindig is színházi embernek tartottam magam, a színházművészet komplexen érdekel. Többször is játszottam musicalekben, a táncelőadásaimat pedig általában én rendezem. A kollégáim közt is vannak olyanok – gondolok itt Bozsik Yvette-re vagy Juronics Tamásra –, akik nem csak balettelőadásokat rendeznek, úgyhogy elvállaltam a feladatot. Ennek ellenére nagy volt a nyomás, hiszen Magyarország egyik első számú zenés színházáról van szó, de nagyon jó csapattal dolgoztam együtt, és így sikeres lett a bemutatkozásom.
– Hogyan érintett, hogy tavaly márciusban a premier előtt pár nappal jött a lezárás, és csak ősszel tudtátok bemutatni a darabot?
– Nyolc-kilenc éves korom óta vagyok színpadon, és mindig azt mondogattuk, hogy olyan nincs, hogy egy premier nem megy le. Nagyon rossz érzés volt, hogy a finisben kellett félbehagyni a munkát, viszont a kényszerszünet jót is tett az előadásnak. Új voltam a színházban, a társulat nem ismerte még a munkamódszeremet, és eleinte nem tudtak bízni bennem, hiszen még nem adtam nekik sikert. Az új helyzet, az állandó reménykedés, hogy végre bemutathatjuk a darabot, teljesen összekovácsolt minket, és az előadásnak is plusz lendületet adott.
– Milyen értékeket közvetít Don Quijote története?
– A darab egyik fő motívuma a remény, és ahogy már említettem, ezt a helyzetből adódóan mindenki könnyen át tudta érezni, a színészek is. De fontosnak tartom azt a gondolatot is, hogy „emeljük fel a lelkünket”. Erre a pandémia alatt még nagyobb szükség van, mint egyébként. Izgalmas dolog olyan kérdéseket feszegetni, hogy hol van a valóság és a képzelet határa, és meddig egészséges elképzelni bizonyos dolgokat.
– Legközelebb április 30-án láthatja a közönség az előadást. Hogyan zajlottak a felvételek, és mi a véleményed a streamelésről?
– Mindhárom szereposztásban felvettük a darabot, és szinte alig kellett leállni. Nagyon motiváltnak éreztem a művészeket. A tökéletes hangzás érdekében egy-két dalt vettünk csak fel újból, illetve azt a jelenetet, amikor Cervantes megőrül a tükör előtt.
A streameléssel egyrészről nem vagyok kibékülve, mert a színháznak épp az a varázsa, hogy élőben vagyunk ott, másrészt viszont kötelezettségnek, missziónak is tartom, hogy streameljünk, hiszen valamilyen formában tartani kell a kapcsolatot a nézőkkel. Az előadásainkkal nemcsak örömöt adunk, elgondolkodtatunk, hanem egyben lelki támaszt is nyújtunk. Ez oda-vissza működik: a közvetítések vagy egyéb online bejelentkezések utáni kommentekből a művészek is tudnak táplálkozni, ez pedig különösen fontos, ha már a taps elmarad.
– Egy új bemutatóval is készültök. Mit lehet erről tudni?
– Bozsik Yvette rendezi A hegedűs a háztetőn című darabot, melynek érdekessége, hogy Magyarországon az Operettszínház közönsége láthatta először 1973. február 9-én. Az akkori rendező Vámos László volt, a főszerepet pedig Bessenyei Ferenc játszotta, akinek ez volt élete egyik legemlékezetesebb előadása. A darabot egy évvel később betiltották, és csak 1985-ben mutatták be újra. A helyszín és a szereposztás a régi maradt. Ezt a változatot láthattuk mindnyájan a Magyar Televízió felvételéről is. Nagyon fontos műnek tartom, mely egyfajta átmenet képez az operett és a musical műfaja között, ezáltal pedig a legszélesebb nézői réteghez jutunk el. A díszlet ezúttal Chagall festményeit idézi, aminek kapcsán elárulhatom, hogy van egy díszletelem az eredeti bemutatóból, amelyet a mai napig „értékes ereklyeként” őrzünk és használunk a színházban.
* Az interjút Vincze Balázs művészeti vezetővel Tuska Borbála készítette.
