Az irodalom és a pszichológia kéz a kézben járnak, ennek a különleges kapcsolatnak eredménye az irodalomterápia is. Jakobovits Kitti „olvasópszichológussal” beszélgettünk arról, hogy miben különbözik az irodalomterápia más művészetterápiás módszerektől, miként segítenek a sorok a gyógyulásban, illetve nyújtanak-e még segítő kezet a kötelező olvasmányok. Az interjú a Pszinapszissal (Budapesti Pszichológiai Napok) való együttműködés eredményeként jelenik meg.
– Az irodalomterápia nem egy hagyományos terápiás módszer. Hogyan találtál rá?
– Azt, hogy ha nagy leszek, pszichológus leszek, nagyon régóta tudtam, és kevés olyan dolog volt, vagy van azóta is, ami el tudta vonni róla a figyelmemet. Leginkább az irodalom volt ilyen, így már a tanulmányaim alatt is folyton kerestem a lehetőségeket, hogy miként lehet összekapcsolni az irodalmat, az írást, az olvasást a pszichológiával. Tulajdonképpen így találtam rá az irodalomterápiára, amikor azon gondolkodtam, hogyan tudnám pszichológusként „használni” az irodalmat. Akkoriban még elég kevés információ volt elérhető róla, így hamar kilyukadtam a Pécsi Tudományegyetem honlapján, onnan pedig egyenes út vezetett a képzésig.
– Az irodalomterápiának több szegmense is van, amelyek egy hagyományos terápiának általában nincsenek meg (pl.: közös olvasás, írásos feladatok). Mit adhat az irodalomterápia, amire egy „rendes” terápia nem képes?
– Sokan a művészetterápiák közé sorolják az irodalomterápiát, amiben van igazság, hiszen egy művészeti ág eszközeit és „produktumait” emeli terápiás közegbe, ugyanakkor mégis kicsit kilóg a kategóriából, és több szállal kapcsolódik a „hagyományos”, verbalitáson alapuló módszertanokhoz. Ez az aranyközépút-jelleg szerintem sokat adhat. Tartalmazza mindazt, ami a művészet sajátossága (olyan nyelven szólít meg, amin a hétköznapokban ritkán kommunikálunk, más agyi területeinket mozgatja meg, elemibb szinten kapcsolódunk hozzá, mint a mindennapi életünk apró történéseihez, új eszközöket kínál a belső világunk kifejezésére és így tovább), ugyanakkor többnyire a nyelvnél, a szövegnél, a szavaknál marad, ami mégiscsak a legfőbb kommunikációs és gondolkodási formánk. Ezáltal pedig talán könnyebb is beépíteni a mindennapjainkba azt, amit az irodalomterápia során tanulunk vagy tapasztalunk.
A művészetterápia gyönyörű és hasznos dolog, de az eszközeivel néha nehezebb lehet más keretek között működni (egy párkapcsolati vitában vagy a munkahelyen kicsit körülményes lenne lefesteni és az alapján elmagyarázni, amit éppen érzünk, az irodalomterápia által viszont a szókincsünket és a kifejezésmódunkat is fejleszthetjük, amit ilyen esetekben tehát gyorsabban „húzhatunk elő”).
– Megfogalmazódhat a kritika, hogy az irodalomterápia „csak” közös olvasás, amit akár otthon is elvégezhet egyedül az ember. De valóban csak ennyi lenne? Miben más az irodalomterápia, mint az otthon töltött olvasós estéink?
E– z szerintem ugyanolyan feltételezés, mint hogyha az embernek vannak barátai, akkor miért lenne szüksége pszichológusra: ha tudok olvasni, miért lenne szükségem irodalomterápiára. És mindkettőre az a válasz, hogy mert teljesen más a funkciójuk. Nem is lehet arról beszélni, hogy egyik helyettesíti-e a másikat.
Az otthoni, magányos olvasásnak is rengeteg pozitív hatása van, és azt is értem, miért használják annyian egy-egy olvasmányra azt a kifejezést, hogy terápiás értékű a számukra. Bármilyen könyv kapcsán tapasztalhatjuk, hogy jobban érezzük magunkat tőle, vagy hogy sokáig görgetjük magunkban tovább egy-egy gondolatát. Viszont ritkán állunk meg, és kezdünk el kérdéseket feltenni, majd azokat hosszan megválaszolni azzal kapcsolatban, hogy miért is érezzük magunkat jobban, mi ez a hatás, mit változtat meg bennünk, és pontosan mi váltotta ki. Mi áll amögött, hogy tetszett a szöveg? Sőt, még inkább, mi áll amögött, ha nem tetszett valami? Mert teret kell adni annak is, ha az olvasmány negatív érzelmeket vált ki. Az irodalomterapeuta éppen ezt csinálja, ráirányítja a figyelmet arra, ami elindul bennünk az olvasás hatására, akár pozitív az az irány, akár negatív.
És segít abban, hogy a könyvről szépen lassan áttérve magunkról kezdjünk beszélni, így építve be az olvasást az önismereti folyamatba. Nem mellesleg az irodalomterapeuták évekig tanulnak egy egyetemen, hogy elsajátítsák a módszert, amellyel egy adott olvasmány terápiás értékű feldolgozásában tudnak segíteni. Tanulnak esztétikát, pszichológiát, irodalomelméletet, a szövegválasztás szempontjait, a segítő beszélgetés módszereit, és akkor még nem beszéltünk a többi végzettségükről (pszichológus, pedagógus, orvos, könyvtáros és a többi). Mindezek maguktól értetődően más keretek közé helyezik a munkájukat, mint az otthoni olvasás.
– Mondhatjuk úgy is, hogy az irodalomterápiák során két pszichológusa van a kliensnek: a szakember és a könyv. Az olvasmányok kiindulópontként szolgálnak, vagy egy alkalom során végig a sorokra támaszkodtok?
– Találó ez a megfogalmazás, viszont fontosnak érzem megjegyezni, hogy nem minden irodalomterápia pszichológiai ülés. Irodalomterapeuta végzettséget sok más segítő szakember is szerezhet, így nagyon sok olyan irodalomterápiás lehetőséggel találkozhatunk, amit nem pszichológus kínál. A kérdés ettől még jó, csak talán pszichológus helyett hívjuk segítőnek: bizonyos értelemben tényleg két segítője van ilyenkor az embernek, szöveg és szakember együtt, egymásra támaszkodva kínál fejlődési, önismereti lehetőséget.
Az nagyon változó, hogy ki mennyire tartja fókuszban a szöveget, vannak irodalomterapeuták, akik inkább csak katalizátornak, gondolatébresztőnek használják egy ülés elején, vannak, akik tovább és szorosabban mellette maradnak, vannak, akik időről időre kanyarodnak vissza hozzá – ez sok mindentől függ, és egyik módszer sem rosszabb, mint a másik.
– A terápiás módszerek gyakran nemcsak személyes konzultációk során, de csoportosan is hatékonyak lehetnek. Miként látod leginkább hasznosnak az irodalomterápiát?
– A hazai irodalomterápiás képzések elsősorban csoportvezetésre készítenek és jogosítanak fel, így amikor irodalomterápiáról beszélünk, alapvetően a csoportos folyamatokat érthetjük alatta. Az egyéni konzultációk tartása a szakember azon további végzettségein múlik, amik erre feljogosítják és képesítést adnak neki róla. Azt szerintem nem lehet eldönteni, hogy melyik hasznosabb, mert nagyon sok szempont mentén lehet mérlegelni, hogy kinek melyik folyamat a testhezállóbb. Ugyanakkor az is beszédes, hogy miért a csoportos forma a módszer kiindulópontja: a szövegen, és annak egyéni szinten kiváltott élményvilágán túl a legnagyobb hangsúly ezek megbeszélésére helyeződik, amely során a csoporttagok megosztják egymással véleményüket és történeteiket, összevetik azokat a többiekével, ezáltal segítik egymást.
A csoportos folyamatoknak számos olyan tényezője van, amit egy egyéni foglalkozás nem tud megadni. Ilyen például a „több szem többet lát” elve, azaz hogy többen többféle nézőpontból tudnak nekünk visszajelzést adni, illetve egymás támogatása és őszinte elfogadása is. Mindezeket nemcsak kapjuk, de mi magunk adjuk is a többieknek, szóval a saját társas készségeinket is fejleszthetjük egy ilyen csoportban.
– Nyilvánvalóan minden olvasót más írás fog meg és más indok miatt. Mégis gondolod, hogy van olyan örökérvényű irodalmi alkotás, amit mindenkinek érdemes lenne elolvasnia?
Irodalomterápiás szempontból szerintem nincs ilyen. Pont azért, mert a módszer legfontosabb része mindaz, ami az olvasás után történik, erre pedig nincs rálátásom a „mindenki” kategóriában, ezért értelmét veszti, hogy mondjak egy konkrét szöveget, mert nem tudom, hogy azt kinek és miért lenne vagy nem lenne érdemes elolvasnia.
– Vannak preferált műfajai akár a klienseknek, akár neked szakemberként? Milyen műfajú olvasmányokban érdemes elmerülni ahhoz, hogy a terápia teljes mértékben működőképes legyen?
– Ez olyan szempontból nagyon változó, hogy minden esetben meg kell találni azokat az egyéni sajátosságokat, amik lehetővé teszik, hogy adott kliens a legjobban kapcsolódjon a szöveghez. Számít a szöveg műfaja, szerkezete, nyelvezete, és a kliens oldaláról is sok meghatározó szempont merül fel a problémája tartalmától a közös munkánk célján át az ő kognitív-affektív képességeiig. Aztán a gyakorlat közbeszól, praktikus okokból például verseket vagy rövid novellákat követel, mert azok férnek bele az adott ülés idejébe. Persze meg lehet és meg kell találni a módszertani keretek és az egyéni megoldások közti egyensúlyt. A lényeg, hogy olyan szöveget találjunk, ami a kliens(ek) világával és az ülés kereteivel kompatibilis, akkor lesz a legnagyobb mértékben működőképes a dolog.
– Sokan a szórakozás miatt fognak kézbe egy-egy kötetet, és nem feltétlenül azért, hogy a sorok közt elmélyedve önvizsgálatot tartsanak. Az irodalomterápia azok számára is élvezetes és hatékony lehet, akik kevésbé szeretnek olvasni, vagy csak könnyedebb hangvételű írásokat fogyasztanak?
– Természetesen. Az elmélyült önvizsgálatnak nem feltétele a magasirodalom. A terápiás és az esztétikai értékek nagyon eltérő skálán tudnak mozogni, éppen ezért az irodalomterápia módszere sem ragaszkodik bizonyos műfajokhoz vagy irodalmi mélységekhez. A könnyedebb, szórakoztató írások is ugyanúgy alkalmazhatóak, ha valaki azokban talál magára. Szeretni sem feltétlenül kell az olvasást, bár kétségkívül segít, ha van egy alapvető nyitottság az irodalom felé. De az is egy elképzelhető út, hogy éppen az irodalomterápia által jön létre ez a nyitottság.
– Az olvasás és a szövegalkotás némiképp kéz a kézben járnak. A kreatív írás is része lehet a terápiának?
– Igen, nagyon gyakran alkalmazzuk is, és ezt hívjuk általában aktív irodalomterápiának (szemben a passzív, befogadó irodalomterápiával, amikor olvasóként közelítünk a szöveghez). A szövegalkotás is fontos terápiás eszköz, főleg a belső tartalmak megfogalmazásához és kifejezéséhez.
– Ami a felnőtteknél mondjuk Dosztojevszkij vagy Paul Auster, az a gyerekeknél lehet La Fontaine vagy Andersen. Az irodalomterápia gyerekeknél is hatékony lehet? Gyógyíthatnak a mesék is?
– Ezt a két kérdést szétválasztanám. Vagy nem is, talán inkább összekeverném. Igen, gyerekeknél is hatékony lehet az irodalomterápia, de nem kell velük kizárólag mesékkel dolgozni, és igen, gyógyíthatnak a mesék is, de nemcsak gyerekek esetében, hanem felnőtteknél is. Sok szakember foglalkozik gyerekekkel, némi tapasztalatom nekem is van kamaszokkal, velük például nagyon jól lehet dolgozni kortárs versek segítségével. És az is gyakori, hogy felnőttekkel dolgozó irodalomterapeuta használ mesét, az azonban kicsit más, mint maga a meseterápia. A két módszer ugyan egyértelműen hasonló, mégis vannak eltérések abban, ahogyan a szöveghez közelítenek, és ahogyan felhasználják azt.
– Érkezik a nyár és az újabb kötelező olvasmányok. Szükségesnek tartod, hogy a diákoknak minden esetben megmondják, pontosan milyen könyvet vegyenek a kezükbe?
– A kötelező olvasmányok körül mindig vita van, ez szinte már elvárás. Anélkül, hogy most konkrét címekről beszélnék, az, hogy alapvetően vannak ilyenek, szerintem normális és szükséges. Észszerű keretek között és jól kommunikálva lehet jól csinálni: ha nem 15 könyvet adunk fel egy nyárra, és a feldolgozást élvezetessé és érthetővé tesszük a diákoknak, akkor talán még örömmel is fognak olvasni. Az is fontos persze, hogy időről időre felülvizsgáljuk, mi számítson kötelezőnek, de maga a jelenség szerintem rendben van.
Legyenek közös és irányított feladatok az irodalomban is, ugyanúgy, ahogy bármilyen más tantárgyban. Legyenek sorvezetők, amik segítik őket abban, hogy később könnyebben eligazodjanak az irodalomban. És mindez szerintem nem jelenti azt, hogy minden esetben megmondanák a diákoknak, mit olvassanak, mert a kötelezők mellett azt olvasnak, amit akarnak.
– Pár északi országban már bevett gyakorlat, hogy a diákok maguknak választják ki a „kötelezőiket”. Működőképes megoldásnak találod ezt vagy az „ajánlott irodalmat” (egy tanár által kiadott lista, amiből a diák magának választhatja ki, hogy milyen könyveket olvas el)?
– Ilyesmi nálunk is volt, emlékszem, hogy néha szavazhattunk, hogy mi legyen az olvasmány, persze a „kötelező kötelezők” mellett, és ajánlott listát is kaptunk. Én szerettem mindkettőt, mert így meg lehetett teremteni az egyensúlyt aközött, hogy ez mégiscsak egy iskola, ahol olyan kollektív dolgot tanítanak, amit később talán mégis hasznosnak fogunk tartani, és aközött, hogy megtanuljunk választani, és érezhessük, hogy fontos a véleményünk, van beleszólásunk abba, amit tanulunk.
– A kötelező olvasmányoknak számos szerepe lehet: házifeladat-apropó, irodalmi életben való megmerítkezés, kapcsolódási lehetőség. Segíthetnek a kötelezők az olvasás fiatalok körében történő népszerűsítésében is?
– Igen, és szerintem nagy felelősségük is van benne. Hány felnőtt embertől halljuk, hogy a kötelezők utáltatták meg velük az olvasást. Amit megértek, és lehet nem szeretni őket, de egy életen át mindent rájuk fogni azért már megkérdőjelezhető. Viszont ebből látszik, hogy mekkora szerepe van az iskolai olvasmányoknak: egy életre befolyásolhatják, hogyan viszonyulunk az olvasáshoz. Ezt kihasználva pedig szerintem kötelessége az irodalomtanításnak, hogy népszerűsítse azt. Az egyik kulcs az lehet, amiről az előbbiekben beszéltünk, hogy legyen olyan közös olvasmány, amit a gyerekek választhatnak ki, másrészt ezeket, illetve a tanterv által előírtakat is olyan feldolgozás kövesse, amit élveznek és értenek a tanulók.
Az interjú a Pszinapszissal (Budapesti Pszichológiai Napok) való együttműködés eredményeként jelenik meg.
