Egy operatagozat felépítéséhez szorosan kapcsolódik a műsorpolitika kérdése is. Ugyanis ha az ember építeni akar, akkor a köz érdekét érdemes nézni, nem a saját vágyait. Így a műsort is úgy érdemes felépíteni, hogy a társulatra keresünk és találunk ki operát, nem pedig azt nézzük, hogy egy rendező, vagy egy karmester mire vágyik. Ha ezzel a szemlélettel keresünk darabokat, akkor lehetőséget adunk az énekeseknek és a teljes tagozatnak a megfelelő fejlődésre. A cikksorozat korábbi részei ide kattintva érhetőek el.
Bemutatók számában a két nagyszínházi és egy kamaraoperai előadás egy kisebb játszóhelyen a maximum. E mellett még egy koncertszerű opera előadása érhető el. A koncertszerű operának akkor van létjogosultsága, ha olyan darabot választunk, ami ritkábban játszott érdekesség, viszont olyan énekeseket tudunk rá meghívni, akikre egyébként nem lenne pénzünk. Ugyanis egy koncertszerű előadásnál nincsen egyéb színházi költség (díszlet, jelmez, kellék, hosszú próbaidő) mindent az énekesre fordíthatunk.
Ez a három színházi és egy koncertszerű premier, ami lehetséges egy több tagozatú színház életében, azon egyszerű okból, hogy prózát, tánc előadást és egyéb zenéseket is kell játszani az évad során. Természetesen a tagozathoz fog még kapcsolódni az évenkénti musical és/vagy operett bemutató is, amikből hagyományosan sokkal többet játszik egy nemzeti színház, mint operából. Ezek mellett, ha mindhárom operából tíz előadás környékén játszik a tagozat, plusz a koncertszerű operából kettőt, akkor az már bőven nevezhető operaéletnek vidéki viszonylatban. Ehhez tud hozzájönni még a „kórus-opera” előadás, a kisebb koncertek a leendő szólistáknak és máris egész pezsgő operai életnek lehetne ezt hívni.
Ha sikerül az évadban az ifjúsági vagy gyerek előadást is a zenés műfajból választani, azzal több mindent is nyerhetünk. Egyrészt belépőt biztosítunk a fiataloknak a zenés színház világába, másrészt nyerhetünk a tagozatunknak egy plusz premiert akár operai műfajban. Ezeknek az előadásoknak a közönség szerző és nevelő hatását nem lehet túlbecsülni. Igényes létrehozásuk létkérdés a műfaj és az adott színház számára.
Ide tartozna annak a régebbi hagyománynak a felélesztése, hogy egy vidéki nemzeti színház a régióért is felel, nem csak a városért, amiben elhelyezkedik. Ezért a régi „gördülő-opera” mintájára érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy olyan operai, vagy egyéb zenés produkciókat létrehozni, ami ebben a formában utaztatható. Vagy ha olyan város/település van, ahol nincs az előadásra lehetőség, akkor az utaztatás bármilyen formáját megszervezni, hogy eljöhessenek színházba. Ennek szervezése rengeteg energiát és találékonyságot kíván, de csak így lehetne kiszélesíteni a színház és opera „ügyét”, és olyan helyen keresnénk végre új nézőket, ahol találni is lehetne.
Szót kell ejtenünk a szerződésekről is. Hiszen egy ilyen típusú társulati lét nem elképzelhető csak produkciókra szerződtetett énekesekkel és a fentebb felsorolt többi hozzávaló emberrel. Akárcsak a prózai színházi életben, úgy itt is a jelenleg hatályos alkalmazotti státusz megkötése a jelenleg elérhető legjobb formája ennek. Ezzel a szerződés típussal az emberek elérhetőségét és idejét veszi meg egy színház, ha úgy tetszik. A havi fizetésükért az adott prózai színház kiírhatja őket próbálni, előadást játszani, ha máshova szeretnének menni, azt meg a színházhoz kell egyeztetnie az színésznek. Ám az alkalmazotti státuszuk a színházra is kötelezettségeket ró, hogy mindent befizessen a munkavállalójuk után, mint egy normális, bármilyen más szakmát érintő állásnál. Megélhetést nyújt abban az időben is, amikor épp holt szezon van és nincs fellépés (vagy akár pandémia idején).
Ha pusztán produkciós, alkalmi szerződéssel alkalmaz egy színház színészt, akkor azonnal egyeztetési kötelezettséget ró az adott intézményre, hogy az összes többi más színházban futó produkció előadásával, próbájával összehangolja a sajátját. A színház fog alkalmazkodni a fellépő életéhez és nem fordítva. Ilyenkor működésbe lép az időbeli hierarchia: amelyik produkció előbb volt, az élvez elsőbbséget játszás, egyeztetés szempontjából. Ez így működik a hazai színházi élet prózai részében a színházak közt. De ennek az a feltétele, hogy mindegyik színháznak saját társulata van állásba odaszerződtetett színészekkel, így van mihez viszonyítani. Ha hívják máshova játszani, akkor úgy tudják elengedni, hogy egyeztetnek az anyaszínházához. Ekkor lép elő a fentebb említett időbeli hierarchia. Képzeljük el egy pillanatra, hogy Budapest és a vidék összes színházában felmondanak minden színésznek, mindenki szabadúszó lesz. Az összes művész egyénileg keresi a lehetőséget a fellépésre (megélhetésre). Ez mondjuk két-három évadig követhető, hogy ki volt előbb. De aztán szép lassan elszabadul a pokol, hogy ki alkalmazkodik kihez és miért.
Pontosan ezt történt itthon az énekesi területen, amikor 1998 környékén kivezették itthon annak a lehetőségét, hogy egy operaénekes közalkalmazotti állásba kerüljön a fővárosban. Majd ennek mintájára szép lassan vidéken is. Hírmondónak maradt meg csak néhány énekes a vidéki nemzeti színházakban. Azóta került bele a honi énekes szakma egy olyan kiszolgáltatottsági spirálba, amibe fiatalként mindennél nehezebb belekerülni és megalkuvás nélkül létezni benne. A prioritások mára átláthatatlanok és követhetetlenek lettek, hiszen pusztán produkciós szerződés létezik. Így a vadnyugati „aki többet fizet, előbb lő” törvénye érvényesül, tekintet nélkül bármire. Ez az oka a vidéki színházak kiszolgáltatottságának, hiszen megközelítőleg sem tud azzal a gázsival vetekedni, mint amit bármelyik fővárosi intézmény képes felajánlani. A vidék jelenleg nagyjából hatodát tudja fizetni ugyanazért a szerepért, amit egy énekes a fővárosban énekel. Ehhez a kevés pénzhez jön hozzá az állandó egyeztetési kötelezettség a főváros egyéb produkcióihoz, ami napi idegölő munka, tekintve, hogy a fővárosban sem állásban vannak az énekesek, így az időpont változtatások ott is állandó jellegűek. Ezt a helyzetet kizárólag akkor tudná tisztázni a szakma, ha radikálisan emelkedne az alkalmazott státuszba felvett énekesek száma vidéken és a fővárosban egyaránt. Így erőterek jönnének létre, megjelennének a viszonyítási pontok az egyeztetésben és tiszta helyzeteket szülne mindenki számára. Ha ez megtörténne, akkor a szabadúszás választható, nem pedig kötelező érvényű állapot lenne. Természetes, hogy vannak énekesek, akiknek a szabadúszás a legjobb formája a karrierjüknek, de legalább annyian, ha nem a legtöbben, biztonságra és kiszámíthatóságra vágynak, mint minden ember. Mindig is faramucinak találtam azt, hogy az operai világ legalább nyolcvan százaléka le van szerződtetve státuszba, zenekaron, kóruson, színpadi dolgozókon keresztül az igazgatóságon át a gazdasági személyzetig. Csak azok nem, akikből él ez az egész gépezet: az énekesek.
Mindebből, amit ebben a hosszú tanulmányban leírtam, természetesen kiviláglik, hogy nagyságrendekkel több pénz kell vidéken, mint amennyit jelenleg szánnak rá a kulturális élet pénzelosztói. Tisztában vagyok vele, hogy mindaz, amit megfogalmaztam célként jelenleg egy utópisztikus elképzelés a mai körülmények és szándékok közt. Így van ez akkor is, ha szavaimat a valóság megtapasztalása hívta életre és semmi olyat nem írtam le, ami ne lenne azonnal megvalósítható, ha a szándék mellett pénz is kiegészítené az elgondolást. Ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy bármekkora pénzösszeg is érkezik kisegíteni ezt a szegmensét az operajátszásnak, ha nem ezek a gondolatok mentén osztják el, akkor érdemi változást, hosszú távú megoldást nem fog tudni elérni.
Ennek a szakmának is a valódi konkurencia állna legjobban, hisz csakis ettől lehet várni a színvonal emelkedését. Ha végig nézünk a művészettörténeten akkor világosan látszik, hogy nincsenek magányos hegyfokok, csúcsok. Sohasem ért el senki csak önmagában nagy eredményeket, csak akkor, ha egészséges versenyt vívhatott több, ugyanazon a területen tevékenykedő művésszel. Képzeljük csak el, hogy van öt vidéki nemzeti színházunk, ahol a leírásomhoz megközelítőleg folyik az operaélet. Öt város negyven leszerződtetett énekese évadonként tizenöt új operapremiert csinál. Rendezők, karmesterek, korrepetitorok garmadája jutna lehetőséghez és akarna jobb előadást csinálni, mint a másik. A szakmán kívül a közönség lenne a legnagyobb nyertese ennek. Pillanatok alatt termelné ki az operajátszó szakma az új kedvenceit, akik aztán először vidéki sztárokká, majd természetesen fővárosi énekesekké válhatnának. De oda már teljes fegyverzetben és szakmai tudással érkeznének.
Mindez naivitás a részemről? Természetesen. De ragaszkodom a megtapasztalt valóságon alapuló művészi naivitásomhoz. Máshogy nem érdemes gondolkodni ezen a pályán semmiről.
