Kiss Diána, a Budapesti Operettszínház primadonnája ebben az évadban debütált A mosoly országa Lizájaként, ismét felölthette Rolla jelmezét, több gálán is színpadra lépett, és a tavalyi, legígéretesebb tehetségeknek járó Marsallbot-díj után idén ő lett Az évad operettszínésze. Év végi beszélgetésünkben azonban az összegzés mellett már az újévi operettgála is szóba került.
– December van, még előttünk majd’ egy hónap, de már talán összegezhetjük 2021-et. Milyen volt számodra ez az év?
– Az év eleje eléggé kilátástalan volt mindenkinek, csak bizakodni tudtunk. Az, hogy elkészült néhány előadás felvétele a streamelésre, nagyon jót tett az egész társulatnak, mert legalább a felvétel idejére össze tudtunk jönni, és erőt meríthettünk egymásból. Ez nagyon fontos volt mindannyiunknak, mert a színház a második családunk. Az pedig, hogy újra színpadon állhattunk, és megélhettük azt a mindennapos csodát, amit egy előadás adhat, sokat jelentett, de azért a közönség nélkül ez nem ugyanaz. Leírhatatlan az a különbség, amikor előadás közben a nézők reagálnak arra, amit látnak és hallanak, s azóta, hogy újra telt házak előtt játszunk, extra boldogságot és energiát ad a jelenlétük. Tavasszal erősödött a bizakodás, az oltások által felcsillant a remény sugara. A Hála Gálával újra megnyithattuk a színházat, és szinte euforikus állapotba kerültünk, mindenki részt akart venni benne. Fantasztikus pillanat volt, hogy köszönetet mondhattunk az egészségügyben és a közszolgálatban dolgozóknak, és tulajdonképpen mi is egy picit újjászülettünk.
Majd szépen lassan elkezdődtek a próbák, a nyári koncertek, és kezdtünk visszazökkenni a megszokott ritmusba. Ez a fokozatosság sokat segített, mert ha a leállás után hirtelen kellett volna újra a korábbi megszokott tempóban dolgoznunk, ha azonnal arra az elképesztően magas energiaszintre kellett volna magunkat föltornászni, mentálisan biztosan nagyon megterhelt volna mindenkit. S amit kevesen gondolnak, hogy a színpad fizikai állóképességet kíván, az izmokat újra meg kellett erősíteni. A korhű jelmezeknek súlya van, a női cipők sarkán egyensúlyozni kell, nem mindegy, hogyan tartod a tested, és egyetlen pillanatig sem eshetsz ki a karakterből – a színpadi teljesítmény rengeteg ilyen apróságból is áll össze.
– A mosoly országát egy brit rendező, Stephen Medcalf vitte színre. Milyen volt vele a munka?
– Nagyon izgatottak voltunk, régóta készültünk erre az előadásra. Azt tudtuk róla, hogy az opera világában van leginkább otthon, de operettel is dolgozott már, ez a különlegesnek ígérkező látásmód még inkább izgatta a fantáziánkat, pláne azért, mert A mosoly országa igencsak operai igényű darab. Én személyesen pedig azért vártam nagyon ezt az munkát, mert Liza dalával debütáltam a Palotakoncerten, és azóta nagyon közel került a szívemhez ez a szerep. Igyekeztem precízen megtanulni a zenei és a szöveges anyagot, hogy a próbákat olyan biztos szereptudással kezdhessem, hogy ott már leginkább a színpadi jelenlétre, a rendezői instrukciókra kelljen figyelnem. Stephen pedig hatalmas felkészültséggel, szeretettel, odaadással és érdeklődéssel figyelt ránk.
– Élt benned egy kép Lizáról, és érkezett a rendező a saját elképzelésével. Hol találkozott a kettő?
– Bár Liza egy bécsi előkelő hölgy, mégiscsak egy tábornok lánya, tehát erős a karaktere, de én eleinte lágyabbnak gondoltam. Ha viszont megnézzük, hogy ebben a történetben abszolút ő irányít, és igaz, hogy van benne egyfajta lazaság, de a határozottságát igyekeztünk kidomborítani – persze úgy, hogy a nőiességét se veszítse el. Stephen színészvezetésben remek, apró finomságokkal segített az utunkon, és mint egy jó pszichológus, a személyiségünket is figyelembe vette, azt akarta, hogy rólunk is szóljon a szerep. Természetesen megvolt a váz, de személyre szabta Barbinak, Moncsinak (Bordás Barbara és Fischl Mónika – a szerk.) és nekem is a karaktert. Összefogta a csapatot, és nemcsak a szólistákat, hanem az ének- és a balettkart is, akikről szintén csak pozitívan nyilatkozott, hogy milyen szeretettel és odaadással vettek részt a próbafolyamatban. Nagyon bízom benne, hogy fogunk még együtt dolgozni! Van valamiféle varázsa a beugrásoknak és a beállásoknak is, de annál nincs csodálatosabb, amikor a rendezővel közösen teremtünk meg egy új előadást.
– A Mágnás Miska Rollájának szerepdebütje már megvolt, de azt nem tudtad sokat játszani. Így mit jelentett számodra az ősz?
– Bizony, amikor először csináltam, akkor az még a pandémia előtt volt, januárban, aztán a tavaly őszi nyitáskor volt még egy-két előadásom, de ennyitől még nem jön meg a komfortérzet. Ezért voltam hálás, hogy idén az új beállók, Szilágyi Enikő és Szerényi László miatt plusz próbákat írtak ki. Amikor csak lehetett, ott ültem a próbákon, lehetőség szerint a többiekén is. Egyébként is szeretem nézni a kollégákat, figyelni a mozdulataikat, a színészi vagy hangi megoldásaikat. S nem azért, hogy én is ugyanúgy csináljam, mert az nem én lennék, az nem belőlem indulna, hanem hogy tanuljak tőlük. Nagyon boldog voltam, hogy újra játszhatom Rolla szerepét, ráadásul Szilágyi Enikő és Szerényi Laci is fantasztikus partnerek voltak. Azt hiszem, elmondhatom, egyre otthonosabban érzem magam a szerepben, és Liza után öröm volt újra egy másik oldalamat is megmutatni.
– Milyen ez az oldalad?
– Ő is önérvényesítő, de inkább egy egyszerű, cserfes és vagány lánynak mondanám, és az sem mellékes, hogy ez egy vígjáték, ellentétben A mosoly országával. Liza lelkileg megdolgozott, az a próbafolyamat olyan volt, mint egy jó terápia, ez pedig felszabadított. Én abban hiszek, hogy a színpadon saját érzelmeinkből, a megélt tapasztalatainkból kell táplálkozni, mert csak akkor lesz őszinte és hiteles a szerep megformálása.
– Ebből a szempontból egy gála sokkal kevésbé megterhelő.
– Egy gála teljesen más energiákat igényel, már csak azért is, mert a felkészülésre kevesebb az idő, van rá néhány próba, zenekaros ülőpróba, színpadi próba. A táncos komikusoknak és a szubretteknek persze több munkát kíván a tánckoreográfia miatt, egy primadonnának itt valójában könnyebb a dolga bizonyos szempontból.
– És gyakran az énekelt repertoárotokból választotok műsorszámot.
– De nem mindig! Ahogy a Palotakoncerten Liza dala, vagy Odett belépője is újdonság volt számomra, úgy az Adventi gálán Mascagni Ave Mariája is. Még sosem énekeltem, de vágyam volt, ezért nagyon örültem, amikor megtaláltak ezzel a felkéréssel. Bármennyire is csak egy gála, egyetlen szám, de ezeknek is van egy önfejlesztő feladata és sajátos varázsa, mert olyan dalokat, áriákat is megmutathatunk, amiket az előadásokban nem hallhat a közönség, megismerhetnek bennünket más oldalunkról is. És van még egy dolog, ami miatt nagyon szeretem ezeket az alkalmakat: azokkal a kollégákkal tudunk találkozni, akikkel egyébként a színpadon nem hoz össze az élet.
– Mi ad még extra adrenalint egy gálára?
– Például a tér. A szabad térnek különleges hangulata van, és nem feltétlenül azért, mert több ezer ember hallgat, mint Dubajban, a világkiállításon. Mintha olyankor mindenki nyitottabb lenne, és talán a Jóistent is közelebb érezzük. Bent viszont közelebb vagyunk egymáshoz a közönséggel, érzékeljük a reakcióikat. Az Operettszínházban pedig az, hogy ismerem ezeket a falakat, itt otthon vagyok.
Aztán az is, hogy nincs javítási lehetőséged. Ez elképesztő dopping. Kilépsz a színpadra, elénekled a dalt, közben pedig úgy kell összpontosítanod, hogy nincs egy következő jelenet, amiben majd megmutatod egy másik oldaladat, vagy esetlegesen erősítheted az aznap esti produkciódat. Abban a néhány percben kell elvarázsolni a közönséget. Tulajdonképpen szeretem ezeket a feladatokat, mert egy folyamatos készenléti állapotra nevel. A próbákon is igyekszem mindig maximális erőbedobással, energiával és jelenléttel dolgozni.
– Nincs ennek veszélye a hangra?
– Szokták mondani, hogy reggel tízkor ne énekeljek már bizonyos tartott magasságokat, ha nem muszáj, mert normális ember olyat nem csinál. (nevet) Nekem viszont jólesik mentálisan is. A pálya elején tartok, szükségem van rá, hogy kellőképp beénekeljem az adott szerepet a próbafolyamat alatt, és hogy ezt össze tudjam hangolni a színpadi játékkal, hiszen az éneklés a fizikumon is múlik. Lehet, hogy évek múlva mást mondok, de egyelőre azt érzem, nekem mindig a maximumot kell nyújtanom próbahelyzetben is. Egyszer részt vettem egy kurzuson, ami arról szólt, hogy az energiákat hogyan osszuk be a színpadon, és ott jöttem rá, hogy ez mennyire fontos egy színész számára. Ebben még nem vagyok elég jó, képtelen vagyok arra, hogy ha lejövök a színpadról, azonnal kikapcsoljak vagy letegyem a szerepet. Különösen olyankor nem megy, ha még nincs egy szerepben rutinom, vagy nem szériában játsszuk az előadást. Olyankor annyi bennem az adrenalin, hogy akár még egyszer megcsinálnám. De ezt muszáj kontroll alatt tartani, mert megvan benne a pillanatnyi elégés veszélye.
– Ami viszont nem ugyanaz, mint a kiégés.
– Szerencsére, mert a kiégett színészekkel nem sok mindent tud kezdeni sem a kolléga, sem a közönség. Viszont az emberi és művészi energiák beosztása, adott esetben a világ kikapcsolása nagyon fontos, ennek az irányítását is meg kell tanulni. Most olyan életszakaszban vagyok, hogy van időm foglalkozni ezzel. Ahhoz, hogy az ember pozitív fejlődésen menjen keresztül, elengedhetetlen az önreflexió, ami a színpadon alapkövetelmény, és az is fontos, hogy milyen emberek veszik körül. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert édesanyám, aki egyben legjobb barátnőm is, bár elfogult, de folyamatosan rávilágít dolgokra, hogy miként létezem a színpadon, és azáltal hogyan fejlődöm emberileg. A János vitéz Iluskája után jegyezte meg, hogy sikerült megtalálnom egyfajta belső nyugalmat. A szerep arra formált, hogy elcsendesedjek, hogy belülről létezzek, és ezzel merjek megmutatni egy mélyebb lelki állapotot.
– Milyen visszajelzést jelentett számodra a Marsallbot-díj után Az évad operettszínésze elismerés?
– A díjátadó, ami a Magyar Operett Napján, október 24-én volt, számomra különleges ünneppé vált. Aznap volt A mosoly országa premierje, amit eleve hatalmas ajándéknak éltem meg, az ünnepség pedig a szünetben zajlott. Azon mindenképp jelen kellett lennem, mert a Marsallbot-díj vándordíj, ezért én adhattam tovább Bojtos Lucának, aki nagyon kedves barátnőm. Megtörtént az átadás, már épp azon gondolkoztam, hogyan öltözöm vissza a lehető leggyorsabban a jelmezembe, majd kimondták az én nevemet, és alig tudtam felfogni, mi történik velem. Számomra hatalmas öröm és megtiszteltetés, illetve felelősség a vezetőség, a kollégák és a nézők felé is. Már a Marsallbot-díj is az volt, hiszen az a legígéretesebb tehetségnek járó díj, ami azt jelenti, hogy onnantól kezdve meg kell tartani egy szintet, de inkább fölfelé kell lépni. Az évad operettszínészének lenni olyan elismerés, amikor egy pillanatra megállhat az ember, megnyugodhat, hogy jó irányba halad épp, és ez az az út, amin menni kell tovább. De ez tényleg csak egy pillanat, amibe később bele lehet kapaszkodni a mindennapokban.
Ritka adomány, hogy az ember a hobbijának élhet a mindennapokban, hogy valóban azzal foglalkozhat, ami a legkedvesebb számára. Nekem a színpadi lét valóságos szerelem, csodának élem meg, hogy a színpadon állhatok, és hogy épp ezen a helyen. Azt tanultam, hogy a színpadon csapatjátékosok, nem különálló művészek vagyunk, de ugyanúgy a csapat részét képezik a háttérország tagjai, mint a díszletépítők, műszaki kollegák, vagy az öltöztetők, a színház összes dolgozójával együtt. Nekem rengeteget számít, hogy kölcsönös tiszteletben és szeretetteli légkörben dolgozhatok, mert így a színpadon is más energiákat tudunk megmozgatni. Amikor az ember bekerül egy új társaságba, ott valamit le kell tenni az asztalra, bizonyítani kell. És minél több embernek tudod magad őszintén megmutatni, annál inkább elfogadnak. Ezért rengeteget jelentett, amikor a kollégáim őszintén gratuláltak a díjhoz.
Az pedig, hogy a nézők eljönnek az előadásainkra a jelenlegi helyzetben is, hogy ők is ki voltak szomjazva arra, hogy együtt lehessünk, felbecsülhetetlen érték. A szakmámat missziónak tekintem, és nem tudom eléggé megköszönni nekik, hogy estéről estére megtöltik a színházat, mert mi értük és általuk létezünk.
– Szoktál újévi fogadalmat tenni?
Az az igazság, ha teszek is, akkor se nagyon tartom be. (nevet) Azt szeretném, hogy újult erővel kezdhessek neki 2022-nek. Úgy alakult, hogy decemberben szabad vagyok, és most nagyon jól jön ez az idő, hogy átgondoljam, miben és hogyan fejlődhetek, és hogy rápihenjek a következő év feladataira. Azt gondolom, hogy erről is szól az adventi időszak, s most ezáltal több időm van a szeretteimre is.
– A visszatérő előadások mellett az Újévi gálára is készülsz?
Bizony, de azt még nem árulom el, mit hallhat tőlem a közönség. Még az is lehet, hogy az új évet újdonsággal kezdem! S már alig várom, hogy ismét Iluska, Liza, Rolla és Szilvia bőrébe bújhassak!
* Az interjút Kiss Diánával Papp Tímea készítette.
