Roberto Paternostróhoz már több mint 15 éves együttműködés köti a Budafoki Dohnányi Zenekart. A nagy tudású, széles látókörű karmester, aki hosszú kihagyás után tér vissza a pulpitusra a Föld napján vezényli az együttest az idei évadban. Előadásukban Mahler Dal a Földről című műve csendül fel április 22-én a Müpában.
– Olasz és zsidó gyökerei vannak. Hogyan hatott ez a kulturális identitására?
– Édesanyám osztrák, zsidó származású, édesapám olasz. Amerikában ismerték meg egymást. Úgymond két kultúrában nőttem fel; gyermekkoromban sok időt töltöttem Izraelben és Olaszországban is. Ez a kettősség, a különböző élmények komoly befolyást gyakoroltak az életemre és a kulturális felfogásomra is.
– Mi ösztönözte arra, hogy muzsikus legyen? Voltak a családjában is zenészek?
– Nagynénémen kívül, aki a Teatro La Fenicében dolgozott, nem voltak hivatásos muzsikusok a családban, de mindenki nagyon muzikális volt, és a zene komoly szerepet játszott az életünkben. Egyik nagybátyám pl. 1938-ban Londonba emigrált, ahol az EMI producere lett, és olyan nagyságokkal dolgozhatott együtt, mint Karajan, Klemperer, Sawallisch. Találkozásaink során mindig sokat mesélt ezekről a zenészlegendákról, így tulajdonképpen a róluk szóló történetekkel nőttem fel.
– Lett művészi példaképe is?
– Mivel Bécsben nőttem fel, a koncerttermekben láthattam-hallhattam a legnagyobbakat játszani. Élőben hallhattam Soltit, Karajant, Kleibert és Karl Böhmöt, akár koncerten, akár próbán. Ez csodálatos élmény volt, és igazából mindannyian a példaképemmé lettek. Kivételes tiszteletem övezte Klemperert, akinek a lánya nagyon kedves barátom, és Karajant, akinek öt évig az asszisztense lehettem.
– Az imént említett karmesterek mind kivételes művészek voltak. Mit gondol, mi tesz egy művészt kivételessé?
– Na, az rejtély. Azonban vannak olyan értékek, melyeket karmesterként muszáj a magunkévá tenni. Ilyen például a színvonalra törekvés, az alázatos és tudatos tanulás, és természetesen az inspiráció, amit azonban nyilván nem lehet kikényszeríteni. Mindemellett fontos, hogy mindig a még jobbra törekedjünk, soha ne adjuk fel, és elhiggyük, hogy amit letettünk az asztalra, az jó volt. Én pl. sosem hallgatom meg a régi felvételeimet, mert valószínűleg csak elégedetlen lennék, és úgy érezném, hogy most azonnal újra kell csinálnunk az egészet, mert most biztosan jobb lesz. Persze pár taktus biztosan valóban jobban is sikerülne…
– Az utóbbi évben nem csak a koronavírus okozta káosz játszott szerepet az életében, hanem egy komoly betegséggel is meg kellett küzdenie. Hogyan hatott ez a művészi életére?
– Hát, ez nagy változás volt, hetekig tartó kemoterápia, operációk sora… Sok időt töltöttem kórházban. Ilyenkor sok időnk van gondolkodni, világossá válnak az elkövetett hibáink, és az, hogy szinte mindent újra kell értékelni az életben. És ilyenkor a zenét is másként halljuk.
Persze a Covid már önmagában is nagy változást jelent, és főleg a művészeti életben. A művészetnek lételeme a közönség, és nagyon nehéz volt közönség nélkül játszani. Személy szerint a koncertmentes időszakot új művek tanulmányozásának is szenteltem: nagyon közel került hozzám pl. Dohnányi művészete, különösen az I. szimfónia, de kisebb művekkel is foglalkoztam, mint a Szvit No. 16 vagy a Simona néni c. opera nyitánya.
– Áprilisban a Müpában dolgozik együtt a Dohnányi Zenekarral. Hogyan készül erre a munkára?
– Bevallom, kicsit izgulok, hiszen két éve nem dirigáltam semmit, ez lesz az első koncertem a hosszú kihagyás után.
– Milyen emlékei vannak zenekarról?
– A közös munka már nagyon régre nyúlik vissza. Jól emlékszem az első koncertünkre, ahol Stravinsky Tűzmadarát és Beethoven Eroicáját vezényeltem. Már akkor lenyűgözött a zenekar ereje, fegyelmezettsége, de leginkább a muzsikálásban lelt öröme. Ez szerencsére azóta sem változott!
– Mit jelent az ön számára a művészet és a zene?
– A zene az életem értelme, tartalma. Zene és művészet nélkül bizonyosan szegényebb lenne az életünk. Nagy kérdés azonban, hogy milyen mértékben képes a zene befolyásolni jellemünket. Mindig úgy érzem, hogy egy nap zene nélkül csak elvesztegetett idő. Bár néha már tényleg szükség van a távolságtartásra, hogy a műveket új megvilágításban halljam meg. Ha egy darabbal sokáig nem találkozom, majd újra előveszem, az olyan érzés, mintha először hallanám. Így vagyok az áprilisban, a Müpában műsorra kerülő Dal a Földről c. művel, amit jó pár éve dirigáltam utoljára Buenos Airesben, és most szinte olyan, mintha ismeretlen területre lépnék.
– Sok Mahler-művet vezényelt már a zenekar élen…
– Mahlerhez különleges kapcsolat fűz. Természetesen Bécsben nem lehet Mahler nélkül felnőni, jómagam későbbi is nagyon gyakran vezényeltem a műveit. Sőt, amikor Kasselben zeneigazgató voltam (ahol korábban Mahler is betöltötte ezt a posztot) még egy Mahler Fesztivált is létrehoztunk. Emellett nagyon jó kapcsolatot ápolok a toblachi Mahler Fesztivállal. Toblach az a város, ahol Mahler a nyári pihenőit töltötte, és ahol a Dal a Földről című művét is komponálta. Még a világjárvány előtt kaptunk meghívást a BDZ-vel a fesztiválra, amit – úgy tűnik – az idén sikerül valóra is váltanunk. Toblachban is gyakran megfordultam már, de most külön öröm számomra, hogy ezt a művet ezzel a csodálatos zenekarral éppen a keletkezésének színhelyén elvezényelhetem. Előtte azonba a nagy visszatérés keretében Budapesten, a Müpában.
