Széles Flórával, a Budapesti Operettszínház művészével összegeztük idei évadbeli öt bemutatóját, és a Nagymező utcában eltöltött három évre is visszatekintettünk. Beszélgettünk arról, mit jelent az egy színész számára, ha egy rendező engedi, hogy a személyiségére formálja a játszott a karaktert, és az is kiderül, milyen kapcsolat fűz össze, egymástól korban és kultúrában látszólag távoli nőalakokat.
– 2019-ben, a Molnár Ferenc Liliomából készült musicalben, a Carouselben debütáltál a Budapesti Operettszínházban. Végzős színművészeti egyetemistaként milyen reményekkel, vágyakkal kezdted a pályát?
– Mindig nagyon szerettem volna játszani Molnár Ferencet, a Liliom Julikája pedig kifejezetten a vágyálmaim közé tartozott. Bár a Carousel a prózai mű Broadway-musical-verziója, a rendező, Béres Attila tulajdonképpen Molnár-darabot csinálta meg gyönyörű dalokkal, amelyekkel lehetett mélyíteni a történetet. Rengeteg helyen játszottam egyetemi hallgatóként, de az Operettszínházba jönni mindig egész mást jelentett, hiszen a Nagymező utca, a pesti Broadway, a város színháztörténelmileg fontos része. Kitüntetett érzés volt, hogy egy ekkora szerepet eljátszhatok itt. Reménykedtem, hogy talán majd hívnak még szerepre, de azt, hogy leszerződtetnek, egyáltalán nem gondoltam. Az egyetemen arra készültem, hogy szabadúszó leszek, és élveztem, hogy mindenhol egy kicsit másmilyen létezni, dolgozni. Ezért nem mondtam azonnal igent, hanem kértem néhány nap gondolkodási időt. Viszont olyan csodálatos szerepeket ígértek a következő évadra, hogy azt éreztem, ezt a különleges lehetőséget nem hagyhatom ki.
– A különleges lehetőségek azóta sem kerülnek el.
– Szerencsére nem, és ezért nagyon hálás vagyok. Sokan panaszkodnak pályakezdőként, hogy éveken keresztül ugyanolyan karaktereket osztanak rájuk, én viszont nemcsak, hogy egészen különböző típusú nőket játszhatok el, de egészen eltérő életkorúakat is a szinte kislánytól az érett, házasságban élő nőig. És még a szubrettszerepeken belül is más a rám osztott szerepek személyisége, A mosoly országa Mije össze sem hasonlítható a Csárdáskirálynő Stázijával. Színészként ebben az az izgalmas, hogy mindig máshonnan kell kezdenem a munkát, minden szerep megformálásánál másból kell építkeznem.
– 2019-ben megkaptad a Marsallbotot, egy évvel később a Bársony Rózsi-emlékgyűrűt. Ezek a díjak számodra felelősséget jelentenek, vagy inkább szárnyakat adnak?
– Nekem szárnyakat adtak, felszabadítottak, mert nagyon szigorú vagyok magammal szemben, és sokszor nem is mindig igazságos ez a keménység. A díjak számomra azt jelentették, hogy jó úton járok, merhetek önállóan gondolkozni, és nem kell minden egyes elképzelésemet magamban megkérdőjelezni, bátran bízhatok a saját értékítéletemben, amikor dolgozom a színpadon.
– Könnyű veled próbálni?
– Remélem!
– Kérdezem fordítva: milyen a te rendeződ?
– Ebből a szempontból is szerencsésnek érzem magam, mert eddig mindenkivel megtaláltam a közös hangot, pedig nagyon különböző a rendezőkkel találkoztam. Balázs Zoli a Nine próbafolyamata során a legutolsó pillantást és hangsúlyt is pontosan rögzítette, és addig nyüstölt, amíg az úgy nem történt, ahogyan ő megálmodta. A másik véglet Bozsik Yvette vagy Vincze Balázs, akiktől nagyon nagy szabadságot kaptunk. A kettő között pedig ott van Kiss Csaba, akinek vannak elvárásai, ugyanakkor sok helyzetben arra kíváncsi, én mit gondolok, mert az a szituáció annyira személyes már abban a szerepben, hogy azzal muszáj nekem megküzdenem.
– Mennyire volt nehéz a visszatérés, felvenni ugyanazt a tempót a Coviddal sújtott évadok után?
– Ez egy nagyon kemény évad volt, és valószínűleg azért érezzük ennyire nehéznek, mert a pandémia alatt valahogy elkényelmesedtünk. Én egyszerűen élveztem, hogy életemben először semmi dolgom. Közben sokat beszélgettünk a párommal is, ismerősökkel is, hogy észnél kell lennünk, mert amikor visszatérhetünk a színházba, mindent majd egyszerre kell bepótolni. Úgyhogy nekem rendesen oda kellett tennem magam, hogy újra felvegyem a tempót, mert egymást érték a feladatok. Az, hogy a munkaszintre visszatornásszam magam, egy picit megterhelt.
– Menjünk végig a bemutatókon. A Nine-t még a lezárások alatt próbáltátok be.
– Nagyon aprólékos, elemző munkát végezhettünk, volt idő arra, hogy keressük a karaktereket, a helyünket ebben a bonyolult történetben. Lehet, hogy kívülről nem úgy tűnik, de irgalmatlanul nehezek ezek a szerepek. Rengeteg mindent kell kifejezni úgy, hogy a sűrített helyzetek miatt korlátozottak a színpadi lehetőségeink, közben mégis értetni és láttatni kell Fellini zsenialitását. Aki Guido Continit játssza, annak könnyebb a dolga, mert egy ívet kell játszania, de a mellette levő női karakterek azok, akik megmutatják, ő épp hol tart az életben, és emellett még mindenkinek fel kell villantani a saját sorsát, személyiségét.
– Luisa Contini után jött Mi A mosoly országában. Úgy képzelem, ez a váltás nem volt egyszerű.
– Valóban nem volt könnyű, mert egy határozott, önmagát alaposan ismerő és a vágyait pontosan megfogalmazni tudó nő után egy kislányt kellett játszanom, aki teljesen egy másik kultúrából érkezik, és miközben felfedezi Európát, összezavarodik, mert úgy érzi, a hazája, Kína sem az igazi otthona, és szeretné úgy kialakítani a saját világát, hogy mindkét helyről a neki legjobb dolgokat szemezgesse ki. Érdekes volt színészként megélni ezt az életkori visszalépést, de azt gondolom, hogy Luisa is olyan lehetett a világgal épp csak ismerkedő fiatal lányként, mint Mi.
– Ebben az előadásban a kultúrák sokszorosan találkoztak a színpadon, hiszen a rendező, Stephen Medcalf brit és az opera műfajából érkezett. Vele hogyan találtatok közös hangot?
– Nagyon könnyen, mert arra volt kíváncsi, kik vagyunk. Minek van egy szóló dala, és elkészítettünk arra egy komplett koreográfiá. Amikor megmutattuk, nagyon megdicsért, hogy mennyire jól mozgunk, ő viszont több személyiséget és történetet szeretne látni. Végül maradt benne tánc, de lényegében egy előadói számot csinált belőle. Az én szerepfelfogásom ennek a dalnak az alapján született meg, és abból, amit azon a próbán ösztönösen csináltam, elkezdett kibomlani Mi karaktere.
– Nagy ajándék egy színésznek, amikor egy olyan rendezővel találkozik, aki belőle építkezik.
– Igen, ez valóban nagy ajándék, és ebben az évadban sok ilyen élményünk volt. A Nine-ban Szendy Szilvivel és Nádasi Veronikával váltva játsszuk Luisát, de mind a hármunknak különböző jelmezei voltak. Törődtek azzal, hogy nem biztos, hogy ami egyikünknek jól áll, a másik kettőnek is ugyanolyan komfortos, és éreztették velünk, hogy a jelmezek értünk vannak, nem a szerep kedvéért. Steve-nél is megvolt az odafigyelés, ő is azt szerette volna, hogy amikor a színpadon vagyunk, akkor Szendy Szilvivel és Bojtos Lucával együtt mindhárman a sajátunknak érezzük Mi szerepét.
– A Hegedűs a háztetőn Hódelét mitől tudod a magadénak érezni?
– A bátorsága nagyon-nagyon imponáló, az, ahogy mindent feladva követi a szerelmét Szibériába. Tetszik, hogy ott mer hagyni mindent, amit addig ismert, a világnak azt a nagyon szűk szeletét, ahol biztonságban élt, és utánaindul a fiúnak az ismeretlenbe. Remélem, hogy adott esetben én is tudnék hasonlóan bátor döntéseket hozni. Szimpatikus az is, ahogy pikírt tud lenni, mert nekem ez egyáltalán nem megy. Azt pedig, ahogy megvédi magát, példaként hozom fel magamnak.
– A legutóbbi bemutatód, a Jekyll és Hyde volt. Emma Carew komplexitása miben áll?
– Törékeny, gyöngéd, mindenkihez tiszta szeretettel fordul, nem bánt meg másokat, miközben valóban nagyon határozott, és képes úgy kiállni önmagáért és a szeretteiért, hogy soha senkit ne alacsonyítson le vagy sértsen meg.
– A nagyszínpadról menjünk át a Kálmán Imre Teátrumba, ahol a Veszedelmes viszonyokban Tourvelnét alakítod. Ebben a történetben talán az ő tragédiája a legsúlyosabb.
– Valóban Tourvelné zuhan a legmélyebbre, mert a többieknél bármennyire is szomorú a vég, de nekik valahogy mégis van miért tovább élni. Tourvelné az, akinek nem maradt semmije, mert mindent, amiért addig küzdött, vagy amiért kiállt, lényegében elveszített, ráadásul úgy, hogy nem elvették tőle erőszakkal, hanem ő maga adta oda. Erről a pontról továbblépni szinte lehetetlen, nem véletlen, hogy az 1988-as a filmfeldolgozásban Tourvelné, akit Michelle Pfeiffer játszik, nem is éli túl ezt a történetet.
– Voltak még gálák, amelyeken közreműködtél, de végigértünk az évadon, úgyhogy gyorsan vissza is ugrok időben akkorra, amikor az Operettszínház tagja lettél. Az osztályodból egyedül szerződtél ide. Mennyire voltál magadra hagyva?
– Mindenki érdeklődéssel és szeretettel fordult felém, rengeteget segítettek a művészkollégák ugyanúgy, mint azok, akik a színház mindennapi működéséért felelnek, a titkárságon, a színpadon vagy a különböző tárakban dolgozók. A legfáradtabb napokon mindig van valaki, aki odalép mellém, és csak annyit mond, nincsen semmi baj, jó lesz, ne aggódj.
– A közönség hogy fogadott?
– Ők is nyitottan, érdeklődéssel. Ahogy szépen fokozatosan kezdtek megismerni, bejelöltek a Facebookon, lájkolták, ha kitettem egy színházi fotót, vagy rám köszöntek a művészbejárónál. A Nine-nak és a Jekyll és Hyde-nak is volt a közönség számára nyitott sajtóeseménye, és azok után tapasztaltam először, hogy nem úgy jönnek oda, hogy „kedves művésznő, kérhetek-e egy aláírást”, hanem hogy „szia, Flóra”. Akkor szembesültem először azzal, hogy megjegyeztek maguknak a nézők, már tudják a nevemet. Jó érzés volt.
