A Hegedűs a háztetőn főszerepe mellett több karakterszerepben láthatta idén a közönség Dézsy Szabó Gábort. A színművésszel találkozásokról, mérföldkövekről, nézői elfogadásról beszélgettünk, miközben az is kiderült, miért nem fontos, hány mondatos egy szerep.
– Milyen volt ez az évad? A színészet erős koncentrációt kíván, kell hozzá fizikai kondíció, a hangot karban kell tartani, valójában ez is egy olyan munka, amit a színvonal megtartásához folyamatosan gyakorolni kell. Mennyire volt nehéz visszaszokni abba a rendszerbe, ami a járvány miatt leállt?
– Lehet, hogy furán hangzik, de tudom, hogy nem vagyok ezzel az élménnyel egyedül: nekem nagyon jólesett, amikor 2020 tavaszán leállt a világ. Előtte iszonyatosan túlfeszített életet éltem – és élek, mert visszajött a rohanás –, és abban a pár hónapban, amikor teljes volt a szünet, élvezhettem a mindennapok egészen apró dolgait, például azt, ahogy a kis teraszomon hogyan nőnek a növények. Negyven éve vagyok a pályán, és először volt alkalmam arra, hogy lássam, hogyan hosszabbodnak a nappalok. Tele volt rácsodálkozással a leállás időszaka.
Az újrakezdés nem is a fizikai vagy a szellemi kondíció visszaszerzése miatt okozott nehézséget, hanem inkább amiatt, hogy megszokta az ember, másképp is lehet létezni, úgy, hogy nem hajtja magát halálra. Azóta minden visszaállt a régi kerékvágásba, és a napom egy részét úton töltöm, mert a színház mellett sokat szinkronizálok. Sokan mondják, hogy a szinkron egy gyár, és van is benne némi igazság, viszont a közeg sokszínű, és olyan kollégákkal is tudok találkozni egy-egy munkában, akikkel a színházban nem biztos, hogy összehozna a sors. Bár most mindjárt ellent is mondok magamnak, mert a Nine-ban Bánsági Ildikóval dolgozhattam.
– Még nem találkoztatok színpadon vagy filmen?
– Azt visszafejtettük, hogy egy filmben már szerepeltünk együtt, de nem voltunk közvetlen partnerek. Ildikó személyében egy rendkívüli emberrel ismerkedtem meg, aki elbűvölő személyiség, hiszen a próbák alatt természetes, hogy az ember egy kicsit közelebb is kerül a másikhoz. Igaz, hogy nincs nagy szerepem a darabban, de emiatt mégis fontos élmény volt a próbafolyamat. Köszönhető volt ez Balázs Zoltánnak is, aki nagyon érzékenyen közelített a művészekhez. És ugyanezt mondhatom A mosoly országa kapcsán is. Az szintén egy kisebb szerep, de a Stephen Medcalffal való munka azt a próbaidőszakot is emlékezetessé tette. Stephen egy abszolút nyugodt, kiegyensúlyozott rendező, aki az opera világából érkezett. Tökéletesen tudta, mit akar, azt a színészeknek pontosan el tudta mondani, és nagyon jó volt újra találkozni egy ilyen, ha tetszik, konzervatív módszerrel. Miközben engedte, hogy megmutasd magad az előadás rendszerében, a figurát az egyéniségedre húzd. Az eredmény, szerintem, egy látványos, szép előadás lett. A közönséghez még keresi az utat, mert A mosoly országa nem egy közönségdarab, nem egy klasszikus operett abból a szempontból, hogy nem happy end a vége.
– A Hegedűs a háztetőn is egy komoly, drámai mű. Azt hogyan fogadja a közönség?
– Úgy érzem, szeretik. Lehet, hogy erősnek tűnik, de úgy gondolom, a Hegedűs a háztetőn egy olyan súlyú klasszikus darab a maga műfajában, mint a Bánk bán vagy Az ember tragédiája, tehát valahol mindig repertoáron kell tartani. Ez a történet nem is feltétlenül a zsidóságról szól, hanem egy kis közösség összetartásáról, a kirekesztésről, a hatalom túltengéséről, arról, hogy nemzetiségtől, identitástól, mindentől függetlenül bármilyen csoportot meg lehet hurcolni, ellenük a gyűlöletet fel lehet szítani.
– Mögötted van rengeteg szerep, egy olyan pálya, hogy különösebben már nem kell bizonyítani, de amikor rád osztanak egy Tevjét, felrémlenek a nagy elődök, akik játszották? Vagy négy évtized után ez a fajta felelősség már nem merül fel?
– Dehogynem merül fel! Tevjét eljátszani tulajdonképpen felteszi a koronát egy színész pályájára. A próbák kezdete előtt megnéztem a filmet. Topol egészen elképesztő alakítást nyújt, és nem szégyellem, zokogtam. Egy generációnak Bessenyei Ferenc emblematikus alakja maradt meg, de én már csak az alkatom miatt sem indulhattam ugyanonnan. Én ebben a figurában az esendő kisembert próbáltam megfogalmazni, aki küzd az öt gyerekével, a nyomorral, követi az előírásokat, de a leginkább a gyerekei iránti végtelen szeretet határozza meg. És amikor ez a jó kedélyű, jó humorú, szeretetteljes ember egyre több olyan dologgal szembesül, ami neki tabu volt, eljön egy pont, ami után nincs tovább. Tevjének ez Háva döntése, az, hogy a lány nem a saját zsidó közösségéből választ férjet. Keménység és kegyetlenség, hogy elengedi a lányát, de ez egy olyan lépés, amivel nem tud megbékélni. Nem bocsát meg a lányának, de a szeretete sem múlik. Őszinte leszek: minden alkalommal össze kell szednem magam, amikor a búcsúdalhoz érünk, annyira torokszorító érzésekről van benne szó. Ha Tevjét játszom, a nap a felkeléstől kezdve erről a szerepről szól, és olyankor igyekszem mást nem is vállalni. Előadás után pedig végigjátszom és -elemzem magamban, egészen az elejétől. Újraélem minden pillanatát, és hajnal 2-nél hamarabb nem tudok elaludni.
– Mérföldkőnek tekinted a pályádon?
– Egyértelműen. Egyáltalán nem akarom még abbahagyni, mert érzem magamban az erőt, de tisztában vagyok azzal, mit kínál a zenés színházi repertoár egy ilyen korú férfi színésznek. Nem vágyom főszerepekre, boldogan csinálom a karaktereket, és ha az életben nem kapnék többet feladatot, Tevje miatt akkor is meg lennék elégedve. Olyan mérföldkő ez a szerep, mint amikor Miskolcon harmincvalahány évesen eljátszottam a La Mancha lovagját: előtte táncos komikus karaktereket kaptam, és benne volt a rizikó, hogy a közönség vajon elfogad-e tőlem egy drámai szerepet. Az Operettszínházban ebből a szempontból megismétlődött a helyzet, itt ugyanis engem leginkább karakterszínészként ismernek a nézők.
– Ha már a La Mancha lovagját említed: a musicallel ebben az évadban újra találkoztál, bár más szerepben. Kívül-belül ismered a darabot, van róla egy elképzelésed – ilyen helyzetben mennyire nehéz mentálisan felülírni azt a régi előadást?
– Egyáltalán nem könnyű, pláne ha nemcsak játszottad a darabot, de a szíved egyik csücske. Nekem erős elképzelésem volt, és bár a Kormányzót játszom, egy fontos, de nem meghatározó szerepet, mégis érdekelt a teljes rendszer. Vincze Balázs egész másképp gondolkodott, de végül mindig ki tudtunk egyezni.
– Akivel a Jekyll és Hyde-ban ismét együtt dolgoztatok.
– Az egy kifejezetten kellemes munka volt. Az abszolút főszerep Jekyllé, nekünk őt kell segíteni, emiatt nagyon célirányosan folytak a próbák.
– A karakterszerephez nagyon kell tudni a szakmát, hogy néhány felvillanásba sűríts egy életet.
– Miskolcon 17 év alatt körülbelül hetven főszerepet játszottam el. Ez a háttér és gyakorlat elengedhetetlen ahhoz, hogy három mondattal is úgy tudjak bejönni, hogy behozok egy életet, és kiviszek egy életet. Soha nem azt nézem, hány mondatos a szerep, hanem azt, hogy egy embert, egy sorsot mutassak meg. Amikor megkaptam Tevjét, bíztam abban, hogy elbírok a szereppel, amiatt viszont izgultam, hogy elfogad-e a közönség.
– És elfogadtak?
– Rám csodálkoztak, de úgy érzem, sikerült megnyernem a nézőket.
