Bordás Barbarát elsősorban operettprimadonnaként ismeri a közönség, de az operák és a musicalek világa sem idegen tőle, amit a Budapesti Operettszínház gáláin rendre bizonyít. A következő évadban egy új szerepben is megismerhetik őt, ráadásul a legfiatalabbak, mivel szeptembertől Kékkovács Marával együtt izgalmas foglalkozásokra várja a 6–16 éveseket.
– Szoktak neked nézők úgy gratulálni, hogy bravó, Barbi?
– Azt szokták mondani, hogy bravó, de nem a Barbi jön utána. Általában vagy a Barbarát vagy a művésznőt teszik hozzá.
– Mostanában viszont gyakran hallhatod ezt a Mutasd Magad táborban és a különböző fellépéseken, ahol te vagy Bravó Barbi, Kékkovács Mara pedig Merész Mara. Kik ezek a tündérkarakterek?
– Nálunk a táborban az első nap mindig az ismerkedés jegyében telik, sok-sok játékos feladattal. Többek között például azzal, hogy mindenkinek találjunk egy „varázsnevet” egy rájuk jellemző tulajdonsággal vagy jelzővel, és ennek a kezdőbetűje egyezzen meg a keresztnevük kezdőbetűjével. Ez egyébként nagyon sokat elárul a gyerekekről is, volt már Hamburger Hannánk, Aranyhajú Annánk, sőt még Eszeveszett Emilink is. Ebből az alliterációs játékból születtek meg a mi neveink is. Azt gondoltuk, hogy a mese szerint egy 2060-ból valamint egy 1960-ból érkező nyomozó tündérhez olyan jelző illik, ami nem tipikusan tündéres vagy királylányos – mint az egyik első ötlet, a Bűbáj Barbi –, hanem kifejezi a kalandkeresésüket, a felfedező vágyukat, a hősiességüket, a bevállalósságukat, és így a fiúkat is könnyebben megszólítjuk.
– Az Operettszínházban kilencszázan ülnek egy-egy előadáson, de felléptetek többezres nézőterek előtt is. Ehhez nem mérhető létszámban egy tábor vagy egy interaktív Mutasd Magad koncert, de azt gondolom, odafigyelésben, állandó készenlétet tekintve ezek sokkal többet kívánnak.
– Ehhez már egészen hozzászoktunk! A tábor első napján egy picit mindig izgulunk, hogy milyen gyerekek jönnek, hogyan sikerül megtalálni velük a közös hangot, mennyire hasonlóak vagy különbözőek az igényeik. Van, aki a csöndesebb, elvonulósabb dolgokat szereti, másnak jóval nagyobb az aktivitása és a mozgásigénye, nekünk pedig meg kell találni azt az összhangot, amiben mindenki jól érzi magát. Úgy kell kézben tartani a csoportot, hogy közben ne törjük le senki szárnyait, és ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha mindenkire időt, figyelmet fordítunk. Ezért jó, hogy limitált a létszám és hogy ketten vagyunk Marával, mert egyikünk az adott foglalkozást vezeti, másikunk pedig a csoportdinamikát figyeli. Azokat segíti, akik egy picit bátortalanabbak, hogy ők is bevonódjanak a feladatokba, valamint azoknak a figyelmét is visszatereli, akik épp nagyon elemükben vannak. A táborokban azért, hogy mindenki megtalálja az őt érdeklő területet és kibontakozhasson, többféle művészeti ághoz kapcsolódunk. Vannak drámajátékok, zenés ritmusgyakorlatok, közös éneklések, van tánc, kézműveskedés, és nagyon sok eszközt használunk az első pillanattól. A második-harmadik naptól pedig kis beszélgetőkörök is alakulnak, amikor mindenki megoszthatja a gondolatait, elmondhatja, mit szeretne. Ebéd után pedig hagyunk időt a nyugodt pihenésre is, olyankor Mara szokott vezetett kis meditációt tartani egy hatalmas nagy pokrócon.
– Mennyit számít a szülőknél, hogy ti ismert művészek vagytok?
– Azt gondolom, számít, hogy aktívan műveljük a szakmánkat, de aki megnézi akár csak a beharangozó videónkat, annak azonnal kiderül, hogy mi a Mutasd Magad-ot nagyon komolyan gondoljuk. Számunkra ez nem a színház kiegészítése vagy az ismertségre „felülve” egy hirtelen kitalált ötlet, hanem valami, amit hittel és szenvedéllyel csinálunk.
– Vannak visszajáró táborozóitok?
– A tavalyi táborból négyen idén újra eljöttek, de nem mindenkinek volt jó az időpont. Két kislány pedig már nem fért bele a korosztályi keretbe. Ők idén már 11 évesek, ami épp csak egy évvel van a felső határ fölött, de a kicsiktől, a hatévesektől már nagyon távol van. Szerencsére az Operettszínházban – ahol lehetőséget kaptunk arra, hogy szeptember 24-én bemutatkozhassunk, a hat-tíz évesek mellett a nagyobbaknak, a tíz-tizenhat éveseknek is indítunk csoportot. Bízunk benne, hogy itt is jó kis csapatok gyűlnek össze, és a gyerekek a foglalkozásokon kívül is tartják majd a kapcsolatot. Csodálatos visszaigazolás, hogy a tábor végén kapjuk rajzokat, fotókat, utána pedig a szülőkkel együtt jönnek a koncertjeinkre. A legnagyobb siker azonban az, hogy igazi barátságok születnek, amik a tábor után is megmaradnak.
– Ahogy mondtad, a táborban van idő arra, hogy megismerkedjetek a gyerekekkel. De mi történik egy koncerten, például egy olyanon, ami a Szent István-napi Operettkorzón volt?
– Azt hiszem, most már kellő tapasztalatot gyűjtöttünk össze, és ráéreztünk arra, mikor hangolódnak rá a történetre és kerülnek bele a gyerekek, mikor fogadják el Bravó Barbit és Merész Marát, és kezdődhet el a közös játék. A mi feladatmegosztásunk ilyenkor annyiban módosul, hogy aki épp nem énekel vagy játszik, az a kisebb-nagyobb kellékeket készíti elő. Persze, egy ilyen helyzetben mindenki másképp oldódik, és erre figyelnünk is kell, mint ahogy arra is, hogy esetleg visszatereljük őket a mese történetébe, de az Operettkorzón nagyon könnyen ment minden. A gyerekek egyébként könnyen kapcsolódtak egymáshoz is, az ismeretlenek is sokkal hamarabb kezdenek egymással kommunikálni, mint a felnőttek, és képesek hamar ráérezni és kiválasztani, ki az, akivel jót lehet bandázni egy ilyen koncerten. A Korzón rengeteg mókás megmozdulása volt a gyerekeknek. Volt például, aki egyedül mondott el egy mondókát, de az is nagyon helyes volt, amikor valaki azt javasolta, hogy ha éhesek vagyunk, mindenképpen Batmant kell hívni.
– Rendszeres közreműködője vagy az olyan nagyszabású gáláknak is, mint amilyen a jubileumi Budavári Palotakoncert volt. Emlékszel még az első gálafellépésedre?
– Nagyon pontosan! 2009-ben történt a Tenorvásár gálán, ami az első nagyszínpadi fellépésem volt az Operettszínházban, huszonhárom éves voltam. Az ottani teljesítményem után Kerényi Miklós Gábor leszerződtetett a társulatba úgy, hogy előtte az Operett Akadémián mindössze egy kis raktárszínházi előadásban mutathattam meg magam. A gálán énekeltem egy duettet a Luxemburg grófjából, ami azért érdekes, mert mint szerep, Angele azóta is várat rám, az pedig talán még viccesebb, hogy az első ária, amit az Operettszínház nagyszínpadán énekeltem, nem operett volt, hanem egy operából, Dvořák Ruszalkájából.
– Egy előadáshoz képest másképp izgulsz egy gála előtt?
– Igen, mert bár a gálák is általában tematikusak, van valamilyen dramaturgiájuk, központi gondolatuk, ami mentén felépülnek, és itt is van jelmez, de azok a részletek, amiket előadunk, a művekből kiragadott számok. Persze, igyekszünk megjeleníteni a történetet is, megágyazni a dalnak, ehhez viszont az kell, hogy hirtelen jussunk el abba az érzelmi állapotba, amihez az előadáson van időnk. Míg ott bejárhatunk egy teljes érzelmi utat, egy gála sokkal sűrítettebb felkészülést és színpadi jelenlétet kíván. Csak abban a három percben van lehetőséged valami olyat ad kell adni a közönségnek, ami őket lelkileg feltölti. A gála abból a szempontból is másféle adrenalinlöket, hogy itt egyik számból a másikba lép át az ember, közben gyorsöltözik, és ennek a kiszámítottságnak szintén megvan az izgalma. Én ezt nagyon kedvelem, de tény, hogy másféle szellemi, lelki készültséget igényel, sőt a toroknak is másféle terhelést jelent, mint egy előadás.
– Amikor egy olyan különleges környezetben lépsz fel, mint a budai vár, működik a hely szelleme?
– Abszolút. Én azért is szeretek a szabad ég alatt énekelni, mert olyan, mintha ilyenkor a Jóistenhez egy kicsit közelebb lennénk, és valahogy ilyenkor a művészet határtalansága is jobban érezhető azáltal, hogy nincsenek falak, amikbe képletesen beleütköznénk. Ilyenkor úgy érzem, hogy amit mi nyújtani tudunk, a város fölött elszállva bármeddig elérhet. Bizonyított, hogy a zene gyógyító hatással van az emberekre. Hiszek abban, hogy ha valahol zenében fogalmazunk, annak a rezgése sokáig eljut, akkor is, ha az előadót már nem látni, sőt már a hangot magát már sem hallani.
– Nagyobb a felelősség, amikor díszvendégként lépsz fel, mint nemrégiben a kolozsvári Bánffy Palotakoncerten?
– Minél több időt tölt az ember a pályán, annál inkább érzi a feladatok súlyát, felelősségét, és a fejlődés igényét. Újabb és újabb szintekre kell lépni, már csak azért is, mert az embert óhatatlanul a saját korábbi produkcióhoz hasonlítja önmagát. Természetes, hogy múlik az idő, a fizikumunk is veszít mindabból, ami huszonévesen még pár óra alvás után is megvolt, ugyanakkor viszont jön helyette egy csomó olyan emberi és szakmai tapasztalás, érettség, amivel megtelnek a dalok, mélyülnek a szerepek. Én 36 éves vagyok, ami azt jelenti, hogy már áll mögöttem néhány év rutin, de bízom benne, hogy még jóval több dolog vár rám, és még sokat tanulhatok a kollégáktól, nagy művészektől.
– Vannak állandó gálaszámaid?
– Azt hiszem, kicsit én vagyok a gálákon a jolly joker. Énekeltem már operettet, musicalt, operát, és így a többiekhez képest, az ő számaiktól függően alakul ki az, hogy én épp mit énekelek. Ezt is nagyon élvezem, és azt is, hogy ilyenkor egészen különleges feladatokkal is megkínálnak. Azt már elárulhatom, hogy a szeptemberi Te rongyos élet gálában Kálmán Imre egy kevésbé ismert operettjéből, a Jozefin császárnéból lesz egy dalom, a Carambolinát pedig, ami általában egy szubrettszám, ezúttal egy más típusú megfogalmazásban láthatja-hallhatja tőlem a közönség.
– Tehát akkor hiába lesz kevesebb az előadáspremier jövőre a színházban, a gálák biztosan tartogatnak neked kihívásokat.
– A centenáriumi évben a Mária főhadnagy Antóniája is izgalmas feladat lesz majd számomra, de biztos vagyok benne és hálás is azért, hogy a gálakoncertekben kapott feladatok is időről időre kizökkentenek a komfortzónámból és új kihívások elé állítanak.
