Jekyll, Valmont, Sancho Panza, István, Kukorica Jancsi, Morvin, Szegény Dzsoni, Koksz, a sárkány – Sándor Péter sokoldalúságával a Budapesti Operettszínház kis- és nagykorú nézői is tisztában vannak. Bár beszélgetésünkben ezek a figurák szinte meg sem említődtek, figyelmes olvasóink mindegyikőjüket megtalálják az egyes mondatok mögött. Sándor Péter legközelebb október 13-16. között látható a Jekyll és Hyde című előadásban.
– Olvastam jó néhány interjút veled, és feltűnt, hogy mennyire nyíltan beszélsz magadról. Úgy emlékeztem rád egyetemistaként, mint aki egy nehezen áttörhető falat húzott maga köré.
– Mindig csak annyit mondok el, amennyit kényelmesnek érzek, és van egy határ, ami után nem engedek be idegeneket. Az egyetemen tényleg nem voltam nyílt, aminek megvolt az oka, és az is igaz, hogy sokat változtam. Leginkább akkor, amikor megszületett a kisfiam, mert vele együtt, úgy érzem, én is újra megszülettem. Elképesztően sok energiát kapok tőle, általa. A tüskésség és a szélsőségesség nem feltétlenül kopott le rólam – mégiscsak Oroszlán vagyok Halak aszcendenssel, aki kierőszakolja magának az érzelmességet, a zárkózottsága pedig védekezésből fakad –, de jóval elfogadóbb lettem.
– Van olyan egyetemi vizsgaelőadás, amit szívesen visszanéznél?
– A BÍÍT-et talán, de a 1/2kegyelműt mindenképpen, az számomra fontos előadás volt. Szerettem az egyetemet minden nehézségével együtt. Hasznos volt, mert adott egy olyan értékrendszert, amit magamba tudtam építeni.
– Ez megvéd azóta is attól, hogy ne menj bele rossz kompromisszumokba?
– Hogy is mondjam… Az egyetem után elment a kedvem a színháztól. Elsősorban azért, mert azt tapasztaltam, hogy az a mentalitás, amit ott tanultunk, nem feltétlenül köszön vissza a szakmai pályánkon. Nagyon megoszlik az értékrendszer, de valahogy én mindig tudtam követni a magam ízlését, és képviselni azt, amit én fontosnak tartok. Bár furának tartották, alapvetően mindenhol elfogadták és elismerték azt, amit én gondolok, képviselek, mostanra pedig megszokták, hogy a zenés színház keretein belül a megszokott eszközökkel, de felfogásban, felépítésében máshonnan közelítek a szerepeimhez. A Veszedelmes viszonyok próbái alatt jóval többet ültünk az asztalnál, mint általában. Csak beszélgettünk, elemeztünk, és ezt nagyon szerettem, mert egy ilyen mélységű elemzés után egészen másképp megy fel az ember a színpadra. Már most, 34 évesen jóval többet láttam az életből, és tíz év múlva biztosan még összetettebben tudok egy-egy karaktert felépíteni, de nekem fontos, hogy fejlődjek színészként, és valószínűleg életem utolsó évei is a folyamatos keresésről fognak szólni.
– Rendben, téged megszoktak a kollégáid, de vajon az élettapasztalatok miatt te is elfogadóbb lettél?
– Igen. Talán lehet azt bölcsebbé válásnak mondani, hogy elfogadom, ami körülöttem nem úgy működik, ahogyan én gondolnám, hogy működjön, a lehetőségek között viszont megpróbálom a saját gondolataimat érvényre juttatni. Kezdetben az egyetemen mint a szivacs szívtunk be mindent, és ebben az is benne volt, hogy sokszor a külsőségeket húztuk magunkra. A 1/2kegyelműt rendező Zsótér Sándor volt az első, aki ebből a másolásból kibillentett. Voltak neki híres mondásai, az egyik az, hogy „Ne gondolkozzál, csak mondjad!”, a másik meg az, hogy „Tedd le a mondat végén a pontot!”. -Es többször említette Brechtet hogy a színjátszásban elhitetés többnyire relevánsabb mint az őszinteséget megélni. Ha tetszik: igaz módon, jó szándékkal kell a nézőt manipulálni. Ez az, ami felelősséget jelent nekünk, akik a kultúra bármely területén dolgozunk.
– Hogyan manipulálsz rendezőket, nézőket, jó szándékkal, természetesen, de afelé, amerre szerinted kellene vinni a karaktert?
– Mindig pontosan végrehajtom azt, amit a rendezők kérnek, de apránként adagolva belecsempészem a saját szándékomat, gondolataimat is. Nem fogom megakasztani az előadást, ráadásul a zenés színházban a zene határoz meg mindent, ahhoz kell alkalmazkodni, de törekszem arra, hogy ezt a műfajt is megtöltsem valódi emberi létezéssel. Az én példaképeim a régi nagyok, számomra az a minta, ahogyan ők gondolkodtak. Nagyon nagyra tartom Őze Lajos művészetét vagy Latinovits Zoltánét, aki ráadásul itt, az Operettszínházban játszotta az utolsó szerepét, a Bozzi urat. De nemcsak előadásaik érdekelnek, hanem az is, ahogyan a versekről gondolkodtak. Az egészen elképesztő, hogy Őze egy életen át foglalkozott Ady Ős-Kaján-jával, ma ez már szinte luxus. Persze, az akkori és a mai stílus, eszköztár egészen eltérő, de az igazságtartalom a pátoszban sem veszett el, sőt a mai napig megmaradt. Igaz, hogy az akkori színészeket érintő elvárások teljesen mások voltak, és a hatáshoz az is hozzátartozott, hogy a művészek többnyire megközelíthetetlenek voltak.
– Most mi az elvárás?
– Őszintén? Nem tudom. Akik a művészbejárónál várnak, általában aláírást, fotót szeretnének, vagy csak elmondani, hogy tetszettem. Néha ajándékokkal kedveskednek, és meg kell mondanom hogy nagyon finomakat főznek, de kávézni azért nem hívnak.
Amikor kimegyek az építkezésemre, mert éppen építkezünk, és az öreg Feri bátyám, aki vágja a fámat, elvárja, hogy kihúzzam magam, hogy legyen tartásom. Egy színészhez ez neki valahogy hozzátartozik, és ha ez megvan, már lehetek közvetlenebb. Egyébként pedig megmaradok Péternek, Petinek. Egyáltalán nem gondolom magamról, hogy nagy művész lennék, mert a színpadon nem a művészt, hanem a gyarló embert kell eljátszani minden egyes karakterben. A sérülékenységet kell megmutatni, őszintén, igazul, mélyről, és teljesen mindegy, hogy épp Kukorica Jancsi, Valmont vagy Jekyll jelmezét veszi-e fel az ember. Persze, színészek vagyunk, eszközökkel dolgozunk, de a személyiségednek elő kell törni, játssz bárkit. Én a színházban műfajtól függetlenül az önreflexióra vágyom. Nézd meg, hogy ez még a szuperhősfilmekben is egyre inkább jelen van, a kikacsintás, hogy magunkból építkezünk, de nem vesszük magunkat komolyan. És ez nekem nagyon tetszik, mert ha valaki nem képes magát kívülről látni, ott komoly emberi deficit is van.
– Ha ennyire magadból dolgozol, hol a határ a civil és a színész Péter között, és mi tud kapaszkodót adni?
– A színészekre, így rám is, sokszor jellemző a szorongás, depresszió, de most már egyre jobban kezeljük. Popper Péter tanácsolta, hogy a szorongást az otthon ülés nem oldja, és el kell kezdeni valamit csinálni. Bármit. És én mindig találok magamnak feladatot. Van, persze, hogy nehezen tudom végrehajtani, de ahogy oldódik a szorongás, minden egyre jobban megy. Na, erről a témáról például azért beszélek, mert ha valaki ugyanezzel küzd, talán egy jókor elolvasott mondat segíthet neki. Nem szeretném, ha bárki félreértene, nem útmutatásnak szánom ezeket, dehogy, csak úgy érzem, rengeteg még mindig a tabutéma, amiről nem beszélünk. Ha én ennyi hasznosat tudtam tenni, már megérte, mert abban viszont hiszek, hogy úgy kell élni az életünket, hogy hasznos dolgokat csináljunk. A színpadon viszont, bár elég ösztönszerű lény vagyok, soha nem önmagamat játszom. Miközben nem tudok végrehajtó színész sem lenni. Figyelem az embereket, elemzem őket, és beépítem a szerepekbe, a Liliomot például az édesapámról mintáztam. Kell, hogy legyen érzelmi kötődésem ezekhez a figurákhoz, és talán azért is élvezem mindegyiket, mert mindig megtaláltam a kapcsolódást.