A filmzenék jelentős része még mindig szimfonikus zenekarra íródik, ugyanakkor van egy érdekes eltolódás az elektronikus zene irányába, amelyet részben Klaus Schulze-nak köszönhetünk. Az életmű áttekintésből ide kattintva kiderül, miképpen.
Az egyszemélyes zeneszerző zseni kultusza talán az 1600-as évekig vezethető vissza, amikor olyan mindmáig népszerű alkotók születtek, mint Bach, Vivaldi vagy Händel. A technika fejlődésével a huszadik században ugyanakkor már lehetővé vált, hogy ne csak írják, de egyszemélyben elő is adják műveiket a szerzők, még ha az nem is csak egy hangszerre korlátozódott.
Később olyan zeneszerzők, mint Philip Glass pedig hidat képeztek a komolyzene és a könnyűzene között – hiszen Glass olyan alkotókkal működött együtt mint David Bowie vagy Aphex Twin. A kísérleti zene felől pedig olyan művészek nyitottak a komolyzene felé és inspirálódtak általa, mint írásunk főszereplője, Klaus Schulze, aki első lemezén például egy szimfonikus zenekart játszott le visszafelé.
Megfigyelhető tendencia az is, hogy a filmzenék jelentős része még mindig szimfonikus zenekarra íródik, ugyanakkor van egy érdekes eltolódás az elektronikus zene irányába, amelyet részben szintén köszönhetünk Klaus Schulze-nak. Az életmű áttekintésből ide kattintva kiderül, miképpen.
