Különleges rendezvénysorozatnak adott festői helyszínt az EKF Kultháló programsorozat keretében a Szent Mauríciusz Monostor a pünkösdi hétvégén.
Koncert, beavató előadás, a Bakonybéli Kórusakadémia eseményei sokakat hívott a monostor falai közé szerte az országból. Az Ensemble Organum először vállalt Magyarországon fellépést, Vikman Pál karnagy értő előadásai segítették az élmény befogadását, az érdeklődő szakemberek pedig a Kórusakadémia keretében a gyakorlatban is közelebb kerülhettek e különleges zenei világhoz.
A franciaországi Ensemble Organum – művészeti vezetője Marcel Pérès – koncertjének címe és programja is már különleges eseményt sejtetett: Pünkösd az ó-római zene hagyományban – misetételek a 7-13. századi régi római kéziratokból.
A címet olvasva azonban nem is sejthette a koncertre látogató, milyen fantasztikus és különleges zenei élményben lesz része. Az ó-római szó azt sugallja számunkra, hogy a keresztény liturgia római fajtáját, annak is egy korábbi változatát fogjuk hallani, a nyugati keresztény egyházi zenében jártas néző talán azt is gondolhatta, hogy a gregorián ének valamiféle ősét, talán díszítettebben, de mindenképpen ahhoz hasonlíthatóan. A valóság azonban egészen más volt: Marcel Pérès és együttese olyan módon szólaltatta meg az ó-római éneket, amilyent valószínűleg Magyarországon még nem hallhattunk. Az énekek hangzásvilága lényegesen közelebb állt a keleti egyházi zene fajtáihoz, mint bármilyen nyugati egyházi zenéhez. Mind a hangképzés módja, a hangkészletek használata (messze túlmutatóan a nyugati „temperált” hangkészleteken), jellegzetes keleti „többszólamúságok” használata – mindez döbbenetet és csodálatot váltott ki a hallgatóságban. Megjelentek a tételekben az organum-technika módozatai (iszonok használata), de még a Korzikán a 20. századig életben tartott háromszólamúság is helyet kapott az előadásban.
A koncert programjában egyszerűen a pünkösdi mise tételeit hallhattuk, liturgikus sorrendben, azokkal a mozgásokkal, ahogyan a 6-7. században a schola cantorum mozoghatott a liturgikus térben. Ahogy bevezetőjében Dr. Baán Izsák, a bakonybéli monostor perjele is kiemelte, szinte egy pünkösdi misén vehettünk részt, melyből kizárólag a pap mondatai hiányoztak.
A hangverseny után Marcel Pérès másfél napos workshopot tartott az ó-római énekről a Bakonybéli Kórusakadémia keretében. Amikor előre megkaptuk a kottákat, nyugalommal nyugtáztam, hogy jó, akkor ezeket a neumákat el lehet olvasni, szép tiszta kottakép. Ami azonban ezután következett, lényegében alapjaiban rengette meg világunkat a liturgikus egyházi énekről és egyáltalán a nyugati világ zenéjéről.
A kurzus folyamán részletes ismertetést kaptunk az ó-római ének történetéről, melyet itt néhány mondatban foglalunk össze. Azt a repertoárt nevezik ó-római éneknek, amelyet a római nagy bazilikákban énekeltek a VII. századtól a XIII. század végéig. A karolingok, és főként Nagy Károly is felkarolta az ó-római éneket, szándékuk is volt elterjeszteni Európában, de a terjesztés folyamán a IX.-X. században a reformok és a gallikán hagyományokkal való összefonódás a zene átalakulását eredményezte. Rómában azonban a XIII. századig élt az ó-római ének gyakorlata. A gyakorlatnak két dolog vetett véget: egyrészt a ferencesek erőteljes befolyása a pápai udvar felett, akik a frank-római (gregorián) éneket preferálták, másrészt a pápák avignoni fogsága, ahol már természetes módon ez utóbbi liturgikus ének került előtérbe.
Az ó-római ének újkori történetének is megvannak a különös fordulatai. A XIX. század végén a solesmes-i bencések elkezdték kutatni az „ős gregoriánt”. Az ő munkájukat folytatva X. Pius pedig kezdeményezte a hivatalos római könyvek újra kiadását a régi források alapján. Ezen munkálatok közben ütköztek abba a furcsa jelenségbe, hogy Európa szinte minden tájáról voltak korai liturgikus-zenei források, kivéve Rómát. Rómából a legkorábbi forrás XI. századi. Továbbmenve, a solesmes-i bencések által kifejlesztett gregorián éneklési mód nem is volt alkalmazható ezekre az ó-római énekekre. Éppen ezért a XX. század elején tulajdonképpen parkolópályára került az ó-római ének kutatása, lényegében az 1950-es években indult meg az érdemi munka a repertoáron, melyben három név kiemelkedik: Helmut Hucke, Bruno Stäblein és Michel Huglo. M. Pérès Michel Huglo tanítványa volt, ő inspirálta az ó-római ének további kutatására. Zenetudományi kutatásokban megszokhattuk, hogy írott forrásból dolgoznak, M. Pérès azonban érezte, hogy az ó-római ének nem működik úgy, ahogyan leírva találjuk. Kiindulópontja az volt, hogy a VI-VII. században még nem vált el élesen a keleti és a nyugati egyház és azon belül a liturgia, hanem ez az időszak közös hagyománynak tekinthető. És miután keleten a szájhagyományos örökítése a liturgikus éneknek bizonyos területeken a mai napig élő, ezért célszerű a VI-VII. századi dallamokat tartalmazó római forrásokat az élő hagyománnyal összevetni. Bizánc legfőbb énekesét, Likurgosz Angelopuloszt kérte fel M. Pérès a közös munkára, és hosszú évtizedek után tettek kísérletet az ó-római repertoár előadására.
A kurzus minden hallgató számára különleges élményt tartogatott, bármennyire is gyakorlott énekesként ültünk esetleg ott, óriási lépésekkel kellett kilépnünk a komfortzónánkból. Az adott hangmagasságok szinte negyedhanggal feljebb vagy lejjebb intonálása, a díszítések milyenségének megtalálása komoly kihívások elé állított bennünket. Mindezzel együtt a kurzus szüneteiben komoly szakmai beszélgetések folytak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a hallgatóság mélyen belevonódott a témába, alapjaiban elgondolkodtatott mindannyiunkat.
Személyes élményem kétirányú volt. Egyrészt az általam eddig jól ismert „gregorián világot” óriásira nyitotta, azt kellett megtapasztalnunk, hogy előadásmódban sokkal tágasabbak a lehetőségek, mint amit eddig gondoltunk. Másrészt az ortodoxia énekét közelebb hozta hozzám azokkal az analógiákkal, amelyeket megtapasztaltunk az ó-római ének és a bizánci ének között. Az ó-római énekek megszólaltatásához két forrást lehet hívni segítségül: A Paléographie Musicale sorozatban megejelent Monnpellier kódexet (Antiphonarium Tonale Missarum XIe siècle Codex H 159 de la Bibliothèque de l’École de Médecine de Montpellier), amely betűjelzéses kottáival segíti a hangmagasságban és a dallamfordulatokban való tájékozódást; és Moráviai Szent Jeromos traktátusát (Tractatus de musica – Paris, Bibliothèque Nationale de France, Cod. Lat. 1663), melyben sok esetben részletezi az előadásmódokat, a lehetséges megközelítéseket.
A kurzus végén lehetőségem nyílt egy rövidebb riportra a professzor úrral. Néhány komoly szakmai kérdés mellett könnyedebb kérdések is előkerültek, melyekre szívesen válaszolt.
Miután éreztük, mennyire komoly hangképzési feladat az ó-római ének ilyetén előadása, sokunkat foglalkoztatott, hogyan választja ki az énekeseit. Válaszában kitért arra, hogy minden énekesnek saját, sajátos története van. Kifejezetten kereste olyan emberek társaságát, akik a Mediterráneum világában valamilyen szájhagyományos egyházi énekes hagyományt képviselnek. Így került hozzá a bakonybéli koncerten is közreműködő két korzikai énekes, akik hatására 18 évig tanulmányozta a korzikai énekeket. A későbbiekben dolgozott együtt libanoni és marokkói énekessel is. Ez utóbbitól a tripodikus mozgással kísért éneklést tanulta meg. A legfiatalabb énekese pedig már beleszületett az Ensemble Organumba, hiszen édesanyja az együttes tagja annak alapítása óta.
Újra és újra felmerülő kérdés a kronologikusság az ó-római ének és a gregorián között. Ennek megválaszolása kifejezetten összetett kérdés – fejtette ki Marcel Pérès – elsősorban meg kell határoznunk a gregorián ének mibenlétét. Ezt sokan sokféleképpen fogalmazzák meg, egy azonban biztos: a XII-XIII. században, a ferencesek római előretörésében többször előkerült a frank-római liturgikus ének, majd visszakerült az ó-római. Ehhez hozzájárult, hogy a XIX. századi reformátorok számára a szóbeli hagyománynak nem volt értéke, saját koruk gregorián éneklési hagyományát mindenképpen elvetendőnek gondolták. Abban a korban a liturgikus egyházi zenének három irányzata volt: az operisták, akik a többszólamúság, opera-jellegű zenék mellett kardoskodtak, a gregorianisták, akik a gregorián ének kizárólagossága mellé álltak, végül X. Pius a két út között egy középutat keresett, és abban az irányban indította el az egyházi zene reformját 1903-ban megjelent Motu propriojában – fejtette ki M. Pérès.
Feltettük a kérdést arról is, hogy észrevehetők-e hasonlóságok a többi gregorián előtti liturgiával, mint pl. mozarab, gallikán, ambrózián, benevetán. Válaszában M. Pérès visszafogottan reagált, kifejtette, hogy ezek nagyon különböző liturgiák, repertoárok, és alapvetően nincs semmilyen nyom arról, hogyan énekelték.
Az ó-római ének mai alkalmazhatóságáról pozitívan nyilatkozott M. Pérès, de nyilvánvalóan megkötésekkel: az énekesnek és az énekeknek a liturgia szerves részeivé kell válniuk, az egész liturgia együtt gondolása szükséges hozzá, mind a pap, mind az asszisztencia, mind a schola részéről, megfelelő liturgikus térben, megfelelő liturgikus öltözetben, megfelelő idő rászánásával. Viszont ha ezt mind összerakjuk, megérthetjük a zene fontosságát a rítusban, és megtapasztalhatjuk az ó-római ének spirituális tanítását is: az első évezred éneke, Róma éneke, egy olyan tanítás, amely által az egész misztériumot meg lehet érteni.
A professzor úr hozzátette egy kedves athéni történetét. Éppen pünkösdkor járt Athénban egy pár évvel ezelőtt, gyönyörű ortodox liturgián vehetett részt, majd egy franciául jól beszélő énekessel társalgásba elegyedett. A beszélgetés egy adott pontján a görög énekes neki szegezte a kérdést: tudod-e mi a különbség az ortodoxok és a katolikusok között? M. Pérès hümmögött, hogy van néhány ötlete, de várja a választ. Görög kollégája válasza így hangzott: az ortodoxok a misét éneklik, a katolikusok a mise alatt énekelnek.
Arra a kérdésre, hogy mi volt a benyomása a kurzusról, megható választ adott: negyven éve foglalkozik a témával, és negyven éve mondja, hogy a bencéseknek kellene foglalkoznia az ó-római repertoárral, úgyhogy nagyon örül, hogy itt befogadókészségre talált. Első alkalom, hogy Magyarországon jár, Kodály, Bartók országában, és nagyon örül neki, hogy itt ilyen nyitottságot tapasztal, és reméli, hogy a későbbiekben is tudnak együtt dolgozni a bakonybéli szerzetesekkel. Elmesélte azt is, hogy ő tulajdonképpen a Schola Hungarica lemezein nőtt fel: nővére járt többször is Magyarországon Kodály zenepedagógiáját tanulni, és mindig vitt haza fivérének Schola Hungarica lemezeket, melyek mély benyomást tettek rá.
Az interjú végén egy személyesebb hangvételű gondolatmenetre is sor került: kedvenc szabad időtöltése a kertészkedés, melynek során vadvirágokat és gyógynövényeket termeszt, és ezekhez kapcsolódva komplex terápiás folyamatokat is kutat. Hildegard von Bingen nyomán a komplex terápia részei a növények, az állatok és az időbeliséggel rendelkező művészetek (zene, költészet, tánc). Ennek az összetett terápiának az első lépése a megfelelő légzés, mely visszacsatol bennünket az ó-római ének megfelelő előadásmódjához is, segíti a megfelelő intonációt, segít a díszítésekből energiát nyerni, azokat megfelelően indítani, megállítani, és az egész nagy formát is egyben tartani. A két nap természetesen messze nem volt elég ennek az éneklési módnak az elsajátítására, de mindenkiben mély és távolba mutató gondolatokat ébresztett az egyházi liturgikus ének sokszínűségéről és jelentőségéről.
Akik személyesen nem lehettek a különleges esemény részesei, a későbbiekben a Bartók Rádió felvételének jóvoltából meghallgathatják a koncertet.
Az esemény a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa Kultháló Bázis keretében és támogatásával valósult meg, további támogatója a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Együttműködési Alap.
A szerző Horváthné Dr. Csomó Orsolya zenetörténész
