Június 9-én látható utoljára az évadban Tóth András első rendezése, a Macbeth a Pinceszínház színpadán.
Háború, világvége érzés, széteső kapcsolatok, összeesküvések. Vajon hány féle világ létezik, hol van az átmenet egyikből a másikba? A Tóth András által rendezett Macbeth alkotói mind egytől-egyig ezt az átjárót keresik. Van-e ajtó? És ha van, van-e rajta kilincs?
„Tóth András rendezésének kiindulópontja a háború. Az előadás háborúval kezdődik, háborúval folytatódik és háborúval végződik. A háború gyakorlatilag polgárháború (még akkor is, ha abba a környező hatalmak jó szokásuk szerint így vagy úgy besegítenek). S noha az előadás tartózkodik minden direkt aktualizálástól, nem nehéz a háborús állapotokat tértől és időtől elvonatkoztatva szemlélni. Támogatják ezt a rendezés változatosan stilizáló eljárásai és ötletei is. A szinte üres, sötét szín, amelybe csak stilizált, szimbolikus kellékek kerülnek, világvégi tájat mutat, leginkább Beckett módjára. A becketti allúziót erősíti a korona helyett viselt fekete keménykalap is” – írja Urbán Balázs a Revizorban.
Mennyi mindenbe lehet beleőrülni? Őrület-e ez vagy a valóság maga? A politika mindenhova befurakodik és egy ponton már nem szétválasztható a magánélettől pláne, ha egyre több vér tapad a szereplőkhöz. A Macbeth háborúval indul és háborúval zárul. A bosszúk sora egymást determinálja, és elveszi a jövőképet egy újabb generációtól, egy teljes országtól – mondjuk Skóciától. Ki lehet ebből lépni? Mikor? Hogy? Ki teszi meg az első lépést? És ha megtette, történik majd bármi? Shakespeare a tudatalattiba száműzött legsötétebb félelmeinkre keres válaszokat.
